A Petőfi Társaság anyaga, Machek Gusztávné Horváth Ilonának, Szendrey Júlia leányának ajándéka, Kéry Gyula gyűjtése. „Nyilatkozat mely szerint alólirott mint Szendrey Julia leánya – a Petőfi-társaság kérésére ezennel hitelesen bizonyítom, hogy [...] az 1849- halálfejes, kézi munka pedig édes anyám sajátkezű munkája. Kelt Bpesten 1907. okt. 20-án Machek Gusztávné sz. Horváth Ilona” (Machek Gusztávné nyilatkozata)

Négyszög alakú, piros alapon színes fonallal, keresztöltéses kézi hímzés. Középen fehér-szürke vonallal koponya, alatta keresztbe tett lábszárcsontok, alul feketével 1849, kétoldalt zöld, sárga, szürke, barna színekből babérág. A restaurálás során a hátlapra piros vásznat rögzíttettek, illetve mályvaszínű selyemszalaggal beszegték a kézimunkát.

„Nyúgodalom, mely elszállottál a mi szivünkből, / Szállj ide e sírnak drága lakója fölé. / Életet és örömet adnánk a férj s az apának, /Se kőnél egyebet nem lehet adni neki! / Állni soká fog e kő; hamarabb elporlik azonban, / Mint lelkűnkben ama bánat, amelyet okoz.” (Petőfi Sándor: Sírvers, 1848)

A Petőfi Társaság gyűjteményéből került a múzeumba. „Özv. Csiky Kálmánné úrnő adományai: [...] Arany János ajándékából 2 csésze és tányérok s egy kis gipszalak." (A Petőfi Társaság egyes relikviáival kapcsolatos levelek, hitelesítő nyilatkozatok, feljegyzések, Budapest, 1909. február 16. - Budapest, 1938. október 20., PIM Kézirattár, V. 4559/357/10.) Nincs arra vonatkozó adatunk, hogy a kávéscsészék mikor kerültek Ercsey Julianna és Arany János háztartásába. Az Arany házaspár mindenesetre már Szalontán kávézott. Debreczeni István nagynénje, Debreczeni Julianna, aki bejáratos volt Aranyékhoz (ágyneműre, ingre, szoknyára való csipkét kötött Aranynénak), életmódjuk fokmérőjeként említette a kávézást: „Jól éltek, kávéztak. Cselédet is tartottak." Debreczeni István szerint: „Kávéztak. Ez volt az akkori tanult, úgynevezett nadrágos vagy úriemberek életmódjának fokmérője, amit az egyszerű ember észrevett, kissé megcsudált. A kávézás magasabb életszínvonalat jelentett, azért tűnt fel a kézimunkázó kisleánynak is, és ezért jellemezte ezzel Aranyék életmódját hosszú évtizedek után is. A kávézás akkor meglehetősen új és ritka jelenség volt, legalább is vidéken.” (Debreczeni István, Arany János hétköznapjai, Bp., Gondolat, 1968,104-105.) Petőfi Arany Jánosról először a Toldi megjelenésekor, 1847. február 4-én hallott, s azonmód felajánlotta barátságát levélben és versben. Később több ízben, családostul is meglátogatta Nagyszalontán, ajándékot vitt és kapott, e meleg baráti kapcsolat a költő életének végéig tartott. „[...] most kénytelen vagyok [...] téged kedves Sandrim, és ’királynéd’ kezecskéit csak in idea csókolni, ámbár megvallom, hogy ez utóbbit bajosan tudnám in natura véghez vinni baklövés nélkül, mert életemben nagyon kevés praxisom volt a kéz csókolásban.” (Arany János levele Petőfinek, Szalonta, 1847. szept. 7.)

1. A bejegyzések Bresztyenszky Adalbert Antal (1786–1850) Elementa Algebrae, seu Arithmeticae generalis (Győr, 1829, 415 p. + XVI p. + 3 f.) című tankönyve hátsó belső borítólapjának rektóján, a Vándordalok című Petőfi-ciklus második darabjának szövege alatt, autográf ceruzaírással, mely elhalványodott. A pápai éveket megelőzőn csupán két műfordítás-kísérlet található a Petőfi életműben (két Martialis-epigramma), Pápán négy műfordítást készít, ez után pedig egészen 1846-ig nem fordít verset. Ezért számít különlegességnek a Hazatérés, mely a pápai műfordítások első darabja. Valószínű, hogy a fordításra a Képzőtársaságban kapott ösztönzést. A Képzőtársaság elnöke, Tarczy Lajos még Petőfi érkezése előtt, egy kis antológiát szerkesztett tanítványai számára: Gyöngyök a’ német költészetből – Olvasókönyvül az ifjúság számára gyűjté Tarczy Lajos oktató (I. füzet Pápa, 1839; II. füzet, Pápa, 1841). Petőfinek a Pápai Érdemkönyvben fennmaradt fordítási kísérletei közül háromnak Tarczy Lajos gyűjteménye volt a forrása; Petőfi a Hazatérés című Heine-versen kívül Friedrich von Matthisson Elégia egy várrom fölött és Matthias Claudius a Pórnak esti dala című verseit fordította le. Heine nevével Petőfi nem Tarczy Lajos gyűjteményében találkozott először, Orlai Petrics Soma Lenauval együtt említi Heinét mint a Pápán tanuló Petőfi kedvenc költőit (Orlay Petrics Soma: Adatok Petőfi életéhez, Budapesti Szemle, 1879 344.). A műfordítás 1842 januárjában készülhetett, Petőfi 1842. február 2-án adta be bírálatra. A Pápai Képzőtársaság jegyzőkönyve ugyan nem említi a Hazatérést, de valószínűleg csak véletlenségből maradt ki. 2. A kézirat Petőfi egy Pápán használt tankönyvének lapjai közt, külön fólión maradt fönn. Most a kötet végére beragasztva található. Elképzelhető, hogy e zsenge egy unalmas számtanóra terméke volt. Petőfi 1841 október végétől 1842 augusztus végéig volt pápai diák, ezt a két strófát, feltehetően az első szemeszterben írhatta, lévén a kézírás hasonló a Hazatérés kéziratán találhatóhoz, melyet Petőfi 1842. február 2-án adott be bírálatra. A százhúsz év lappangás után előkerült fogalmazvány lírai gyakorlat csupán, valószínűleg egy olyan kísérlet, mely folytatás nélkül maradt: erre vallanak a verselés kezdetlegességei (döcögő jambusok, ige és igekötő két sorba tördelése) is, illetve a tény, hogy Petőfi nem foglalkozott a művel tovább. A könyv Darvas Lajos műgyűjtő hagyatékából 1960-ban került a Petőfi Irodalmi Múzeumba.

Egressy Gábor gyűjtötte kortársai verseit. 1838-tól vezette azt a szavalókönyvet, melynek 82. és 83. lapjára barátja, Petőfi leírta a Dalaim és Az őrült című verseket 1846-ban. Egressy Gábor szavalókönyve az OSZK-ban található (OSZK Kt. Fol. Hung. 1754.), a PIM gyűjteményébe a kitépett 81–84. oldalak kerültek. Az 1. és 3. fólió rektón a Petőfi Ház 1907 feliratú körbélyegző látható, az 1. fólió rektóján Egressy Gábor hitelesítő sorai. Dr. Kacziány Géza visszaemlékezései szerint a Dalaim legelső eredeti példánya Orlai Petrich Soma tulajdonában volt, Kacziány többször is látta. Orlai a kézirattal kapcsolatban azt a történetet mondta el Kacziánynak, hogy Petőfi egy napon hozzárohant és első szava ez volt: „Adj hamar egy árkus papírt!” Orlai a félívet adta neki, mire leült és egyfolytában leírta a Dalaimat s a kéziratot aznap ott hagyta nála s másolatot csak később vett róla. Az őrült keletkezésére Berecz Károly úgy emlékezett, hogy Petőfi három éjjel egyfolytában megálmodta, majd leírta. Várady Antal szerint azonban Az őrült közvetlen előzménye Császár Ferencnek az Életképekben Petőfi ellen írott bírálata, melyre Petőfi először ellenbírálatot akart írni Császár verseiről, majd meggondolta magát, s a Berecz által is említett alkotói szokása szerint „vagy egy óráig föl s alá járkált szó nélkül, a két garasossal labdázott, azután megírta Az őrültet egy folytában.” (Várady Antal: Berecz Károly visszaemlékezései Petőfi Sándorra, 1874) Az Ellenzéki Kör 1847. március 16-i estélyén Vörösmarty Mihály az Országháza, Petőfi az erre az alkalomra írt A nép nevében és Dalaim című verseit szavalta el, Egressy pedig Az őrülttel aratott nagy sikert. Az első magyar szabadversnek tekinthető költemény zaklatott szövege előadói kihívásként sem utolsó. Petőfi vándorszínész korában többször látta Egressy alakításait, szerepformálását követendő példaként állította maga elé. Később a Pesti Divatlap segédszerkesztője, színireferensként rendre elismeréssel írt Egressy játékáról. Az 1844. augusztus 7-i Macbeth-alakítás hatására Egressy Gáborhoz című, filozofikus versében „megénekelte”, ünnepelte barátját. A kétlapos kéziratot a színész egyik fia adta el 1879-ben apja hagyatékával együtt; a szavalókönyvet az Országos Széchényi Könyvtár gyűjteményezte, míg a kitépett lapok más úton, ajándékként kerültek a Petőfi Ház tulajdonába 1907-ben.

1849. február másodikán, az erdélyi hadműveletek közepette, két nappal a híres vízaknai csata előtt Kemény Farkas, akkor forradalmi dandárvezér, később ezredes Bem parancsára elfogta a szászsebesi császári és királyi postát, a szebeni „General Commandonak” (főparancsnokságnak) szóló leveleket, melyek között Kossuth, Szemere és Petőfi országos körözőlevele is olvasható volt. Petőfi itt olvasta saját, hibákkal teli német személyleírását, mely pl. 36 évesnek mondta a költőt, s amelyről a Honvéd című lap február 5-én be is számolt.

E szerb nyelvű leírás az ismert magyar és német változat átültetése.

Jan Styka neves lengyel festőművész a magyar kormánytól kapott megbízást arra, hogy a forradalom és szabadságharc 50. évfordulójára, 1898-ra fesse meg az 1848–49-es események egyik felemelő történetét. A legnagyobb össznépi látványosságnak tervezett körkép témájául Styka az 1849. március 11-i nagyszebeni ütközetet választotta, ahol Bem József lengyel tábornok fényes győzelmet aratott az osztrák–orosz haderő felett. A festő az előkészületek során alapos feltáró munkát végzett. Munkatársául három lengyel művész mellett Vágó Pált, Spányi Bélát és Margitay Tihamért választotta. 1897 áprilisában kezdtek munkához, 1897 őszén a lengyel közönség már láthatta is az elkészült művet. 1898 elejétől a Városligetben egy külön erre a célra épített pavilonban lehetett megtekinteni a tizenötször százhúsz méteres, körpanorámájú festményt. Bem és vezérkara mellett a festmény egyik kimagasló alakja a fehér lovon, fehér köpenyben kalapját lengetve megjelenő Petőfi. Bár a költő köztudottan nem volt jelen a nagyszebeni ütközetben, mint ahogy a székely haderők sem csatlakoztak ekkor még Bem seregéhez, a sűrítetten, filmszerűen előadott történet hitelesnek tűnhetett.
A körképről fotóalbum, katalógus jelent meg, műlap formájában a Petőfit középpontba állító részét sokszorosították és árusították. A festő nem találta meg anyagi számításait, ezért a körképet feldarabolta, feltehetően árusította, így az megsemmisült, szétszóródott, jelenleg 36 részlet ismert belőle.
Az itt látható festmény a panorámakép vázlata, mely a kép központi elemét, Petőfit ábrázolja.

Kecskeméthy Aurél (1827–1877) ügyvéd, író, újságíró 1844 nyarán, joghallgató korában ismerkedhetett meg az akkor éppen segédszerkesztő Petőfivel. Kezdetben barátság kötötte össze őket, ám később politikai nézeteik és egyéniségük különbözősége miatt elhidegültek egymástól. Levelezésükből mindössze ezt az egy darabot ismerjük. Kecskeméthy előző levelében szemrehányást tehetett Petőfinek, aki a Jókay Mórhoz című, 1845. december 15-én megjelent versében barátaival szembeni bizalmatlanságának, kiábrándultságának adott hangot, egyedüli igaz barátjának Jókait jelölve meg. Petőfinek a barátságról és Jókai iránti érzéseiről szóló sorai – a levél első oldalán – hosszasan lehetett kiállítva, mert a lap megbarnult, az írás elhalványult. A levél eredeti külleme a lap alji hat soron mérhető le, ugyanis a trágár kifejezés miatt ezeket a sorokat letakarhatták, ezzel a közönséget a megbotránkozástól, a kéziratot pedig a fény károsító hatásától óvták meg. A második oldalon aláírás gyanánt „PS mpr.” szignót látunk, ami a költő monogramja és a manus proprium, azaz a saját kezével rövidítése. A levelet négyrét hajtotta Petőfi, és vörös viaszpecséttel rögzítette. A pecsét töredékeit láthatjuk a lap jobb alsó sarkában és a bal alsó négyzetben, míg az aláírás alatti négyzetben a címzés olvasható. A postai rájegyzések és pecsétek hiánya arra utal, hogy nem postai úton kézbesítették a levelet. A kéziratot állítólag Frankenburg Adolf, az Életképek hajdani szerkesztője adományozta a Petőfi Társaságnak.

A papír mérete, minősége, sőt foltjai is tökéletesen megegyeznek az 1845-ös autográf versgyűjtemény (OSZK Kt. Fond VII/93) utolsó fóliójával, melyen az Álmos vagyok, és mégsem alhatom… című vers olvasható. A Téli éj kéziratáról hiányzik azonban a fűzés nyoma, a papírlap sértetlen.
Petőfi, miközben Szalkszentmártonban 1846 december végén a Tigris és hiéna kéziratán dolgozott, eleget tett a Pesti Divatlapnak vállalt kötelezettségének, folyamatosan publikálta verseit. Ahhoz, hogy a Téli éj, melyet Petőfi szalkszentmártoni versnek jelzett, megjelenhessen a Pesti Divatlap újévi számában, karácsony táján készen kellett lennie.

A költő mentorának, Vörösmartynak ajánlott kötet műveinek első gyűjteményes kiadása. A háromezer példányban, nagy nyolcadrét alakú, finom velinpapírra nyomtatott munka 1847. március 15-én jelent meg, s az 1840-es évek magyar könyvkiadásának kiemelkedő darabja. A kiadás jogáért Petőfi 500 pengőt kapott, s a háromezer példány néhány hónap alatt elfogyott. A nagy siker miatt Emich Gusztáv 1500 pengőért megvette a kiadás mindenkori jogát. Az előszó végül kimaradt a kötetből, helyette – feltehetően a jóindulatú cenzor tanácsára – a Szabadság, szerelem! közismert hat sora olvasható mottóként a mű elején. A könyvben nem szerepel A helység kalapácsa című komikus eposz, mert ennek kiadási joga Geibel könyvárusé volt, aki még eladatlan példányokkal is rendelkezett. Az előzéklapon látható acélmetszetű címképet Barabás Miklós rajza alapján Tyroler József készítette.

Ismeretes, hogy Petőfi, ha módja volt rá, beleszólt a róla készülő arcképek dolgába. Ebben az esetben feltehetőleg elégedetlen volt a metsző munkájával, mert amikor sor került a kötet második kiadására, kiadójával új metszetet rendelt Tyrolertől. A második változat szélesebb, sűrűbb szakállal ábrázolja a költőt, akinek egy, a metszőhöz rossz németséggel írt levele is fennmaradt a változtatásokról. A hibák - melyek valószínűleg szándékosak voltak, hiszen Petőfi jól beszélt németül - a nyelvi tréfákban kedvét lelő prózaíró leleményei. [...] Mint a levél szövegéből kiderül, mellékletként volt mellette egy, a költőnek saját magáról készített vázlatrajza, ami azonban elveszett. Nem tudjuk, hogy róla készült metszetet igazított-e ki, vagy szabadkézzel készítette a rajzot, annyi bizonyos, hogy a kért változtatásokat saját kezűleg jelölte be rajta. Az Összes költemények kötete az új képpel 1848. február 1-jén látott napvilágot.

Forrás: Adrovitz Anna, Arcpoetica: Petőfi Sándor életében készült képmásai (Budapest: Petőfi Irodalmi Múzeum, 2012), 51-52.

A hazai ipar védelmére indított mozgalmak közepette, erős indulat hatására született verset – szemben például a hasonló témájú Védegyleti dallal – Petőfi minden kötetébe beválogatta. A vers népszerűségére utalhat az is, hogy az első oldala teljesen kifakult, megbarnult, míg a második oldal – az utolsó két, autográf versszakkal és Kolmár József későbbi igazoló soraival – kiválóan olvasható. Az ok nem lehet más, csak az, hogy a kézirat gyakran szerepelt – feltehetően a Petőfi Házban – kiállításon, a hosszas fényhatás és a nem megfelelő klíma megtették romboló hatásukat. Sajnos nem ez az egyedüli ilyen állapotú Petőfi-kézirat. Kolmár József (1820–1917) tanár, költő – aki Petőfit követően a Pesti Divatlap segédszerkesztője lett – a kéziratot Petőfitől kapta, és Kéry Gyula, a Petőfi Társaság titkára útján került a Társaság gyűjteményébe.

A felvételt a költő ábrázolásainak kiemelt darabját Petőfi barátja, az amatőr fotográfus Egressy Gábor készítette pesti lakásán, 1845 nyarának közepén. A dagerrotípia a fotográfia történetének egyik első képrögzítés-technikai eljárása, amelyet az 1840-es évektől Magyarországon is sikerrel alkalmaztak. Egressy Gábor 1843-1844 telén, párizsi útja során vásárolt egy dagerrotip készüléket, s családtagjairól, barátairól és önmagáról készített felvételeket. Célja elsősorban az emberi arc tanulmányozása volt az objektív lencséjének segítségével, a kísérletező hajlamú színész tehát mimikái tanulmányaihoz, a színpadi karakterformáláshoz használta fel a képeket, különböző kedélyállapotok tükröződését vizsgálta. „Petőfit is rávette egyetlen egyszer a pózra, de többször nem állt kötélnek." – emlékezik vissza Egressy Ákos, a színész fia. Az arckifejezés komorságát magyarázza, hogy – vélhetően Egressy instrukciói szerint – a modellnek egy bizonyos lelkiállapot színpadi visszaadására kellett kísérletet tennie. Petőfinek, aki korábban maga is gyakorló színész volt, ez valószínűleg nem lehetett nehéz feladat, a képsorozat készítése során talán más-más arcjátékot alkalmazott. A felvételek közül végül ezt a darabot választotta és őrizte meg. Az új találmány azonban nem nyerte el tetszését. Nem szerette magát fényképeztetni, barátai szerint sokszor hangoztatta: „Utálom a bálványt, a valónak hazug mását; aki szeret: megőriz lelki szemeivel." A litográfiákhoz szokott szemnek csalódást okozott a retusálatlan valóság, s nem lehet véletlen, hogy az elégedetlen költő gondosan elrejtette fotográfiáját az avatatlan szemek elől.

Forrás:

Adrovitz Anna, Arcpoetica: Petőfi Sándor életében készült képmásai (Budapest: Petőfi Irodalmi Múzeum, 2012), 45-47.

A kisméretű festmény hátoldalán olvasható, tintával írt felirat szerint a kép Orlai tulajdonát képezte, és 1880. július 26-án bocsátották árverésre, a művész halála után mintegy másfél hónappal. Múzeumunk gyűjteményébe a Petőfi Ház anyagából került be. A kopár szobában útiládáján ülő, elhivatott, nyomorgó költő témáját Orlai több változatban és méretben megfestette. Az ablakból nyíló havas táj, a szegényes környezet, a köpenybe burkolózó, versíró Petőfi Sándor alakja, a tenyerében szorongatott pipa Egy telem Debrecenben című költeményét idézik meg.

A sapkát Szendrey Júlia menyasszonysága idején hímezte Petőfinek. A költő 1848-ban használt jegyzőkönyvében, amelyben Szendrey Júliától is találhatóak bejegyzések, az „S. elhozott ruhái” című jegyzékben két házisapka szerepel. (OSZK Kézirattár, Fond VII/85.)

„Jókai Mór szombaton egy nehéz selyemből horgolt vörös színű házi föveget kapott ajándékba Kolozsvári Lajos pesti szabómestertől. A föveg különös becse abban áll, hogy a Petőfié volt, melyet egykor neje készített neki menyasszony korában. Egyetlen fia később megszorulva, eladta azt csekény pénzért, Kolozsvári Lajos pedig harmad kézből megvette magának, mígnem most csinos tokban Jókainak ajándékozta, aki rögtön ráismert, miután egykor sokszor látta a költő fején. Ha egykor Petőfi hátrahagyott apróságai össze lesznek gyűjtve a múzeumban: akkor jelenlegi birtokosa e föveget is az emlékek közé adja.” ([Sz. n.]: Jókai Mór..., Fővárosi Lapok, 1873. jan. 21.) A Petőfi Irodalmi Múzeumban található házisapka talán azonos azzal a tárggyal, ami Petőfi Zoltántól került Kolozsvári Lajos pesti szabómesterhez, majd Jókaihoz.

„Hát vállatrántó / És fej billentő / És hálósapkás / Jó békés polgár / Lesz a tüzes ifjú?” (Petőfi Sándor: A haraghoz, 1847)

"Lotz életművét elemzők a húsz ismert János vitéz ábrázolásból méltán emelik ki a friss, eleven, jó megfigyelőkészséget mutató lapokat, a Jancsi búcsúja Iluskától, Bujdosása, A zsiványok között, Felcsap huszárnak címűeket. A XI. énektől következőknél a freskófestő Lotz dagályosabb, ünnepélyes, bécsi iskolázottságához erősen kötődő stílusa dominál, és monumentális hatású ábrázolásokat eredményez. Lotz Petőfi számos munkáját tartotta magához közelállónak: illusztrálta többek között Az apostolt, a Bolond Istókot a Kinn a ménes kezdetű verset, stb. és az ő munkáival jelent meg a kiegyezés körüli években a Petőfi válogatott költeményeit tartalmazó kötet is."

Forrás: E. Csorba Csilla, "A hallhatatlanság suttogásai: A Petőfi illusztrációk történetéből", Magyar Napló 11, 7. sz. (1999): 16-18.

A kézirat A hazáról című vers tisztázatának második fele: a hatodiktól a tizenkettedik strófáig. A nyomtatott közlésben már elhagyott római számokkal való tagolás szerint a szöveg a II-vel kezdődik, alatta három szép, tisztázott írású versszakkal (a lap alján a halvány, ceruzaírású sor az utolsó előtti tisztázati sor végső változata, a sort Petőfi kicserélte). A folytatás – azaz a negyedik versszak – a lap hátoldalán, a bal felső részen olvasható. Jól látszik, hogy az ötödik versszakot is elkezdte leírni a költő, de már az ékezetet sem tette ki a szóra, a szöveget a szemközti, jobb oldalon a III. szám alatt folytatta három további versszakkal. A végső változatban az első versszak második sorát a felette látható ceruzaírású sorra cserélte, a második és a harmadik versszakot pedig kihúzta. A negyedik oldal felső részén egy negyedik áthúzott versszakot látunk, alatta pedig két fogalmazvány versszakot. A végső kiadásban ezekre cserélte le Petőfi a kihúzott hármat. Ilyen módon egymás mellett tanulmányozható az egy időben keletkezett tisztázó, fegyelmezett szépírás és a lendületesebb, energikus fogalmazóírás, azaz tanúi lehetünk egy vers formálódásának. A kéziratot Dömötör Bertalan dömsödi református lelkész felesége, Keresztes Teréz ajándékozta a Petőfi Társaságnak az 1900-as évek elején.