A mészárosbárdot Csilling András kapta Petrovics Istvántól fuvardíjként, amikor a családot Dömsödről Pestre költöztette. A Petőfi Társaság anyaga, özv. Csilling Andrásnétól, Kéry Gyula gyűjtése.

A bárd feje szabálytalan trapéz alakú. Éle kopott, az ezzel szemben fekvő perem közepén ék alakú hiány látható, alatta a perem felhajlik, kiszélesedik. A bárd domborúbb lapján felül nyolc, csillag alakú, alul két, töltényhüvely formájú mesterjegy van. A fej egy vastag, háromszög alakú kiemelkedéssel és acélgyűrűvel kapcsolódik a nyélhez. A nyél lapos, hengeres, végén egy acéltüskével rögzített kerek rézlap látszik.

„Nem is lehet csodálni! / Csak húsvágáshoz ért; / Nem sok hajszála hullt ki / A tudományokért.” (Petőfi Sándor: Egy estém otthon, 1844)

„Te a taglóval ökröt ütsz, / Tollammal én embert ütök...” (Petőfi Sándor: Apám mestersége s az enyém, 1845)

Petőfi 1846. október 26-án, elfogadván Teleki Sándor invitálását, részt vett egy koltói tanácskozáson, ahol többek között Magyarország és Erdély uniója volt a téma. „Abban az időben egyike a legfontosabb politikai kérdéseknek a Partium kérdése volt; tudniillik: az anyaországhoz visszacsatolni az onnan Erdélyhez kapcsolt négy vármegyét: Zarándot, Közép-Szolnokot, Krasznát és Kővár vidékét. A kormány adminisztrátorai által mindent elkövetett, hogy az illető megyékben a visszacsatolás ellen többséget szerezzen, s ezáltal befolyjon az országgyűlésre, hogy a Partium kérdése elejtessék.” – emlékezett 1882-ben Teleki Sándor. A verset a tanácskozás napján írta Petőfi. Az emlékezések szerint már Koltón is elszavalta a költő, de napokon belül elhangzott Désen is, míg Debrecenben a cenzúra betiltotta az előadását, és decemberre megszületett a német és magyar nyelvű besúgói jelentés, hogy aztán 1847. január 9-ére az osztrák Államtanács ülésére kerüljön. Nyomtatásban először 1847. március 15-én az Összes költeményekben jelent meg, az Unio zsebkönyvben – ahova eredendően szánta – csak a nyár során. A kéziratot Szász Károly ajándékozta a Petőfi Társaságnak az 1900-as évek elején.

Petőfi Sándor bejegyzése az aggteleki barlang látogatókönyvében a fólió rektóján, a látogatókönyvből kivágott lap 87. oldalán található.
Petőfi Sándor 1845. május 24-én Szabó Gedeon aggteleki tanító kíséretében tett látogatást a Baradlában. Nevét a barlang akkori végpontján a falba véste, és a vendégkönyvbe is beírta. Erről Úti jegyzeteiben meg is emlékezett. Írásában nem a szokás szerinti barlangleírást adja, a látvány arra ösztönözte, hogy a barlang keletkezésére mesés megoldást találjon.
Petőfi írásában arról is beszámolt, hogy a faluban őrzött vendégkönyvbe is bejegyezte nevét. Az 1835-ben megnyitott Az Akteleki barlang jegyzőkönyve című, 518 x 212 mm nagyságú, disznóbőrkötésű könyvet a fogadóban tartották, erről Pongrácz Lajos 1845-ben, Petőfi látogatásának évében írt. Az Aggteleki Nemzeti Park Igazgatóságának tulajdonát képező, 322+3 oldalas könyv hiányos, így többek között hiányzik az a két lap is (p. 87-90. oldal), amelyik az 1845 áprilisa és szeptember 23-a közötti látogatók nevét tartalmazza. Bár Vigyázó János már 1931-ben rögzítette, hogy „Történeti feljegyzések szerint Petőfi Sándor neve is olvasható volt a könyvben, de sajnos, ezeket az oldalakat valamely szenvedélyes autogramgyűjtő ismeretlen időkben kiszaggatta”. Ezt a néhány sort nem ismerve többen is tudni vélték, hogy a vendégkönyv még az 1960-as években hiánytalan volt, és a megalapozatlan mendemonda több személyt is vádolt a lap eltávolításával. A lap a Petőfi Irodalmi Múzeumba került, a nyilvántartás szerint Endrődi Sándor ajándékaként. Az 1957-ben végzett leltározáskor származásának idejét 1926 előttre datálták. A Múzeumban fellelhető dokumentumok alapján az adományozás pontos időpontja ugyan nem állapítható meg, de az biztos, hogy az 1911 előtt történt, hiszen a Petőfi-ház katalógusában már szerepelt.

A kanál a forradalom első magyar pénzéből, egy ezüsthúszasból készült. Petőfi egyenesen a pénzverőből hozta ajándékba ezt az első veretű ezüstpénzt Arany Jánosnak. Arany 1848-ban kétszer tartózkodott hosszasabban Pesten: május 16–21-ig és augusztus–szeptember folyamán (Petőfi Összes Művei, VII. 325.), valamelyik alkalommal kaphatta az ezüsthúszast. „Laci, te meg ne pityeregj aztán, ha eljön apád, lásd, Julcsa nem sír, hiszen nem lesz itt apátoknak semmi baja, legfölebb a pénzét lopják ki a zsebéből, ez megesik az ollyan ostoba falusi emberen. Azért, öcsém Jankó, sok pénzt ne hozz magaddal, beéred egy pár száz pengővel. Isten megáldjon!” (Petőfi levele Arany Jánosnak, Pest, 1848. febr. 10.) Arany Lászlóné ajándékozta a Petőfi Társaság ereklyetárának. Az adományozást 1900. február 18-án rögzíti a Petőfi Társaság jegyzőkönyve. (A Petőfi Társaság zárt, ünnepi és közgyűlési jegyzőkönyvei, Budapest, 1899. december. 10. – 1944. február 13. és 1948. március 4., PIM Kt., I. V. 4559/327/1–281.) A Vasárnapi Újság 1899. december 24-i száma Petőfi- és Arany-ereklyék címmel tudósított az adományozásról. Három ilyen kiskanala volt Aranynak, melyből Arany Lászlóné egyet a Petőfi Társaságnak, egyet a Kisfaludy Társaságnak és egyet a nagyszalontai Arany János Emlékmúzeumnak ajándékozott.

Emich Gusztáv és Petőfi együttműködése a Felhők ciklus áprilisi kiadásával kezdődött. A kölcsönös elégedettség bizonyítéka, hogy a továbbiakban Petőfi mindig Emich Gusztávval dolgozott és 1848 elején Arany Jánost is hozzá irányította. „Én nekem valamennyivel [könyvkiadóval] volt már dolgom, s biztosítalak, hogy Emich a legbecsületesebb ember köztök, s így jó lesz vele jönnöd összeköttetésbe.” A Pesti Divatlap július 4-i hírleléséből még a következő, írásban nem rögzített részletek derültek ki. „[Petőfi összes költeményei] ujévre leendő kiadását derék könyvárosunk, Emich Gusztáv vállalá magára, ki a génialis költőnek eddigelé megjelent valamennyi költeményét 500 pengő forinton vette meg, mi nálunk, kivált versekért nem csekély díj. A mű díszkiadásban, s a költő aczélba metszett arczképével fog megjelenni.” Barabás Miklós rajzának acélmetszetét Tyroler József készítette. A könyv elején a nyomtatott dedikáció: „Tisztelet és szeretet jeléül Vörösmartynak ajánlva a szerző által.” A szerződés b) pontján változtatni kellett, ugyanis Geibel Károly, aki 1844-ben megjelentette A helység kalapácsát – és szép számmal voltak eladatlan példányai – még a cenzúrahivatalnál is eljárt, hogy megakadályozza a számára előnytelen újabb kiadást. A hősköltemény tehát kényszerből kimaradt az összeállításból, viszont Geibel, az Összes költemények közönségsikerén felbuzdulva reklámkampányba kezdett, pótlékként hirdetve A helység kalapácsát, így próbálta értékesíteni a raktáron maradt füzetkéket. Az i) pontban jelölt hősköltemény is kimaradt, mivel nem készült el, helyette a Szilaj Pista, Tündérálom, Szerelem átka kerültek a kiadásba. A kötet 1847. március 15-én, a József napi vásárra jelent meg, és egy sajtóközlemény szerint októberig 3000 példány kelt el belőle. Petőfi ekkor huszonnégy éves volt. Ebben az életkorban más költőnek még nem jelent meg összkiadása, de ekkora anyagi sikert sem láttak még a kortársak. A Petőfi saját kezével írt szerződés Milton Smith (Kupferschmidt Menyhért) New York-i hagyatékából, végrendeleti végzés alapján, a Magyarok Világszövetsége közvetítésével került a Petőfi Irodalmi Múzeumba 1970. december 29-én.

Petőfi barátja, bernátfalvi Bernát Gáspár (1810–1873, ügyvéd, író, költő, zeneszerző), akinek „gazsiádák” néven illetett tréfái és adomái széles körben népszerűek voltak. Törs Kálmán, a Petőfi Társaság alapító tagja Bernát Gáspárról szóló nekrológjában így ír: „Petőfi e két levelét, csak bizalmasabb barátainak szerette megmutatni. Az egyikben így szólítja meg őt Petőfi: »Bálványom«. […] E két levelet sokan kérték tőle nagy áron, akkor is, mikor talán egy krajcárja se volt. Ő ilyenkor hidegvérrel dugta tárcájába a leveleket s így szólt: „Becsületes ember előtt az ilyen megfizethetetlen – többet ér egy dupla országnál.” (Vasárnapi Ujság, 1873. jan. 12.) Bernát Petőfinek címzett négy megmaradt levelét a Széchényi Könyvtár Kézirattára őrzi. A levelet a címzett maga ajándékozta Petőfi barátjának, gróf Teleki Sándornak, „a vad grófnak”, akinek fiától, gróf Teleki Jánostól (1868–1937, a koltói kastély utolsó ura) szerezte a mindkettőjüket tagjává fogadó Petőfi Társaság.

Petőfi a katonaságtól megválva, 1841. február 28. után Pápára, majd Pozsonyba ment. Homályos tervei voltak a jövőjét illetően: „habozó lélekkel ez útjában is kereste az alkalmat, hogy valami szini társaságba jusson.” (Orlai Petrich Soma: Adatok Petőfi életéhez, Budapesti Szemle, 1879, 336.) Ugyanekkor titokban füzetekbe gyűjtötte és átdolgozta verseit. Vonzotta a pozsonyi baráti kör, ahol nagy szeretettel fogadták: nem lehet pontosan tudni, kinél lakott ekkor, valószínűleg felváltva hol ennél, hol annál, többek között Török Gyula, hajdani aszódi osztálytársánál. A kétsoros vers valamilyen diákmulatság alkalmával íródott, ellenszolgáltatásképp a vendéglátásért, erről vall az írás elkapkodott, rendetlen vonalvezetése. A versben a visszaható szenvedő igék tréfás szándékkal, játékosan jelennek meg. Középen ragasztott, sérült, világoszöld album lapján. Az emlékalbum-lapocskákat könyvkötők metszették rendelésre, az összegyűlt lapokat díszes, erre a célra, méretre készített dobozkákban lehetett gyűjteni. A kéziratot Török Gyula 1884-ben adományozta a Petőfi Társaságnak.

A tárgy melletti papírlapon a következő sorok állnak: „Dunavecse 1948. Szendrey Júlia asztali csengője. Vettem Dunavecsén Erős[...]nétól egy egykori gazdag malom tulajdonos özvegyétől. Ők Budapesten vették ezt a második világháború előtt egy régiség kereskedőtől. Vasberényi Géza."

Esztergált, egyenes fogójú, zöldmázas csengő fekete porcelán nyelvvel. Rajta elmosódott, kopott, kézzel festett minta: hosszú hajú, tollas kalapos, barna ruhás, körgalléros férfi mellképe. Alul és hátul hullámos, piros vonalak, középen, a rajz alatt felirat: Szendrey.

Petőfi műveinek első, gyűjteményes kiadása 1847. március 15-én jelent meg, és 3000 példányban fogyott el. A nagy siker hatására Emich Gusztáv 1500 pengőért megvásárolta az összes művek kiadásának mindenkori jogát, s 1848 februárjában sajtó alá került, kiegészülve az 1846 végéig született művekkel, az Összes költemények. A kötet vörös vászonkötést kapott, a fedélen, fedélháton és a gerincen díszes aranyozott dombornyomással, keretezéssel, színes pávatollas metszéssel. A metszeten Barabás Miklós Petőfi-portréja látható.

Az első kötetben, az utólag beragasztott kötéstábla verzóján olvasható Petőfi dedikációja: „Bankós Károlynak barátilag Petőfi Sándor”. A még jurátus Bankóst a költő Pesten ismerte meg, de gyakran meglátogatta Kunszentmiklóson is. Egyik ilyen látogatása alkalmával írta Búcsu Kunszentmiklóstól című versét.

A kötet a Petőfi Társaság gyűjteményének részét képezte.

Jan Styka neves lengyel festőművész a magyar kormánytól kapott megbízást arra, hogy a forradalom és szabadságharc 50. évfordulójára, 1898-ra fesse meg az 1848–49-es események egyik felemelő történetét. A legnagyobb össznépi látványosságnak tervezett körkép témájául Styka az 1849. március 11-i nagyszebeni ütközetet választotta, ahol Bem József lengyel tábornok fényes győzelmet aratott az osztrák–orosz haderő felett. A festő az előkészületek során alapos feltáró munkát végzett. Munkatársául három lengyel művész mellett Vágó Pált, Spányi Bélát és Margitay Tihamért választotta. 1897 áprilisában kezdtek munkához, 1897 őszén a lengyel közönség már láthatta is az elkészült művet. 1898 elejétől a Városligetben egy külön erre a célra épített pavilonban lehetett megtekinteni a tizenötször százhúsz méteres, körpanorámájú festményt. Bem és vezérkara mellett a festmény egyik kimagasló alakja a fehér lovon, fehér köpenyben kalapját lengetve megjelenő Petőfi. Bár a költő köztudottan nem volt jelen a nagyszebeni ütközetben, mint ahogy a székely haderők sem csatlakoztak ekkor még Bem seregéhez, a sűrítetten, filmszerűen előadott történet hitelesnek tűnhetett.
A körképről fotóalbum, katalógus jelent meg, műlap formájában a Petőfit középpontba állító részét sokszorosították és árusították. A festő nem találta meg anyagi számításait, ezért a körképet feldarabolta, feltehetően árusította, így az megsemmisült, szétszóródott, jelenleg 36 részlet ismert belőle.
Az itt látható festmény a panorámakép vázlata, mely a kép központi elemét, Petőfit ábrázolja.

A Petőfi Társaság anyaga, özv. Schneider Jánosné Hruz Anna adománya Pozsonyból, Kéry Gyula gyűjtése. Az ereklyetartó Benczúr Gyuláné adománya. „E bizonytalan állapot azonban nem tartott sokáig, Szendreyék végre is belátták, hogy Júliát le nem beszélhetik szándékáról, s alig egy hét elteltével e találkozás után, Szendrey utasított, hogy menjek Petőfihez, s mondjam meg neki, hogy ’csináljanak, amit akarnak’. Egyszersmind felszólított, hogy kérjem fel a helybeli papot s valami bizalmas nőt, akik találkozásukkor jelen legyenek, mivel a szülők nem akarnak jelen lenni. E megbízás folytán én azonnal leszaladtam a legközelebb lakó Tomasek ispánnéhoz (aki Lauka Gusztáv nővére volt), onnét a helybeli paphoz és Petőfihez, s rövid időn együtt voltak mind a négyen a vár egyik termében. Augusztus 5-én történt e találkozás, melyen mindjárt meghatározták az esküvő napját is, mely szeptember 8-ára tűzetett ki.” (Sass Károly: Adatok Petőfi házassága történetéhez, Halasi Újság, 1883. szept. 2. és 9.) „Itt a gyűrű, itt a gyűrű, / Itt van végre ujjamon! / Itt van ajka, itt van ajka, Itt van végre ajkamon!” // Oh mi édes, oh mi édes / A csók piros ajakán! / A kerek világnak minden / Édessége itt van tán.” (Petőfi Sándor: Augusztus 5-dikén, 1947) „Leestem ugyan a szabadság szárnyáról, / Be vagyok kerítve egy kis karikába, / De mért kívánkoznám ki e karikából, / Midőn minden gyönyör ide van bezárva?” (Petőfi Sándor: Arany Jánosnál, 1847)
A Petőfi Sándor és Szendrey Júlia összetartozását jelképező aranygyűrűn Szendrey Júlia monogramja, valamint házasságkötésük dátuma van bevésve: „J. S. 1847.”  A mesterjegy alapján megállapítható, hogy a gyűrűt a pesti Király utcai Prandtner ötvösdinasztia egyik tagja készítette.A gyűrűt 19. század utolsó harmadában kibontakozó Petőfi-kultusz idején helyezték el egy külön erre a célra készített, monstrancia formájú ereklyetartóban, melynek egész felületét indás, virágmintás, gazdag díszítés borítja.

A Petőfi-ház 1911-es katalógusában 31. tételként szerepel a Zichy Mihály (1827–1906) által készített illusztráció, melyet Hubay Jenő (1858–1937) hegedűművész adományozott a Petőfi-háznak. Hubay 1880-ban megjelent könyvéhez készítette Zichy ezt az illusztrációt és még két képet, melyek a megzenésített Petőfi-költemények kottái mellett szerepeltek. A kötet összesen 18 kottát tartalmaz, melyek mindegyikéhez tartozik egy illusztráció is. Zichy mellett sok más művész is készített a kottákhoz képeket, többek között Lotz Károly, Feszty Árpád és Munkácsy Mihály. Zichy mint a 19. század „rajzoló fejedelme” nemcsak Petőfi költeményéhez, hanem más magyar költők munkáihoz is készített illusztrációkat, mint például Arany János balladáihoz vagy Madách Imre Az ember tragédiája című művéhez.

Forrás:

Kéry Gyula, szerk., A Petőfi-ház története és katalógusa, Petőfi Könyvtár 26 (Budapest: Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadóvállalat, 1911), 36.

1845. nyár végén, augusztustól szeptemberig a költő Erdélyi Ferenc református lelkésznél tartózkodott Gödöllőn. A parókián ismerte meg Mednyánszky Bertát, a gödöllői jószágigazgató lányát. A kapcsolatról számos, bizonytalan hitelességű visszaemlékezés született évtizedekkel később. Annyi bizonyos, hogy a költő legfeljebb háromszor találkozhatott a szép, szőke, kék szemű, vele egyidős lánnyal. Éppen ezért Berta mit sem tudott a váratlan leánykérésről, melyet Mednyánszky János, az apa természetesen visszautasított. E szerelem élményéből született a 39 verset tartalmazó ciklus, melyet Emich Gusztáv jelentetett meg 1845-ben. A költemények ugyanolyan formában, 10+9+10+8 szótagú, félrímes trochaikus sorokban íródtak, és részben párhuzamosan készültek a Versek 1844–1846 kéziratának lezárásával. Emich Gusztáv, mivel nem rendelkezett saját nyomdával, a Heckenast és Landerer társas céggel nyomtattatta ki a könyvet, s még nem remélt különösebb hasznot a megjelentetésétől.

Petőfi 1846. augusztus végén indult el a Kolozsvárott szeptember 9-én nyíló erdélyi országgyűlésre. Útközben Szatmár megyében is időzött, többek között Kölcseyre emlékezve, emlékhelyeket felkeresve. Útitársa Obernyik Károly – Kölcseyék egykori házitanítója –, vendéglátói Pap Endre költő, Kölcsey hajdani joggyakornoka és Riskó Ignác költő, vármegyei aljegyző voltak. Szatmár vármegye Nagykárolyban tartott évnegyedes közgyűlése főispáni beiktatással kezdődött szeptember 7-én, melyen vendégként Petőfi és Obernyik is részt vett. „Én és Petőfi a jegyzők mögött foglaltunk helyet. Az installáció – a feladat hagyományaiból kifolyólag – beköszöntő, üdvözlő, kölcsönösen bókoló és nagyított dicsőítgetéseket özönlő szónoklatváltásból állván Petőfi türelmetlen hallgatója volt azoknak; s elfojtott méreggel megragadván kezemet, csakhamar rám mordult: »Jer, menjünk innen! – Egy ülőhelyemben ennyi butaságot még nem hallottam!« – szólt hozzám, mikor az udvar közepére kiértünk.” – emlékezett a szemtanú, Telegdi László. A verset – mint az alcímből is látszik – még aznap megírta és másnap, a megyebeli liberálisok tanácskozásán közkívánatra előadta. „…annyi erővel, annyi bensőséggel és meggyőződéssel szavalá, hogy mindnyájunkat mélyen meghatott. Én e perctől kezdve bámulója lettem, s iparkodtam barátságát kiérdemelni.” – írta emlékirataiban Teleki Sándor. Petőfi utóbb, 1847 májusi Úti levelében a következőket írja: „Amint hallom dühödnek az illetők Nagy Károlyban című versemért; nagyon sajnálom, de kimondhatatlanul örülök rajta, mert hisz épen az volt szándékom, hogy oldalba verjem őket, amint érdemlik…” 1847 januárjában a Hazánk a győri cenzor, Csatskó Imre ítélete alapján visszautasította a vers közlését, viszont Reseta János, a budapesti cenzor az Összes költeményekben való megjelenés elé nem gördített akadályt. „Ezt a kéziratot Petőfi Szendrey Júliának, ez pedig Térey Marinak adta, kinél Júlia Nagy-Károlyban szállva volt. Térey Mari később Szabó Györgyöt ajándékozta meg vele; tőle Horváth Déneshez került, aki beküldte a Petőfi-Társaság ereklyetárába.” – foglalta össze a kézirat útját Kéry Gyula, a Petőfi Ház munkatársa 1911-ben.

Szamossy Elek portréja a mindenkori magyar nemzeti költő szerepét érzékelteti. A kép Petőfit elsősorban a nemzeti szerepköre felől láttatja. Egyik központi eleme a kezében tartott lant, az antik zeneszerszám – a görög lyra –, amely az ábrázoltat egyértelműen költőként, kiválasztott művészként azonosítja. A lant itt vizuális toposz, mely Petőfi verseiben sokszor megjelenik, s egyértelműen a sors által kiválasztott művész attribútuma. A festményen a falat befutó borostyán egyszerre az elmúlás és az örök költői dicsőség jelképe, e szimbolikát erősíti az iratcsomó is az előtérben. A kép történeti jelentőségét egyrészt az adja, hogy Jókai Mór birtokában volt, másrészt pedig az, hogy alkotója katonafestő, aki a költőt életében láthatta, hiszen a szabadságharc idején ő is Bem táborában harcolt.

Nagy Imre (1822–1894) ügyvéd, történész még a soproni evangélikus líceum tanulójaként Orlai Petrich Soma és Salkovics Károly – Petőfi másod-unokatestvérei – lakótársa lett 1839 őszén. Ekkor ismerkedett meg Petőfivel is, aki tanulmányait anyagi okok miatt nem tudta folytatni, katonának csapott fel Sopronban. Petőfi lopva írt, némileg elkeseredett, zaklatott levelében katona sorsáról számolt be újdonsült barátjának. Félévi kiképzés után az újoncokat útnak indították, hogy a svájci határ közelében állomásozó I. zászlóaljhoz csatlakozzanak, de Grazba érkezvén azt a hírt kapták, hogy Horvátországba helyezik őket. Petőfi Grazban tífuszos lett, és hetekig feküdt a helyőrség kórházában. A címzés, pecsét és boríték nélküli levelet Nagy Imre fia, Nagy Kálmán adományozta a Petőfi Társaságnak az 1910-es években.