A bejegyzések a Lyrical beauties of Thomas Moore (selected by H. M. Melford, Brunswick, Westermann, 1845, XII, 114 p.) című, a Petőfi Társaság pecsétjével ellátott vászonkötéses kötetben, fakult, foltos fóliókon találhatók. A kötetet könyvtáblát utánzó tékában őrizzük, mely bőrkötéses, selyembéléssel rendelkező, gerincén és borítóján aranyozás. A példányban a következő autográf dedikációk olvashatók: Petőfi Sándor Arany Jánosnak (4. f. rektó); Arany János Garay Jánosnak (2. f. rektó); Garay Jánosné [Babocsay Mária] Kozma Andornak (3. f. rektó). Leveldi Kozma Andor (1861–1933, költő, műfordító, a Kisfaludy és a Petőfi Társaság tagja) autográf bejegyzései olvashatók a kötet előző tulajdonosairól és a tárgy Petőfi Társaságnak adományozásáról (1 f.); valamint a Forget not the field (A tért ne feledd) című versfordítása (67. f. rektó); és ex librise (2 f. verzó).

A levélben Petőfi említi Jókai Mórt, Arany Jánost és Tompa Mihályt. A címzés és boríték nélküli misszilis Kovács Pál örököseitől ajándékként került, Endrődi Sándor közvetítésével a Petőfi Házba.

E levél melléklete A XIX. század költői című vers. Említi még a Nagy-Károlyban és az Egy gondolat bánt engemet… című verseket, illetve a Petőfi Sándor összes költeményei (1847) című kötetet. A címzés és boríték nélküli levél Kovács Pál örököseitől ajándékként került, Endrődi Sándor közvetítésével a Petőfi Házba.

Coburg Fülöp herceg adománya. Petőfi Sándor 1847. július 5-én Tompa Mihállyal kirándult a murányi várba, és megörökítették nevüket a várterem telefirkált ajtaján. „Ezekről az aláírásokról 1855-ben jelent meg először tudósítás: egy kiránduló társaság a többi falra firkált név közt ráakadt a két költő aláírására is. (Lehózky Tivadar, Kirándulás Murányba, Vasárnapi Ujság, 1855. 23. sz.) Eperjessy Kálmán nagyrőcei tanár 1879-ben lemásoltatta az aláírásokat, s a másolatot elküldte Jókainak (Pesti Hírlap, 1879. dec. 16.); a nyolcadrét alakú fehér lap a Jókai-hagyatékkal 1912-ben került a Nemzeti Múzeum tulajdonába (OSZK Kézirattára, PE. 213. sz.). Hogy megóvják a két költő murányi látogatásának értékes emlékét, pár évvel később az uradalmi erdőfelügyelőség a nevek fölé védő-üveglapot tétetett, de ez egy idő múlva tönkrement, szabadon hagyva az aláírásokat (1848/49 Történelmi Lapok, 1895, 16-17. sz.). A Petőfi Társaság 1910 szeptemberében levélben érdeklődött az erdőigazgatóságnál az ereklye állapotáról; válaszként Coburg Fülöp herceg, a vár akkori gazdája adományaként megkapták a faajtónak azt a kifűrészelt darabját, melyen az aláírások – noha átfirkálva – még olvasható állapotban voltak. (Petőfi Összes Művei, VII. 588.) „Itt állt a nagy, itt állt az erős Murány, / Ezt ostromolta hajdan Veselényi” (Petőfi Sándor: Murány omladékai, 1847)

Az Irinyi József által szövegezett 12 pontot és Petőfi lelkesítő költeményét, a Nemzeti dalt március 15-én délelőtt az egyetemi ifjúság és a polgárok támogatásával, cenzori engedély nélkül kinyomtatták a Heckenast–Landerer kiadó nyomdájában, a Szép utcában. Az elkészült példányokat szétosztották a jelenlévők között. A magyar nyelvű változat mellett, tekintettel Pest-Buda lakosságának összetételére, mind a 12 pont, mind a Nemzeti dal németül is megjelent. A német nyelvű változat, melyet hamarosan más városokban is újranyomtak, rendkívül ritka példány, kevés maradt fenn belőle.

A Pesti Divatlap, mely a Regélő Pesti Divatlap örökségét folytatta, társadalmi, szépirodalmi és művészeti hetilap volt, első száma 1844. július 6-án jelent meg Vahot Imre szerkesztésében, negyedrétű két ív terjedelemben. Főként a társasági élettel, a szépirodalommal és képzőművészettel foglalkozott, gazdagon illusztrálva divatképekkel, írók és művészek arcképeivel, színpadi képekkel, nemzeti és népdalok kottáival. Vahot segédszerkesztőként alkalmazta Petőfit, aki fontos műveit, pl. a Vajda Péter halálára, A magyar nemes, Gyermekkori barátnémhoz címűeket publikálta itt, valamint a János vitéz című elbeszélő költeményét is 1845 márciusában. 1846 közepén azonban távozott a laptól. Vahot 1848 közepétől az év végéig Budapesti Divatlap címváltozattal adta ki, majd végleg megszűnt.

A kötet a Petőfi Társaság gyűjteményéből származik.

Kovács Pál (1808–1885) győri orvos és író, 1847-ben átvette a győri Vaterland című lapot, melyet Hazánk címen magyar lapként jelentetett meg 1848 nyaráig. A levél Szendrey Júlia naplójának a Hazánkban való közlésével kapcsolatos.

A huszonhét fejezetből és 1480 sorból álló elbeszélő költemény Petőfi legismertebb alkotása, mely az első alkotói pályaszakasz lezárása. Az első kiadás alcíméül szerzője a népmese műfaji megjelölést választotta, és 1846-os, német nyelvű önéletrajzában is „Volksmärchen”-nek vallja.

Az elbeszélő költemény 1844. november 15. és december 5. között születhetett, Petőfi német nyelvű önéletrajzában A helység kalapácsa után említi. A Pesti Divatlap 1844. december 8-i számában már mint kész művet jelentik be: ,,A napokban Vörösmarty, Vachot Sándor és e lap szerkesztője [Vahot Imre] előtt olvasá föl Petőfi legujabb nagy költeményét, illy cim alatt: János vitéz...”

A kötet 1845 januárjának utolsó napjaiban vagy február legelején kerülhetett nyomdába, mivel a kiadói előszóban így szerepel: „télhó végén 1845.” Valószínűleg a Gyurián- és Bagó-féle nyomdában – ahol Petőfi segédszerkesztőként gyakran megfordult – nyomtatták, amire a címlapon olvasható „Budán” és a „m. k. egyetem betüivel” megjelölés utal.

A művet ihlető forrásokról sok elmélet született, a (nép)mesék és a korabeli ponyvák között kell keresnünk ezeket.

A kötet a Petőfi Társaság gyűjteményéből származik.

Petőfi Sándor feleségével, Szendrey Júliával és hét hónapos Zoltán fiával 1849 júliusában Mezőberényben vendégeskedett másod-unokatestvérénél Orlai Petrics Sománál. A költő ott-tartózkodása során sokat időzött fiatalkori ismerősénél Bonyhay Benjáminnál, ahol a diskurálás mellett elpipázgatott, újságot olvasott. Mindehhez házigazdájának 18. századból való, népi faragású székét használta. Közben Orlai, élve az alkalommal, megörökítette Petőfit, mint, ahogy tette ezt korábban többször, de ezúttal a költő kifejezett kérésére kedvenc mezőberényi gondolkodó székében festette le. Így született meg Petőfi Sándor utolsó élet utáni portréja, hiszen a költő innét Erdélybe indult, ahonnét nem tért vissza. A festmény két verzióban és több példányban ismert. A kompozíció népszerűségéről tanúskodik ez az úgynevezett csizmás változatról készült másolat. Érdekessége a falon látható alföldi tájkép, ami Petőfi Sándor költészetére utal. Továbbá rejthet egy „kép a képben” játékot is, mivel ismeretes, hogy Petőfiék pesti otthonát is díszítette egy Orlai ecsetjétől származó, a magyar pusztát ábrázoló festmény, mely talán az itt látható párdarabja lehetett.

Forrás: Keserű Katalin, Orlai Petrics Soma (Budapest, Képzőművészeti Kiadó, 1984), 19-22.

Egressy Gábor gyűjtötte kortársai verseit. 1838-tól vezette azt a szavalókönyvet, melynek 82. és 83. lapjára barátja, Petőfi leírta a Dalaim és Az őrült című verseket 1846-ban. Egressy Gábor szavalókönyve az OSZK-ban található (OSZK Kt. Fol. Hung. 1754.), a PIM gyűjteményébe a kitépett 81–84. oldalak kerültek. Az 1. és 3. fólió rektón a Petőfi Ház 1907 feliratú körbélyegző látható, az 1. fólió rektóján Egressy Gábor hitelesítő sorai. Dr. Kacziány Géza visszaemlékezései szerint a Dalaim legelső eredeti példánya Orlai Petrich Soma tulajdonában volt, Kacziány többször is látta. Orlai a kézirattal kapcsolatban azt a történetet mondta el Kacziánynak, hogy Petőfi egy napon hozzárohant és első szava ez volt: „Adj hamar egy árkus papírt!” Orlai a félívet adta neki, mire leült és egyfolytában leírta a Dalaimat s a kéziratot aznap ott hagyta nála s másolatot csak később vett róla. Az őrült keletkezésére Berecz Károly úgy emlékezett, hogy Petőfi három éjjel egyfolytában megálmodta, majd leírta. Várady Antal szerint azonban Az őrült közvetlen előzménye Császár Ferencnek az Életképekben Petőfi ellen írott bírálata, melyre Petőfi először ellenbírálatot akart írni Császár verseiről, majd meggondolta magát, s a Berecz által is említett alkotói szokása szerint „vagy egy óráig föl s alá járkált szó nélkül, a két garasossal labdázott, azután megírta Az őrültet egy folytában.” (Várady Antal: Berecz Károly visszaemlékezései Petőfi Sándorra, 1874) Az Ellenzéki Kör 1847. március 16-i estélyén Vörösmarty Mihály az Országháza, Petőfi az erre az alkalomra írt A nép nevében és Dalaim című verseit szavalta el, Egressy pedig Az őrülttel aratott nagy sikert. Az első magyar szabadversnek tekinthető költemény zaklatott szövege előadói kihívásként sem utolsó. Petőfi vándorszínész korában többször látta Egressy alakításait, szerepformálását követendő példaként állította maga elé. Később a Pesti Divatlap segédszerkesztője, színireferensként rendre elismeréssel írt Egressy játékáról. Az 1844. augusztus 7-i Macbeth-alakítás hatására Egressy Gáborhoz című, filozofikus versében „megénekelte”, ünnepelte barátját. A kétlapos kéziratot a színész egyik fia adta el 1879-ben apja hagyatékával együtt; a szavalókönyvet az Országos Széchényi Könyvtár gyűjteményezte, míg a kitépett lapok más úton, ajándékként kerültek a Petőfi Ház tulajdonába 1907-ben.

A Petőfi Társaság anyaga, özv. Schneider Jánosné Hruz Anna adománya Pozsonyból, Kéry Gyula gyűjtése. Az ereklyetartó Benczúr Gyuláné adománya. „E bizonytalan állapot azonban nem tartott sokáig, Szendreyék végre is belátták, hogy Júliát le nem beszélhetik szándékáról, s alig egy hét elteltével e találkozás után, Szendrey utasított, hogy menjek Petőfihez, s mondjam meg neki, hogy ’csináljanak, amit akarnak’. Egyszersmind felszólított, hogy kérjem fel a helybeli papot s valami bizalmas nőt, akik találkozásukkor jelen legyenek, mivel a szülők nem akarnak jelen lenni. E megbízás folytán én azonnal leszaladtam a legközelebb lakó Tomasek ispánnéhoz (aki Lauka Gusztáv nővére volt), onnét a helybeli paphoz és Petőfihez, s rövid időn együtt voltak mind a négyen a vár egyik termében. Augusztus 5-én történt e találkozás, melyen mindjárt meghatározták az esküvő napját is, mely szeptember 8-ára tűzetett ki.” (Sass Károly: Adatok Petőfi házassága történetéhez, Halasi Újság, 1883. szept. 2. és 9.) „Itt a gyűrű, itt a gyűrű, / Itt van végre ujjamon! / Itt van ajka, itt van ajka, Itt van végre ajkamon!” // Oh mi édes, oh mi édes / A csók piros ajakán! / A kerek világnak minden / Édessége itt van tán.” (Petőfi Sándor: Augusztus 5-dikén, 1947) „Leestem ugyan a szabadság szárnyáról, / Be vagyok kerítve egy kis karikába, / De mért kívánkoznám ki e karikából, / Midőn minden gyönyör ide van bezárva?” (Petőfi Sándor: Arany Jánosnál, 1847)
A Petőfi Sándor és Szendrey Júlia összetartozását jelképező aranygyűrűn Szendrey Júlia monogramja, valamint házasságkötésük dátuma van bevésve: „J. S. 1847.”  A mesterjegy alapján megállapítható, hogy a gyűrűt a pesti Király utcai Prandtner ötvösdinasztia egyik tagja készítette.A gyűrűt 19. század utolsó harmadában kibontakozó Petőfi-kultusz idején helyezték el egy külön erre a célra készített, monstrancia formájú ereklyetartóban, melynek egész felületét indás, virágmintás, gazdag díszítés borítja.

Petőfi 1846. augusztus 30-án este érhetett gyorskocsival Debrecenbe, ahonnan másnap folytathatta útját Szatmárra, ahol a visszaemlékezések szerint politika és irodalom körül folyt a diskurzus a helyi politikusok és a Tízek Társasága tagjai között. Valószínű, hogy egy ilyen vitába torkolló beszélgetés költői lenyomata a vers.

A fólió rektóján Petőfi autográf kísérőlevelét olvashatjuk, melynek címzettje Kovács Pál (1808–1885, győri orvos és író) és benne említi Lisznyai Damó Kálmán (1823–1863) költőt, a Tízek Társaságának tagját.

Az itt látható 1920-as vázlatfüzetben Haranghy Jenő (1894–1951) két témát dolgoz fel. Az első három kép Petőfi Sándor Anyám tyúkja című verséhez készült, a többi kép pedig a Pepi és Peti - két kiskacsa kalandjai az Állatkertben című meséhez.  Haranghy három tusrajzán Petőfi versének központi alakját mutatja be, a vers leírásához hűen fent a láda tetején, kivételes helyzetének tudatában szinte kevélyen ábrázolja a tyúkanyót. „Ej, mi a kő! tyúkanyó, kend / A szobában lakik itt bent? / Lám, csak jó az isten, jót ád, / Hogy fölvitte a kend dolgát! // Itt szaladgál föl és alá, / Még a ládára is fölszáll, / Eszébe jut, kotkodácsol, / S nem verik ki a szobából.”

Haranghy amellett, hogy könyveket illusztrált, készített ex libriseket, tervezett bélyegeket, mozaikdíszeket és üvegablakokat is. Legismertebb bélyegei közé tartozik az 1923-ban készült Petőfi-sorozat 40 koronás címlete. Pedagógusként is tevékenykedett az Iparművészeti Iskolában, tanítványai közé tartozott mások mellett Reich Károly és Szántó Piroska.

Miután Emich Gusztáv megvásárolta a költőtől összes verseit, minden kötetének ő lett a kiadója vagy bizományosa. Az 1847-es Összes költeményei megjelentetését követően 1848-ban újabb kiadást rendezett sajtó alá, melynek első kötetében az 1842–44 közötti versek, a másodikban pedig a folytatás, az 1846 végéig született alkotások kaptak helyet. Az Életképek az 1848. február 6-i számban már hirdette: „Megjelentek Petőfi összes versei Emich Gusztávnál második igen csinos kétkötetes kiadásban. Áruk: 3 frt.” A kiadásnak három, egymástól némileg különböző szedésváltozatát sikerült azonosítani: a kelendőség miatt Emich háromszor szedette ki a gyűjtemény szövegét. 1850-ben, az osztrák rendőrség által Emich Gusztáv Kígyó utcai üzletében tartott házkutatást követően a kiadói készleteket lefoglalták, csak nagy nehézségek árán kapta vissza a példányokat. A metszeten Barabás Miklós Petőfi-portréja látható.

Petőfi egy arcképet rendelt Pap Zsigmond (1823–1904) nagybányai festő barátjától Szendrey Júliáról, de taktikai okból Térey Mariról is kért egyet. Hogy Júlia szülei ne fogjanak gyanút, úgy tettek, mintha a barátnők cserélnének képet egymásról. Petőfi európai utazása azonban – melyre kép formájában Júliát is magával vitte volna – nem valósult meg. Mára sajnos egyik portré holléte sem ismert. A házassági örömhír kaján bejelentésének oka, hogy a festő sem volt közömbös Szendrey Júlia iránt. A címzés és mára boríték nélküli levelet Pap Zsigmond ajándékozta a Petőfi Társaságnak az 1900-as évek elején.