50 x 20 cm méretű, 2 összefüggő zöldes fólió 1–3. lapján, mottóval. A 4. fólión a Dal a pipáról és más egyébről című vers olvasható.
A kézirat Császár Ferenc hagyatékából, az Aradi Vészlapok című jótékony célú album szerkesztési irataival került elő. Ez a hagyaték, mely 1956-ban Császár Margittól vétel útján került a PIM Kézirattárába, nyolc Petőfi-verset tartalmazott.
Petőfi 1844 koratavaszán felkereste Császár Ferencet mint az Aradi Vészlapok szerkesztőjét néhány versével, köztük a Vándorélettel, hogy közlésre ajánlja őket. A Vándorélet című vers (és a vele egy kéziratra írt Dal a pipáról és más egyébről című mű) március vége, április eleje felé keletkezhetett, mert ez az album egyik mellékletéhez készült, verses illusztrációként, mely feladatra feltehetően a szerkesztő kérte fel a költőt, s első jelentkezésekor adhatta oda neki Barabás Miklós a kiadvány számára felajánlott egyik festményét reprodukáló rajzát. Barabást Császár kérhette fel az albumhoz való hozzájárulásra. Barabás a rajzot gyorsan elkészítette, Petőfi már ennek alapján dolgozott. Az eredeti kép, melyről a rajz készült, az Egy utazó cigány család Erdélyben (1843) című olajfestmény volt. A kép első és egyetlen reprodukciója az a rajz, melyet Barabás az Aradi Vészlapok számára készített. Ez nem maradt fenn, csak a kiadványban megjelent metszet őrizte meg.
Az almanachban a metszet és a hozzá tartozó költemény címe azonos. Kérdés, hogy a rajz és a verses illusztráció összetartozását jelző közös cím kitől származott: Barabás adta-e a beküldött rajzának, vagy a szerkesztő leleménye volt, vagy a költő adott versének önálló címet, ami aztán a metszet alá került. Ez utóbbi a legvalószínűbb: Petőfi mindvégig sajátjaként kezelte a címet, a kiadásokban is megtartotta. Petőfi versének alcíme Petőfi összes költeményeinek első kiadásában Barabás rajzához volt.
Petőfi egy helyen javította a vers szövegét: az 58. sorban a „farba rugnak” kifejezést „elfelednek” szóval helyettesítette.
A vershez Petőfi Szigligetitől választott mottót, így jelent meg az Aradi Vészlapokban, a későbbi közlésekből ez azonban elmaradt.
Petőfi tehát felkérésre, Babarás Miklós rajza nyomán írta a költeményt, s amit hozzátett, azt saját emlékeiből merítette. Olvasmányélményeknek ezért a vers létrejöttében nem lehetett számottevő szerepe.
A Petőfi Társaság anyaga, özv. Schneider Jánosné Hruz Anna adománya Pozsonyból, Kéry Gyula gyűjtése. Az ereklyetartó Benczúr Gyuláné adománya. „E bizonytalan állapot azonban nem tartott sokáig, Szendreyék végre is belátták, hogy Júliát le nem beszélhetik szándékáról, s alig egy hét elteltével e találkozás után, Szendrey utasított, hogy menjek Petőfihez, s mondjam meg neki, hogy ’csináljanak, amit akarnak’. Egyszersmind felszólított, hogy kérjem fel a helybeli papot s valami bizalmas nőt, akik találkozásukkor jelen legyenek, mivel a szülők nem akarnak jelen lenni. E megbízás folytán én azonnal leszaladtam a legközelebb lakó Tomasek ispánnéhoz (aki Lauka Gusztáv nővére volt), onnét a helybeli paphoz és Petőfihez, s rövid időn együtt voltak mind a négyen a vár egyik termében. Augusztus 5-én történt e találkozás, melyen mindjárt meghatározták az esküvő napját is, mely szeptember 8-ára tűzetett ki.” (Sass Károly: Adatok Petőfi házassága történetéhez, Halasi Újság, 1883. szept. 2. és 9.) „Itt a gyűrű, itt a gyűrű, / Itt van végre ujjamon! / Itt van ajka, itt van ajka, Itt van végre ajkamon!” // Oh mi édes, oh mi édes / A csók piros ajakán! / A kerek világnak minden / Édessége itt van tán.” (Petőfi Sándor: Augusztus 5-dikén, 1947) „Leestem ugyan a szabadság szárnyáról, / Be vagyok kerítve egy kis karikába, / De mért kívánkoznám ki e karikából, / Midőn minden gyönyör ide van bezárva?” (Petőfi Sándor: Arany Jánosnál, 1847)
A Petőfi Sándor és Szendrey Júlia összetartozását jelképező aranygyűrűn Szendrey Júlia monogramja, valamint házasságkötésük dátuma van bevésve: „J. S. 1847.” A mesterjegy alapján megállapítható, hogy a gyűrűt a pesti Király utcai Prandtner ötvösdinasztia egyik tagja készítette.A gyűrűt 19. század utolsó harmadában kibontakozó Petőfi-kultusz idején helyezték el egy külön erre a célra készített, monstrancia formájú ereklyetartóban, melynek egész felületét indás, virágmintás, gazdag díszítés borítja.
"Lotz életművét elemzők a húsz ismert János vitéz ábrázolásból méltán emelik ki a friss, eleven, jó megfigyelőkészséget mutató lapokat, a Jancsi búcsúja Iluskától, Bujdosása, A zsiványok között, Felcsap huszárnak címűeket. A XI. énektől következőknél a freskófestő Lotz dagályosabb, ünnepélyes, bécsi iskolázottságához erősen kötődő stílusa dominál, és monumentális hatású ábrázolásokat eredményez. Lotz Petőfi számos munkáját tartotta magához közelállónak: illusztrálta többek között Az apostolt, a Bolond Istókot a Kinn a ménes kezdetű verset, stb. és az ő munkáival jelent meg a kiegyezés körüli években a Petőfi válogatott költeményeit tartalmazó kötet is."
Forrás: E. Csorba Csilla, "A hallhatatlanság suttogásai: A Petőfi illusztrációk történetéből", Magyar Napló 11, 7. sz. (1999): 16-18.
Petőfi 1846. október 26-án, elfogadván Teleki Sándor invitálását, részt vett egy koltói tanácskozáson, ahol többek között Magyarország és Erdély uniója volt a téma. „Abban az időben egyike a legfontosabb politikai kérdéseknek a Partium kérdése volt; tudniillik: az anyaországhoz visszacsatolni az onnan Erdélyhez kapcsolt négy vármegyét: Zarándot, Közép-Szolnokot, Krasznát és Kővár vidékét. A kormány adminisztrátorai által mindent elkövetett, hogy az illető megyékben a visszacsatolás ellen többséget szerezzen, s ezáltal befolyjon az országgyűlésre, hogy a Partium kérdése elejtessék.” – emlékezett 1882-ben Teleki Sándor. A verset a tanácskozás napján írta Petőfi. Az emlékezések szerint már Koltón is elszavalta a költő, de napokon belül elhangzott Désen is, míg Debrecenben a cenzúra betiltotta az előadását, és decemberre megszületett a német és magyar nyelvű besúgói jelentés, hogy aztán 1847. január 9-ére az osztrák Államtanács ülésére kerüljön. Nyomtatásban először 1847. március 15-én az Összes költeményekben jelent meg, az Unio zsebkönyvben – ahova eredendően szánta – csak a nyár során. A kéziratot Szász Károly ajándékozta a Petőfi Társaságnak az 1900-as évek elején.
A kéziraton a cím ceruzával kétszer át van húzva, fölé ceruzával II-es számot írtak.
A Dal a pipáról és más egyébről volt a mű első változata, mely egy kézirategységen maradt fenn a Vándorélettel, amit Petőfi még 1844 húsvétja előtt (április 7–8.) adott át Császár Ferencnek. A Dal a pipáról s más egyébről című változat kora tavasszal, Petőfi pesti tartózkodása első hónapjában, március folyamán vagy április első napjaiban keletkezhetett. Erre következtethetünk abból az adatból is, hogy Petőfi a verset, mely első kötetében még a húsvéti hazatéréshez kapcsolódó Füstbe ment tervet követte, a Petőfi Összes Költeményei első kiadásában már a Füstbe ment terv elé helyezte, tehát megcserélte a sorrendjüket. Ennek a módosításnak csak időrendi oka lehetett: az 1844. évi versek elhelyezése az összkiadásokban eleinte nagyjából kronológiai. Petőfi 1846-ban, amikor sajtó alá rendezte az Összes Költemények első kiadását, úgy látszik felfigyelt erre az apró sorrendi hibára, tehát valószínűsíthető, hogy az egész pályafutása szempontjából fontos 1844. évi tavasz – különös tekintettel a húsvéti hazatérésre – emlékei mélyen belevésődhettek tudatába.
Nem bizonyítható, hogy a vers az Aradi Vészlapok részére, tehát az azzal kapcsolatos, március közepén kiadott felhívás nyomán készült, mint a vele egy kézirategyüttesben fennmaradt Vándorélet. A verset ironikus humora és felszabadult életfilozófiája élesen elkülöníti a március eleji komor, halálvágyas darabokból, hogy az új, derűsebb, harmonikusabb életszakasz előhírnökének tekinthető. Megírása tehát március végére, április elejére tehető, amikor kedvező változások sora hozott éles fordulatot Petőfi életébe: Vörösmarty négyszemközt, majd a Nemzeti Kör igazgató-választmányának március 27-i ülésén is nagy elismeréssel nyilatkozott a fiatal költő verseiről, s ennek nyomán elfogadták kiadásukat. Petőfi emellett jelentős összegű kölcsönhöz jutott, mellyel adósságát rendezhette, megélhetési gondjait enyhíthette. Így végre lehetővé vált hazautazása, és szüleivel való kibékülése. Vahot Imrével is ez idő tájt állapodott meg, hogy július 1-től a Pesti Divatlapok szerkesztője lesz.
A versben megénekelt kék szemű lányt a Petőfi szakirodalom korábban a dunavecsei Nagy Zsuzsikával azonosította, ami alapján a vers keletkezését a dunavecsei tartózkodás utáni pesti időszakra, 1844 nyarára tette. Ferenczi Zoltán azonban a Szerelem- és pipadalt kihagyta a Zsuzsika-versek közül, azzal a megjegyzéssel, hogy valószínűleg korábbi, és „ötletszerűnek látszik”. A húsvét előtt megismert, a költő szerelmét viszonzó kék szemű lányról e versen kívül semmit nem tudunk, valószínű, hogy csak képzelt alak volt, akit egy szeszélyes ötlet, a pipázás és a szerelem újszerű költői összekapcsolása hívott életre.
Számos adattal igazolható, hogy Petőfi hódolt a pipázás szenvedélyének, rendszeres dohányos, főként pipás volt.
Császár Ferenc a vers első változatát nem fogadta el, vagy legalábbis sikerült a költőt átdolgozásra bírnia: a kéziratot áthúzta. Ez a szöveg nem is került soha közlésre, mert Petőfi az Aradi Vészlapok számára átírta, így keletkezett a Dal a szivarról című változat. Önálló köteteiben Petőfi lényegében visszatért az eredeti fogalmazáshoz, de változtatott is a szövegen, például a címében. Így alakult ki 1844 nyarán a Szerelem- és pipadal végleges szövege.
Petőfi verse megírásához bőven meríthetett ösztönzést a magyar irodalomból. A magyar pipadalok hosszú sorát Faludi Ferenc A pipárul című verse nyitja, de ide sorolható Garay János Kandalló dal című műve is. Ezeken kívül írt még pipadalt Kölcsey Ferenc, Kisfaludy Károly, Gaal József, Sárosy Gyula, Finta Károly. A német költészetből Petőfi Lessing, Hölty, Lenau hasonló tárgyú verseit ismerhette. A pipázás a szerelemmel is sokféleképpen kapcsolódik a Petőfi előtti magyar költészetben; klasszikus példa erre Amadé László „A szép fényes katonának…” kezdetű közismert toborzódalának 10. versszaka: Mint tűz meggyúlt pipájában: / Úgy ég a szerelme”.
Maga Petőfi már 1843 nyarán, Befordúltam a konyhára… című népdalában a pipatűz és a szerelmi érzés, a rágyújtás és a szerelem fellobbanása motívumait párosítja, illetve szembesíti. Csak egy lépés ettől a Szerelem- és pipadalnak a pipakedvelést a szerelmi érzéssel szinte azonosító hasonlatsora: „Szeretem én galambomat, / Miként szeretem a dohányt.”.
A kézirat Császár Ferenc hagyatékából, az Aradi Vészlapok című jótékony célú album szerkesztési irataival került elő. Ez a hagyaték, mely 1956-ban Császár Margittól vétel útján került a PIM Kézirattárába, nyolc Petőfi-verset tartalmazott.
A levélnehezék aljára ragasztott papíron az alábbi felirat olvasható: „Bizonyítom, hogy ez a levélnehezék Magyarország n. Kormányzóján[ak], Kossuth Lajos szeretett bátyámnak tulajdona volt Budapest 1898. Sep. 25. Rutkayné Kossuth Luiza.” A felirat fölött viaszpecsét töredéke, alatta a Petőfi Társaság körbélyegzője az 1876-os évszámmal. Kossuth Lajost a Petőfi Társaság 1877-ben tiszteletbeli taggá választotta, amelyet ő meleg hangú levélben köszönt meg. „...Még ha különben tudnék is valamit Petőfi személyéről mondani, már csak azért sem tenném, mert tisztelem Petőfinek a költőnek emlékét és profanációnak tartanám azt Petőfinek, az embernek reminiscentiáival csökkenteni, mert bizony a tény, hogy amilyen bámulatos Petőfi, a költő, ugyanő, mint ember, kiállhatatlanul gyarló volt.” (Kossuth Lajos kiadatlan levele, Pesti Hírlap, 1923. karácsonyi szám.)
„Kedves barátom, az napon, mellyen hirdettük a népgyülést, a mellyre föllovalt volt bennünket Kossuth, hogy fanatizáljuk a pesti népet a főváros környékén vivandó véres, elhatározó, utósó lehelletünkig tartó csatára, hol Kossuth maga is jelen lesz, s ha kell, meghal Pest romjai alatt sat. mint ő: maga mondá ugyanaz napon adta tudtára a kormány a fővárosi népnek – hegedűszóban persze – hogy esze ágában sincs Pest környékén harcolni, még kevésbé ott hagyni becses fogát, hanem az első bokor zörrenésére el fog eblábalni világtalan világig, hol Árpád óta nem volt ellenség, s hol hazamentő irhája nagyobb biztosságban lehet.” (Petőfi levele Arany Jánosnak, Mezőberény, 1849. júl. 11.)
A levél említi a költő öccsét, Petőfi Istvánt, valamint Bulyovszky Gyula és Halka Sámuel verseit. A címzés és boríték nélküli misszilis Kovács Pál örököseitől ajándékként került, Endrődi Sándor közvetítésével a Petőfi Házba.
E levél melléklete A XIX. század költői című vers. Említi még a Nagy-Károlyban és az Egy gondolat bánt engemet… című verseket, illetve a Petőfi Sándor összes költeményei (1847) című kötetet. A címzés és boríték nélküli levél Kovács Pál örököseitől ajándékként került, Endrődi Sándor közvetítésével a Petőfi Házba.
Petőfi Sándor feleségével, Szendrey Júliával és héthónapos Zoltán fiával 1849 júliusában Mezőberényben vendégeskedett másod-unokatestvérénél Orlai Petrics Sománál. A költő ott tartózkodása során sokat időzött fiatalkori ismerősénél Bonyhay Benjáminnál, ahol a diskurálás mellett elpipázgatott, újságot olvasott. Mindehhez házigazdájának 18. századból való, népi faragású székét használta. Közben Orlai, élve az alkalommal, megörökítette Petőfi Sándort, mint, ahogy tette ezt korábban többször, de ezúttal a költő kifejezett kérésére kedvenc mezőberényi gondolkodó székében festette le. Így született meg Petőfi utolsó élet utáni portréja, hiszen a költő innét Erdélybe indult, ahonnét nem tért vissza. A festmény két verzióban és több példányban ismert. A múzeumunkban található kompozíció az úgynevezett papucsos változat. Érdekessége, hogy a tintatartó alatt az Egy gondolat bánt engemet kezdetű vers sorai olvashatók.
Forrás:
Keserű Katalin, Orlai Petrics Soma (Budapest: Képzőművészeti Kiadó, 1984), 19.
Kubinyi Rudolf (1816–1896) középnemes, akit Okos Rudiként emlegettek Gömör vármegyében. Várgedei kastélyában többször vendégeskedett Petőfi: „Pompás napokat töltöttem Várgedén. Említésre méltó Kubinyi Rudi könyvtára, mely magába foglalja az angol, francia, német, olasz s spanyol irodalom remekeit s csaknem az egész magyar irodalmat.” (Úti jegyzetek, 1845) Kubinyi Rudolf valószínűleg az Ellenzéki Kör március közepe táján rendezett estélyén találkozott Petőfivel, ahol ígéretet tett neki, hogy „Szent György napjáig” kölcsönnel segíti ki. A levél „sasok és fülemilék” utalása célzás Tompa Mihály A csalogány és a sas című, a Hazánkban megjelent költeményére.
A litográfia Petőfi Sándort fekete attilában karddal és nemzetőr szalaggal ábrázolja. Ez utalhat Petőfi 1848. március 21-én történt tiszti rangra emelésére is. Különlegessége a képnek, hogy Barabás Miklós, a neves festőművész külön említést tesz róla és a keletkezés körülményeiről a naplójában: "1848-ban rajzoltam azt, mely őt karddal, kokárdával ábrázolja." Különösen érdekes vonása a portrénak, hogy Barabás Petőfi-képe a katonás, harcias kellékek ellenére nem férfiasan erőteljes. Az öntudatos póz, a tartás inkább a törékeny testalkatot, a karcsú derekat emeli ki. A beállítás azt hangsúlyozza, hogy a szellemi és lelki nagyság nem testi adottságok függvénye, hiszen a filigrán testalkatú ifjú látszólagos törékenysége ellenére is a forradalom egyik mozgatórugójává tudott válni.
Miután Emich Gusztáv megvásárolta a költőtől összes verseit, minden kötetének ő lett a kiadója vagy bizományosa. Az 1847-es Összes költeményei megjelentetését követően 1848-ban újabb kiadást rendezett sajtó alá, melynek első kötetében az 1842–44 közötti versek, a másodikban pedig a folytatás, az 1846 végéig született alkotások kaptak helyet. Az Életképek az 1848. február 6-i számban már hirdette: „Megjelentek Petőfi összes versei Emich Gusztávnál második igen csinos kétkötetes kiadásban. Áruk: 3 frt.” A kiadásnak három, egymástól némileg különböző szedésváltozatát sikerült azonosítani: a kelendőség miatt Emich háromszor szedette ki a gyűjtemény szövegét. 1850-ben, az osztrák rendőrség által Emich Gusztáv Kígyó utcai üzletében tartott házkutatást követően a kiadói készleteket lefoglalták, csak nagy nehézségek árán kapta vissza a példányokat. A metszeten Barabás Miklós Petőfi-portréja látható.
„Szólj üdvességemnek / Megváltó keresztje! / Nem nyílik meg ajkad? / Semmit sem felelsz- e?— / Oh, mikép felelnél, / Hiszen néma nyelvvel... / Kiterítve... holtan... / Koporsóban fekszel!” (Petőfi Sándor:Elmondom, mit eddig...1845)
Az ereklyetartóban üveg alatt nyersselyem alapon 9 ovális, világosbarna, fényes levél látható. A Petőfi Társaság által készített ereklyetartó kerek rézkeretének peremén préselt technikájú, stilizált virágmintás díszítés fut körbe. A keret tetején az odaforrasztott dísz két, szalaggal összefogott, olajágat formáz, virágfüzérrel. A keret hátoldalán, alul kis rézlapocska rögzíti a kivehető réz hátlapot.
Petőfi említi – eredetileg mellékeli is – az Úti levelek Kerényi Frigyeshez című írásának első nyolc darabját. A címzés és boríték nélküli levél Kovács Pál örököseitől ajándékként került, Endrődi Sándor közvetítésével a Petőfi Házba.
Petőfi műveinek első, gyűjteményes kiadása 1847. március 15-én jelent meg, és 3000 példányban fogyott el. A nagy siker hatására Emich Gusztáv 1500 pengőért megvásárolta az összes művek kiadásának mindenkori jogát, s 1848 februárjában sajtó alá került, kiegészülve az 1846 végéig született művekkel, az Összes költemények. A kötet vörös vászonkötést kapott, a fedélen, fedélháton és a gerincen díszes aranyozott dombornyomással, keretezéssel, színes pávatollas metszéssel. A metszeten Barabás Miklós Petőfi-portréja látható.
Az első kötetben, az utólag beragasztott kötéstábla verzóján olvasható Petőfi dedikációja: „Bankós Károlynak barátilag Petőfi Sándor”. A még jurátus Bankóst a költő Pesten ismerte meg, de gyakran meglátogatta Kunszentmiklóson is. Egyik ilyen látogatása alkalmával írta Búcsu Kunszentmiklóstól című versét.
A kötet a Petőfi Társaság gyűjteményének részét képezte.
A levél Petőfi Sándor nevében is íródott; rajta kívül megemlítődik még Petrovics István és Sass István. A 2. fólió verzóján a címzés részben Petőfi kézírása, mellette a balszélen tintaírású hitelesítő rájegyzés (Debrecen, 1906. márc. 25.) A kézirat Kardos Samu (1857–1925) debreceni ügyvéd, a Régi Okiratok és Levelek Tára című folyóirat megalapítója révén került a Petőfi Társaság gyűjteményébe.