A szatmári útjáról Pestre visszatért költő sok változást tapasztalt a politikai életben. 1846 november során megalakult a Konzervatív Párt, válaszul az ellenzéki politikusok – erőik koncentrálására törekedve – Ellenzéki Kör néven összevonták a Nemzeti- és a Pesti Kört. Az Ellenzéki Kör egyik alelnöke Vörösmarty Mihály lett, aki a politikai helyzetet átlátva, taktikai okok miatt lebeszélte Petőfit a szuggesztív, elkeseredett hangú vers közléséről. A költemény Petőfi halálának ötvenedik évfordulóján, 1899-ben jelent meg először a Budapesti Napló hasábjain. Ez a kézirat Egressy Gábor szavalókönyvéből származik. A kivágott lap előtti 78. oldalra Egressy a következőket jegyezte fel: „Innét Fáy András számára kivágtam egy versét Petőfi Sándornak, az ő saját kéziratát: Haza tértem [!] és letettem / A vándorbotot kezembül.” A kézirat 1899-ben került a Petőfi Társaság elnökéhez, Bartók Lajoshoz, ugyanis Fáy Kalap [ma Irányi] utcai házának bontásakor egy pallér megtalálta egy befalazott ablakban. A vers Bartók hagyatékából 1902 után került a Petőfi Társaság gyűjteményébe.

A Petőfi Társaság anyaga, özv. Zádory Jánosné adománya, Kéry Gyula gyűjtése. A leltárkönyvek ezt a tárgyat „rojtnak”, illetve „paszománydarabkának” nevezik. A paszomány és a gomb nem katonai egyenruháról való. A fémszál esetleg katonai viseletre utalhat, bár mindenki maga csináltatta az egyenruháját, s így lehet, hogy Petőfi nem szabályos ruházatot viselt. A fémszálas paszomány magyar viselet, atilla dísze is lehetett. „Rongyos legények, de vitézek, / Mind bátran harcol, bátran vág, / S a katonának bátorsága / Teszi diszét, nem a ruhák.” (Petőfi Sándor: Rongyos vitézek, Pest, 1848. okt.)

Petőfi Sándor 1843 májusától június végéig súlyos nyomorban élve, alkalmi munkákat vállalva tartózkodott Pozsonyban. A barátai által gyűjtött 30 pengőforinttal utazott Pestre az író, szerkesztő Nagy Ignác hívó szavára. Nagy 1843–1844 között szerkesztette a Külföldi Regénytárat, s munkát ajánlott Petőfi számára, aki ezután fordításai tiszteletdíjából élt. (Száz váltóforint volt a kötetek tiszteletdíja.)

Petőfi Sándor ezt a regényt is Nagy Ignác Külföldi Regénytára számára fordította, német közvetítőnyelvből az eredetileg angol nyelvű munkát. George Payne Rainsford James világhírre szert tevő regényének ez az első magyar fordítása, mely a Külföldi Regénytár 22–23. köteteként jelent meg Hartleben Konrád Adolf kiadójánál.

Emich Gusztáv és Petőfi együttműködése a Felhők ciklus áprilisi kiadásával kezdődött. A kölcsönös elégedettség bizonyítéka, hogy a továbbiakban Petőfi mindig Emich Gusztávval dolgozott és 1848 elején Arany Jánost is hozzá irányította. „Én nekem valamennyivel [könyvkiadóval] volt már dolgom, s biztosítalak, hogy Emich a legbecsületesebb ember köztök, s így jó lesz vele jönnöd összeköttetésbe.” A Pesti Divatlap július 4-i hírleléséből még a következő, írásban nem rögzített részletek derültek ki. „[Petőfi összes költeményei] ujévre leendő kiadását derék könyvárosunk, Emich Gusztáv vállalá magára, ki a génialis költőnek eddigelé megjelent valamennyi költeményét 500 pengő forinton vette meg, mi nálunk, kivált versekért nem csekély díj. A mű díszkiadásban, s a költő aczélba metszett arczképével fog megjelenni.” Barabás Miklós rajzának acélmetszetét Tyroler József készítette. A könyv elején a nyomtatott dedikáció: „Tisztelet és szeretet jeléül Vörösmartynak ajánlva a szerző által.” A szerződés b) pontján változtatni kellett, ugyanis Geibel Károly, aki 1844-ben megjelentette A helység kalapácsát – és szép számmal voltak eladatlan példányai – még a cenzúrahivatalnál is eljárt, hogy megakadályozza a számára előnytelen újabb kiadást. A hősköltemény tehát kényszerből kimaradt az összeállításból, viszont Geibel, az Összes költemények közönségsikerén felbuzdulva reklámkampányba kezdett, pótlékként hirdetve A helység kalapácsát, így próbálta értékesíteni a raktáron maradt füzetkéket. Az i) pontban jelölt hősköltemény is kimaradt, mivel nem készült el, helyette a Szilaj Pista, Tündérálom, Szerelem átka kerültek a kiadásba. A kötet 1847. március 15-én, a József napi vásárra jelent meg, és egy sajtóközlemény szerint októberig 3000 példány kelt el belőle. Petőfi ekkor huszonnégy éves volt. Ebben az életkorban más költőnek még nem jelent meg összkiadása, de ekkora anyagi sikert sem láttak még a kortársak. A Petőfi saját kezével írt szerződés Milton Smith (Kupferschmidt Menyhért) New York-i hagyatékából, végrendeleti végzés alapján, a Magyarok Világszövetsége közvetítésével került a Petőfi Irodalmi Múzeumba 1970. december 29-én.

Petőfi a verset Horváth István, pápai ügyvéd csecsemőkorban, 10 hónaposan elhunyt kislánya temetésére írta 1842. március elején. A kislány keresztapja Tarczy Lajos volt. A vers egyike lehetett azoknak a költeményeknek, melyeket Petőfi 1842 elején Garay Jánosnak, a Regélő szerkesztőjének hiába ajánlott fel közlésre.

A grafikán Petőfit félprofilban, begombolt sötét atillában és fehér ingben ábrázolta a művész, a mai néző számára ez már az ismerős Petőfi-öltözet. Fontos azonban felhívni a figyelmet arra, hogy ez a viselet nem felelt meg teljes egészében a korabeli társasági konvencióknak. A nyakkendő nélküli csupasz nyak, a begombolt ing és a kihajtott inggallér, melyek ezen a mellképen jelennek meg először, a továbbiakban nem csak Petőfi hétköznapi öltözetét fogják  jelenteni, hanem költői megjelenésének is jellemző "védjegyévé" válnak. Ezzel a kérlelhetetlen republikanizmusát, politikai radikalizmusát hangsúlyozó gesztussal példaképeit, a francia jakobinusokat, az angol és német romantikusokat - Byront és Schellyt - követte. A kihajtott ingnyak viselete annak az embernek a tudatos választása, aki otthonának falát a francia forradalmárok Párizsból rendelt portréival borította be, és a rajz születése táján írta A nép című vers kemény hangú, szállóigévé vált sorait: "Haza csak ott van, hol jog is van, / S a népnek nincs joga."

Az itt látható grafika egyike a Barabás Miklós tusrajza nyomán, Tyroler József által készített metszeteknek, mely Petőfi Sándor összes költeményének első kiadásában jelent meg 1847-ben.

Forrás:

Adrovitz Anna, Arcpoetica: Petőfi Sándor életében készült képmásai (Budapest: Petőfi Irodalmi Múzeum, 2012), 49-50.

János vitéz története többször is felbukkan Jaschik Álmos (1885–1950) munkásságában, aki a könyvillusztráció mellett tervezett színházi díszleteket és jelmezeket, plakátokat, bélyegeket és bankjegyeket is. Az itt látható 1939-es és 1941-es grafikák szín- és formavilága már egészen más képet mutat, mint az 1920-as kiadáshoz készült szecessziós illusztrációk. A derengő, kissé álomszerű jelenetekkel szemben ezek a képei homogén színfoltokból épülnek fel és humoros részletekkel gazdagítva mesélik el János vitéz történetét. A változásban szerepet játszhat, hogy az 1930-as években Jaschik nem egy újabb illusztráció készítése miatt foglalkozott a János vitézzel, hanem azért, mert célja a költemény megfilmesítése volt. Az animációs film azonban anyagi és technikai okok miatt nem készült el.

Forrás:

"Magyar népmesék - rajzfilmen", Keleti Ujság 23, 108. sz. (1940): 3.

Holló Barnabás (1865–1917) egyike volt Stróbl Alajos sikeres tanítványainak a Mintarajztanodában. Számos köztéri szobrot és reliefet készített. Egyik legismertebb alkotása a Magyar Tudományos Akadémia épületén látható dombormű, mely az Akadémia alapítását ábrázolja (1891–1893). Monumentális művei mellett figyelemre méltóak kisplasztikái is, melyek a népéletből vett jeleneteket dolgoznak fel. A Petőfi Irodalmi Múzeumban két verziója is megtalálható a juhászt ábrázoló kisplasztikának. Az egyik változaton (64.1503.1.) egy békésen pipázó juhászt láthatunk bő ingben és gatyában, kalappal a fején. Ezzel szemben az itt látható szobor Petőfi Megy a juhász szamáron… című versének szomorú sorait mintázza meg igen érzékletesen.

Forrás:

Goda Gertrud, Holló Barnabás (1865-1917) szobrászművész, Officina Musei 23 (Miskolc: Herman Ottó Múzeum, 2016), 29-30.

„Házisapka, piros alapon színes hímzéssel melyet Szendrey Júlia készített Jókai Mórnak.” (1948) A Petőfi Társaság anyaga, Ferenczi Zoltán ajándékozta a társaságnak 1911-ben. „Nem vagy merész kalandor, / Regényes vad legény, / Kinek félvállán mente, / Sasstoll a süvegén. // Fejeden házisapka, / Rajtad hálóruha, / Kezedben egy pohár bor, / Szádban török pipa.” (Petőfi Sándor: Hideg, hideg van ott kinn...)

Kerek, csúcsos, kartonnal merevített sapka, melyet Szendrey Júlia ajándékozott Jókai Mórnak. Körben sárga, aranyszínű fémfonallal átszőtt paszomány fut, fölötte sárga és világoskék levélformák váltakoznak. Posztó, pamutfonallal, laposöltéssel hímzett, fémfonalas rátéttel, paszománnyal és flitterrel díszített.

A kézirat A hazáról című vers tisztázatának második fele: a hatodiktól a tizenkettedik strófáig. A nyomtatott közlésben már elhagyott római számokkal való tagolás szerint a szöveg a II-vel kezdődik, alatta három szép, tisztázott írású versszakkal (a lap alján a halvány, ceruzaírású sor az utolsó előtti tisztázati sor végső változata, a sort Petőfi kicserélte). A folytatás – azaz a negyedik versszak – a lap hátoldalán, a bal felső részen olvasható. Jól látszik, hogy az ötödik versszakot is elkezdte leírni a költő, de már az ékezetet sem tette ki a szóra, a szöveget a szemközti, jobb oldalon a III. szám alatt folytatta három további versszakkal. A végső változatban az első versszak második sorát a felette látható ceruzaírású sorra cserélte, a második és a harmadik versszakot pedig kihúzta. A negyedik oldal felső részén egy negyedik áthúzott versszakot látunk, alatta pedig két fogalmazvány versszakot. A végső kiadásban ezekre cserélte le Petőfi a kihúzott hármat. Ilyen módon egymás mellett tanulmányozható az egy időben keletkezett tisztázó, fegyelmezett szépírás és a lendületesebb, energikus fogalmazóírás, azaz tanúi lehetünk egy vers formálódásának. A kéziratot Dömötör Bertalan dömsödi református lelkész felesége, Keresztes Teréz ajándékozta a Petőfi Társaságnak az 1900-as évek elején.

Pákh Johanna és Pákh Vilma Pákh Mihály (1795–1858) evangélikus szuperintendens leányai voltak, testvérük, Albert (1823–1867, író, újságíró, a Tízek Társasága, valamint a Kisfaludy Társaság tagja, a Vasárnapi Ujság alapítója) pedig Petőfi legjobb barátai közé tartozott. A levél Petőfi autográf tintaírásával íródott, a fólión idegen kéz tintaírású sorai láthatók, melyek áthúzással törölve lettek. Az áthúzások miatt és az erős fakultság következtében a tintaírás nehezen olvasható; a papír sárgult, egyenetlen szélű, restaurált. A rektón és a verzón egyaránt soronként törölt írás feltehetően Pákh Alberttől származik. A Petőfi Sándor levelezése (Bp., 1964) kötetben Toporczer Amália neve Topscher Amáliaként szerepel. A kéziratot Kéry Gyula gyűjtötte be a Pákh családtól a Petőfi Társaság számára.

A szentek és a szentség hírében elhunytak életének kutatásával, bemutatásával és értékelésével, illetve haláluk utáni hatásukkal és tiszteletükkel a hagiográfia foglalkozik. A szentek tiszteletének egyik megnyilvánulása imádságos, meditatív, hosszú erőfeszítés eredményeként létrejövő, „devóciós” képek készítése, amely elsősorban a 18–19. században virágzott. A Petőfi körül kialakult profán, populáris kultusz nem élhetett testereklyéi (csont, haj) gyűjtésével, így maga alkotta meg a legkülönfélébb anyagokból arcmását. Nem volt ritka a hajból készült portré, gyakoribb a szalmából összerakott és megfestett, az intarziás, tojásra festett, a hímzett, horgolt – s mint látjuk: a szőrből készült is, amelyet Petőfi születésének 100. évfordulójára készített a hajmáskéri amatőr alkotó.

Forrás:

E. Csorba Csilla: Bolyongó üstökös. A Petőfi-kultusz alakváltozatai. 2019. október 29. - 2020. szeptember 30.

A Petőfi Társaság 1911-ben közreadta a Petőfi ház történetét és műtárgyait leíró katalógust. Ebben a kiadványban szerepel 182-es szám alatt Petőfi lovasszobra 1852-ből, a következő történet kíséretében: „Ezt a szobrot Herlicska paksi vendéglősnek egy vándorló szobrász adta emlékül, amikor vándorlása közben hozzá betért és néhány napot nála töltött." A Petőfit lóháton ábrázoló kisplasztika nagy valószínűséggel a költő halála után legkorábban készült szobrok köréhez tartozik (Petőfi halála után először 1850-ben Alexy Károly készített büsztöt a költőről). Az ismeretlen mester kissé felfelé néző arccal, nagy hajjal és kis kecskeszakállal ábrázolja Petőfit, felül nyitott ingben. A gyűjteménybe Kéry Gyula gyűjtése nyomán került be, a Herlicska család adományaként.

Forrás:

Kéry Gyula, szerk., A Petőfi-ház története és katalógusa, Petőfi Könyvtár 26 (Budapest: Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadóvállalat, 1911), 63.

A Petőfi Társaság gyűjteményéből került a múzeumba. „Özv. Csiky Kálmánné úrnő adományai: [...] Arany János ajándékából 2 csésze és tányérok s egy kis gipszalak." (A Petőfi Társaság egyes relikviáival kapcsolatos levelek, hitelesítő nyilatkozatok, feljegyzések, Budapest, 1909. február 16. - Budapest, 1938. október 20., PIM Kézirattár, V. 4559/357/10.) Nincs arra vonatkozó adatunk, hogy a kávéscsészék mikor kerültek Ercsey Julianna és Arany János háztartásába. Az Arany házaspár mindenesetre már Szalontán kávézott. Debreczeni István nagynénje, Debreczeni Julianna, aki bejáratos volt Aranyékhoz (ágyneműre, ingre, szoknyára való csipkét kötött Aranynénak), életmódjuk fokmérőjeként említette a kávézást: „Jól éltek, kávéztak. Cselédet is tartottak." Debreczeni István szerint: „Kávéztak. Ez volt az akkori tanult, úgynevezett nadrágos vagy úriemberek életmódjának fokmérője, amit az egyszerű ember észrevett, kissé megcsudált. A kávézás magasabb életszínvonalat jelentett, azért tűnt fel a kézimunkázó kisleánynak is, és ezért jellemezte ezzel Aranyék életmódját hosszú évtizedek után is. A kávézás akkor meglehetősen új és ritka jelenség volt, legalább is vidéken.” (Debreczeni István, Arany János hétköznapjai, Bp., Gondolat, 1968,104-105.) Petőfi Arany Jánosról először a Toldi megjelenésekor, 1847. február 4-én hallott, s azonmód felajánlotta barátságát levélben és versben. Később több ízben, családostul is meglátogatta Nagyszalontán, ajándékot vitt és kapott, e meleg baráti kapcsolat a költő életének végéig tartott. „[...] most kénytelen vagyok [...] téged kedves Sandrim, és ’királynéd’ kezecskéit csak in idea csókolni, ámbár megvallom, hogy ez utóbbit bajosan tudnám in natura véghez vinni baklövés nélkül, mert életemben nagyon kevés praxisom volt a kéz csókolásban.” (Arany János levele Petőfinek, Szalonta, 1847. szept. 7.)

Petőfi 1846. augusztus 30-án este érhetett gyorskocsival Debrecenbe, ahonnan másnap folytathatta útját Szatmárra, ahol a visszaemlékezések szerint politika és irodalom körül folyt a diskurzus a helyi politikusok és a Tízek Társasága tagjai között. Valószínű, hogy egy ilyen vitába torkolló beszélgetés költői lenyomata a vers.

A fólió rektóján Petőfi autográf kísérőlevelét olvashatjuk, melynek címzettje Kovács Pál (1808–1885, győri orvos és író) és benne említi Lisznyai Damó Kálmán (1823–1863) költőt, a Tízek Társaságának tagját.

Petőfi 1848 pünkösdjén összeveszett Jókai Mórral, annak Laborfalvi Rózával bontakozó szerelme miatt. Az ok nemcsak a korkülönbség és a törvénytelen gyermek volt, hanem a színésznő arisztokrata kapcsolatai is irritálták a költőt. Az író ekkor elköltözött Petőfiéktől a Fűzfa utcai Schiller-házból (ma Dohány utca 16–18.), ahol bérlő volt. Petőfi felháborodásában még Jókaynét is értesítette a helyzetről, aki Pestre jőve szemrehányásokkal illette fiát. „Petőfinek e vad indulatossága idézte fejemre életemnek legnagyobb fájdalmát, az anyaátkot” – írta visszaemlékezéseiben Jókai. Tovább rombolta barátságukat és sajtópolémiát is eredményezett kettejük közt a Vörösmartyhoz, Midőn a nemzetgyűlésben augusztus 21-én a hadügyben a többséggel szavazott című vers, és annak Jókai akarata ellenére, távollétében való közlése az Életképekben. A levélben barátját Laborfalvi Móricnak nevezi Petőfi, gúnyosan érzékeltetve ezzel, hogy a házasság már megköttetett. Az esküvőt a nyilvánosság kizárásával augusztus 29-én Rákoscsabán tartották. A levél Jókai Mór hagyatékából került a Petőfi Ház gyűjteményébe.