1

Petőfi minden valószínűség szerint 1844 húsvétja (április 7–8.) előtt írta a verset, és március második felében vagy április első napjában adta át az Aradi Vészlapok szerkesztőjének, Császár Ferencnek.
A vers népi zsánerkép, mely a debreceni Nem ver engem az isten… című dalhoz hasonló. A versben a kétségbeesés és a halálvágy motívuma könnyedebb, áttételesebb formát ölt, mint más 1844. első negyedéből való darabokban (a Boldogtalan voltam… című költeménytől a Gyönge vagyok… című műig). A költemény pontos keltezése e derűsebb hangulati háttér miatt lehet március vége, április eleje, amikor Petőfi már bizonyosan ismerte Vörösmarty kedvező véleményét a Versek kéziratáról.
A kézirat Császár Ferenc hagyatékából, az Aradi Vészlapok című jótékony célú album szerkesztési irataival került elő. Ez a hagyaték, mely 1956-ban Császár Margittól vétel útján került a PIM Kézirattárába, nyolc Petőfi-verset tartalmazott.

2

A Kis menyecske, szép kis menyecske című vers jegyzetében. A versnek nincs Petőfitől származó keltezési adata. Eredeti kézirata az Aradi Vészlapok című kiadvány szerkesztési iratai között maradt fenn. A lap szerkesztője Császár Ferenc volt, akihez minden valószínűség szerint 1844. március közepe és április 7-e között került mint Petőfi egyik Népdalok című ciklusának II. darabja. Petőfi 1843 novemberétől kezdve a hasonló, népi fogantatású, már nem konvencionálisan halálvágyas dalok egész sorát írja, s ezek közé a [Virít a kikirics…] bárhová beilleszthető. Bizonyos meggondolások alapján mégis leginkább 1844 márciusára datálható. Egyrészt, mert a természeti kezdőkép kora tavasszal nyíló virágra utal, másrészt minden jel arra mutat, hogy a bizonyosan 1844. évi és Pestről keltezett Gyönge vagyok című dal, mely a [Virít a kikirics…] hangulati ikerpárjának tekinthető, ugyancsak márciusban készült. A két verset rokonítja a szokványos négy soros, páros rímű népdalstrófától való eltérésre, tehát a formai újításra való törekvés. A Petőfi-vers első rímpárja megegyezik egy népi rigmuséval: „Hej kikirics, kikirics, Nekem többet ne viriccs.” A kézirat Császár Ferenc hagyatékából, az Aradi Vészlapok című jótékony célú album szerkesztési irataival került elő. Ez a hagyaték, mely 1956-ban Császár Margittól vétel útján került a PIM Kézirattárába, nyolc Petőfi-verset tartalmazott.

Az Irinyi József által szövegezett 12 pontot és Petőfi lelkesítő költeményét, a Nemzeti dalt március 15-én délelőtt az egyetemi ifjúság és a polgárok támogatásával, cenzori engedély nélkül kinyomtatták a Heckenast–Landerer kiadó nyomdájában, a Szép utcában. Az elkészült példányokat szétosztották a jelenlévők között. A magyar nyelvű változat mellett, tekintettel Pest-Buda lakosságának összetételére, mind a 12 pont, mind a Nemzeti dal németül is megjelent. A német nyelvű változat, melyet hamarosan más városokban is újranyomtak, rendkívül ritka példány, kevés maradt fenn belőle.

Coburg Fülöp herceg adománya. Petőfi Sándor 1847. július 5-én Tompa Mihállyal kirándult a murányi várba, és megörökítették nevüket a várterem telefirkált ajtaján. „Ezekről az aláírásokról 1855-ben jelent meg először tudósítás: egy kiránduló társaság a többi falra firkált név közt ráakadt a két költő aláírására is. (Lehózky Tivadar, Kirándulás Murányba, Vasárnapi Ujság, 1855. 23. sz.) Eperjessy Kálmán nagyrőcei tanár 1879-ben lemásoltatta az aláírásokat, s a másolatot elküldte Jókainak (Pesti Hírlap, 1879. dec. 16.); a nyolcadrét alakú fehér lap a Jókai-hagyatékkal 1912-ben került a Nemzeti Múzeum tulajdonába (OSZK Kézirattára, PE. 213. sz.). Hogy megóvják a két költő murányi látogatásának értékes emlékét, pár évvel később az uradalmi erdőfelügyelőség a nevek fölé védő-üveglapot tétetett, de ez egy idő múlva tönkrement, szabadon hagyva az aláírásokat (1848/49 Történelmi Lapok, 1895, 16-17. sz.). A Petőfi Társaság 1910 szeptemberében levélben érdeklődött az erdőigazgatóságnál az ereklye állapotáról; válaszként Coburg Fülöp herceg, a vár akkori gazdája adományaként megkapták a faajtónak azt a kifűrészelt darabját, melyen az aláírások – noha átfirkálva – még olvasható állapotban voltak. (Petőfi Összes Művei, VII. 588.) „Itt állt a nagy, itt állt az erős Murány, / Ezt ostromolta hajdan Veselényi” (Petőfi Sándor: Murány omladékai, 1847)

Petőfi Sándor és Szendrey Júlia 1847. szeptember 8-ra kitűzött esküvőjéig nem sok idő volt már hátra, hogy Petőfi rendezze anyagi helyzetét, és fel tudja mutatni, képes majd eltartani jövendőbelijét. Magasabb honoráriumot kért például Kovács Páltól, a győri Hazánk, illetve Jókaitól az Életképek szerkesztőitől, és ezért kezdte meg a tárgyalásokat Emich Gusztávval (1814–1869) egy újabb gyűjteményes kiadás ügyében. Hetekig tartó alkudozás eredményeként született meg az itt látható szerződés szövege, mely szerint: – Petőfi örökre eladja az előző kötetében megjelent költeményeinek kiadási jogát, – Emich fizet ezért a költőnek 1500 pengő forintot három részletben, – a költő az ezután írandó költeményeit tartozik összegyűjteni – mindaddig míg 35 ívnyi vers össze nem gyűlik – és a kiadónak megjelentetésre átadni 2000 pengő forintért. A megállapodás Emich Gusztáv és Petőfi Sándor aláírásával és monogramos vörös viaszpecsétjével zárul. A továbbiakban a részletkifizetések teljesítése és ennek elismerése sorakozik, az utolsó hét pénzfelvételt Petőfi Sándorné igazolta 1850-ben és 1851-ben. A szerződés végén apja nevében ifjabb Emich Gusztáv hitelesítette aláírásával a Petőfi-szerződést, a Petőfi-verskiadási jogokat átruházták az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Rt.-re, melyet maga Emich Gusztáv alapított 1868-ban, de a kiadó munkájában már csak részvényesként vett rész. A Petőfi kézírásával írott szerződést az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Rt. ajándékozta a Petőfi Társaságnak. A szerződésnek készült egy másik példánya is Emich Gusztáv kézírásával, ez Petőfi tulajdonában volt, hagyatéka részeként a Nemzeti Múzeum, azaz az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattárába került.

Nagy Imre (1822–1894) ügyvéd, történész még a soproni evangélikus líceum tanulójaként Orlai Petrich Soma és Salkovics Károly – Petőfi másod-unokatestvérei – lakótársa lett 1839 őszén. Ekkor ismerkedett meg Petőfivel is, aki tanulmányait anyagi okok miatt nem tudta folytatni, katonának csapott fel Sopronban. Petőfi lopva írt, némileg elkeseredett, zaklatott levelében katona sorsáról számolt be újdonsült barátjának. Félévi kiképzés után az újoncokat útnak indították, hogy a svájci határ közelében állomásozó I. zászlóaljhoz csatlakozzanak, de Grazba érkezvén azt a hírt kapták, hogy Horvátországba helyezik őket. Petőfi Grazban tífuszos lett, és hetekig feküdt a helyőrség kórházában. A címzés, pecsét és boríték nélküli levelet Nagy Imre fia, Nagy Kálmán adományozta a Petőfi Társaságnak az 1910-es években.

Barabás Miklós, a 19. század végének egyik legnevesebb magyar festője Jókai Mór 50. írói jubileumára készítette a képet. Az akvarellt emlékezetből festette meg 1893-ban. A kompozíció egy 1848-as momentumot örökít meg a Landerer és Heckenast nyomdánál. A képen középen látható Petőfi barátja, ebben az időben lakótársa, Jókai Mór, jobbján Vasvári Pál, balján Petőfi Sándor áll. A kép méltó emléke a forradalmat kirobbantó márciusi ifjaknak is.

Petőfi Sándor aléltan, égre emelt tekintettel, mellén vérző sebbel csatamezőn pihen, mellette törött kard, jobbját a föld felett tartja, s a porban ott a vérével írott szó: HAZÁM. Mindannyiunk előtt ismert Madarász Viktor fentiekben leírt olajképe, amely a magyar heroizáló romantikus történelmi festészet egyik jellegzetes darabja, kevesen tudják azonban, hogy a jórészt olajnyomatairól képzeletünkben élő kép a Petőfi Irodalmi Múzeum Művészeti Tárában található. Az 1875-ben készült nagyméretű, reprezentatív festmény a művész családjának letétjeként került 1926-ban a Petőfi Társasághoz, a Petőfi Házban elhelyezett gyűjteménybe, majd annak jogutódjához, a Petőfi Irodalmi Múzeumhoz.

Forrás: Kovács Ida - Benkő Andrea, "A Művészeti Tár és a Relikviagyűjtemény", in A Petőfi Irodalmi Múzeum évtizedei, szerk. Botka Ferenc (Budapest: Petőfi Irodalmi Múzeum, 2000), 181.

Petőfi Sándor 1846-ban szerződést kötött Emich Gusztáv könyvkereskedővel összes költeményeinek "örök áron" való kiadására, vagyis minden további megjelentetésük joga is a kiadóé lett.  Az eseményről a Pesti Divatlap néhány nappal később tudósította olvasóit: "Petőfi összes verseinek újévre leendő kiadását derék könyvtárosunk, Emich Gusztáv vállalá magára, ki a géniális költőnek eddigelé megjelent valamennyi költeményét 500 pengő forinton vette meg, mi nálunk, kivált versekért nem csekély díj. A mű díszkiadásban s a költő aczélba metszett arczképével fog megjelenni." (Várkonyi, 1957, 35.) A metszet alapjául szolgáló rajzot Barabás Miklós készítette el 1846 augusztus-szeptemberében.

Ez a verzió a fent említett Barabás Miklós tusrajza nyomán, Tyroler József által készített metszet egy későbbi verziója, mely az Összes költemények második kiadásában jelent meg.

Forrás:

Adrovitz Anna, Arcpoetica: Petőfi Sándor életében készült képmásai (Budapest: Petőfi Irodalmi Múzeum, 2012), 49.

Petőfi Pesten ismerte meg a jogászkodó Pap Zsigmondot (1823–1904), aki később Nagybányán telepedett le. Festőként is tevékenykedett, Petőfi őt kérte meg, hogy fesse le számára Júliát.

A tréfálkozó levélkezdet után Petőfi több, éppen aktuális eseményt említ meg ügyvéd és költő ismerősének, Samarjay Károlynak (1821–1894). Többek között első verseskötete, a Versek 1842–1844 (Pest, 1844) kiadásának előkészületeiről számol be, végül még költészeti tanácsokkal is megtoldja sorait. Samarjay Károllyal való levelezésüknek ez az egyetlen megmaradt darabja. A címzés, bélyegző, pecsét és boríték nélküli levelet a Samarjay-család ajándékozta 1922-ben a Petőfi Társaságnak.

A jó állapotú, 2000-ben restaurált  festményt Ernst Lajos, a Petőfi-vonatkozású tárgyak és műalkotások szenvedélyes gyűjtője publikálta 1922-ben. Tanulmányában leírja, hogy a képet Pesten vásárolta egy ügynöktől, aki elmondása szerint egy tanítótól vette korábban. A festmény hitelességét a hátoldalán olvasható feliratra - Alexander Petrovics 1834 - alapozta, nem teljesen jogtalanul. A költő 1834-ben valóban Pesten járt iskolába: az evangélikus, majd a piarista gimnáziumban folytatta tanulmányait. Társai közül kitűnt szép kézírásával és rajzkészségével, ennek kézzelfogható bizonyítéka első fennmaradt, két évvel későbbi rajza, amely gyakorlott, sőt tehetséges kézre utal. Ahogy aszódi tanára írta róla: "...írt és rajzolt minden társai közt legjobban, s ő egyedül, ki a közös szépírási mutatványok szólapját csinos koszorúval díszítheté". Ernst ezért feltételezi, hogy esetleg valamelyik pesti rajztanára festhette le a fiatal fiút. A képet más, értékes és hiteles Petőfi-vonatkozású tárggyal együtt 1909-ben, a Petőfi Ház megnyitásakor felajánlotta a múzeumnak, azonban mivel feltételeit a Petőfi Társaság elutasította, az 1912-ben megnyitott Ernst Múzeum egy külön teremben mutatta be a Petőfi-gyűjteményt.

Forrás:

Adrovitz Anna, Arcpoetica: Petőfi Sándor életében készült képmásai (Budapest, Petőfi Irodalmi Múzeum, 2012), 23.

"Lotz életművét elemzők a húsz ismert János vitéz ábrázolásból méltán emelik ki a friss, eleven, jó megfigyelőkészséget mutató lapokat, a Jancsi búcsúja Iluskától, Bujdosása, A zsiványok között, Felcsap huszárnak címűeket. A XI. énektől következőknél a freskófestő Lotz dagályosabb, ünnepélyes, bécsi iskolázottságához erősen kötődő stílusa dominál, és monumentális hatású ábrázolásokat eredményez. Lotz Petőfi számos munkáját tartotta magához közelállónak: illusztrálta többek között Az apostolt, a Bolond Istókot a Kinn a ménes kezdetű verset, stb. és az ő munkáival jelent meg a kiegyezés körüli években a Petőfi válogatott költeményeit tartalmazó kötet is."

Forrás: E. Csorba Csilla, "A hallhatatlanság suttogásai: A Petőfi illusztrációk történetéből", Magyar Napló 11, 7. sz. (1999): 16-18.