Az aszódi evangélikus iskola bizonyítványa az 1836/1837 és az 1837/1836 évi szintaktikai tanfolyamok látogatásáról és a tanulmányok minősítéséről Koren István (1805–1893) gimnáziumi tanár autográf írásával kitöltve. Aláírás: Stephanus Koren mp. eiusdem Scholae docens. A verzón ceruzaírással Alex. Petőfi. A Petőfi Társaság gyűjteményében maradt fenn.

Emich Gusztáv és Petőfi együttműködése a Felhők ciklus áprilisi kiadásával kezdődött. A kölcsönös elégedettség bizonyítéka, hogy a továbbiakban Petőfi mindig Emich Gusztávval dolgozott és 1848 elején Arany Jánost is hozzá irányította. „Én nekem valamennyivel [könyvkiadóval] volt már dolgom, s biztosítalak, hogy Emich a legbecsületesebb ember köztök, s így jó lesz vele jönnöd összeköttetésbe.” A Pesti Divatlap július 4-i hírleléséből még a következő, írásban nem rögzített részletek derültek ki. „[Petőfi összes költeményei] ujévre leendő kiadását derék könyvárosunk, Emich Gusztáv vállalá magára, ki a génialis költőnek eddigelé megjelent valamennyi költeményét 500 pengő forinton vette meg, mi nálunk, kivált versekért nem csekély díj. A mű díszkiadásban, s a költő aczélba metszett arczképével fog megjelenni.” Barabás Miklós rajzának acélmetszetét Tyroler József készítette. A könyv elején a nyomtatott dedikáció: „Tisztelet és szeretet jeléül Vörösmartynak ajánlva a szerző által.” A szerződés b) pontján változtatni kellett, ugyanis Geibel Károly, aki 1844-ben megjelentette A helység kalapácsát – és szép számmal voltak eladatlan példányai – még a cenzúrahivatalnál is eljárt, hogy megakadályozza a számára előnytelen újabb kiadást. A hősköltemény tehát kényszerből kimaradt az összeállításból, viszont Geibel, az Összes költemények közönségsikerén felbuzdulva reklámkampányba kezdett, pótlékként hirdetve A helység kalapácsát, így próbálta értékesíteni a raktáron maradt füzetkéket. Az i) pontban jelölt hősköltemény is kimaradt, mivel nem készült el, helyette a Szilaj Pista, Tündérálom, Szerelem átka kerültek a kiadásba. A kötet 1847. március 15-én, a József napi vásárra jelent meg, és egy sajtóközlemény szerint októberig 3000 példány kelt el belőle. Petőfi ekkor huszonnégy éves volt. Ebben az életkorban más költőnek még nem jelent meg összkiadása, de ekkora anyagi sikert sem láttak még a kortársak. A Petőfi saját kezével írt szerződés Milton Smith (Kupferschmidt Menyhért) New York-i hagyatékából, végrendeleti végzés alapján, a Magyarok Világszövetsége közvetítésével került a Petőfi Irodalmi Múzeumba 1970. december 29-én.

Kubinyi Rudolf (1816–1896) középnemes, akit Okos Rudiként emlegettek Gömör vármegyében. Várgedei kastélyában többször vendégeskedett Petőfi: „Pompás napokat töltöttem Várgedén. Említésre méltó Kubinyi Rudi könyvtára, mely magába foglalja az angol, francia, német, olasz s spanyol irodalom remekeit s csaknem az egész magyar irodalmat.” (Úti jegyzetek, 1845) Kubinyi Rudolf valószínűleg az Ellenzéki Kör március közepe táján rendezett estélyén találkozott Petőfivel, ahol ígéretet tett neki, hogy „Szent György napjáig” kölcsönnel segíti ki. A levél „sasok és fülemilék” utalása célzás Tompa Mihály A csalogány és a sas című, a Hazánkban megjelent költeményére.

A mészárosbárdot Csilling András kapta Petrovics Istvántól fuvardíjként, amikor a családot Dömsödről Pestre költöztette. A Petőfi Társaság anyaga, özv. Csilling Andrásnétól, Kéry Gyula gyűjtése.

A bárd feje szabálytalan trapéz alakú. Éle kopott, az ezzel szemben fekvő perem közepén ék alakú hiány látható, alatta a perem felhajlik, kiszélesedik. A bárd domborúbb lapján felül nyolc, csillag alakú, alul két, töltényhüvely formájú mesterjegy van. A fej egy vastag, háromszög alakú kiemelkedéssel és acélgyűrűvel kapcsolódik a nyélhez. A nyél lapos, hengeres, végén egy acéltüskével rögzített kerek rézlap látszik.

„Nem is lehet csodálni! / Csak húsvágáshoz ért; / Nem sok hajszála hullt ki / A tudományokért.” (Petőfi Sándor: Egy estém otthon, 1844)

„Te a taglóval ökröt ütsz, / Tollammal én embert ütök...” (Petőfi Sándor: Apám mestersége s az enyém, 1845)

Petőfit választási ellenfele, Nagy Károly a szabadszállási követválasztáson nemtelen eszközökkel, rágalmakkal és hazugságokkal megbuktatta. A költő a hiszékeny tömeg lincshangulata elől menekülni kényszerült. Petőfi, miután sikertelenül hívta ki párbajra politikai ellenfelét, a minisztériumhoz fordult a jogsérelem miatt, végül fölszólította a nemzetgyűlési követeket, hogy a becstelen emberrel ne álljanak szóba, ne üljenek egy sorba vele. Kérése nyomatékosításaként 1848. július 7-én tenyérnyi röplapot nyomtatott, s a követek asztalára tette.

Szamossy Elek portréja a mindenkori magyar nemzeti költő szerepét érzékelteti. A kép Petőfit elsősorban a nemzeti szerepköre felől láttatja. Egyik központi eleme a kezében tartott lant, az antik zeneszerszám – a görög lyra –, amely az ábrázoltat egyértelműen költőként, kiválasztott művészként azonosítja. A lant itt vizuális toposz, mely Petőfi verseiben sokszor megjelenik, s egyértelműen a sors által kiválasztott művész attribútuma. A festményen a falat befutó borostyán egyszerre az elmúlás és az örök költői dicsőség jelképe, e szimbolikát erősíti az iratcsomó is az előtérben. A kép történeti jelentőségét egyrészt az adja, hogy Jókai Mór birtokában volt, másrészt pedig az, hogy alkotója katonafestő, aki a költőt életében láthatta, hiszen a szabadságharc idején ő is Bem táborában harcolt.

Petőfi Sándor 1843 májusától június végéig súlyos nyomorban élve, alkalmi munkákat vállalva tartózkodott Pozsonyban. A barátai által gyűjtött 30 pengőforinttal utazott Pestre az író, szerkesztő Nagy Ignác hívó szavára. Nagy 1843–1844 között szerkesztette a Külföldi Regénytárat, s munkát ajánlott Petőfi számára, aki ezután fordításai tiszteletdíjából élt. (Száz váltóforint volt a kötetek tiszteletdíja.)

Petőfi Sándor ezt a regényt is Nagy Ignác Külföldi Regénytára számára fordította, német közvetítőnyelvből az eredetileg angol nyelvű munkát. George Payne Rainsford James világhírre szert tevő regényének ez az első magyar fordítása, mely a Külföldi Regénytár 22–23. köteteként jelent meg Hartleben Konrád Adolf kiadójánál.

Később Emléksorok III. – S. Zs. kisasszonynak ill. S. Zs. kisasszony emlékkönyvébe címmel. A vers címzettjének, Sass Zsófiának papírdobozból, s öt szálló 140 x 90 milliméterre vágott, különböző színű és minőségű papírlapból álló emlékkönyvében maradt fenn. Az S. Zs. nem más, mint Sass Zsófia, idősebb Sass István és Farkas Erzsébet harmadik gyermeke, Petőfi osztálytársának és barátjának Sass Istvánnak 1823-ban született húga. A „méhek s virágok” alapvetően szerelmi szimbolikáját Petőfi a versben méh=szorgalom, megbízhatóság, barátság jelentéstartalomba játszotta át. Kéry Gyula a családi hagyományból úgy értesült, hogy Sass Zsófia a vers megírása idején, 1845 nyarán már menyasszonya volt későbbi férjének, Halasy Károly gyönki ügyvédnek.

Petőfi egy arcképet rendelt Pap Zsigmond (1823–1904) nagybányai festő barátjától Szendrey Júliáról, de taktikai okból Térey Mariról is kért egyet. Hogy Júlia szülei ne fogjanak gyanút, úgy tettek, mintha a barátnők cserélnének képet egymásról. Petőfi európai utazása azonban – melyre kép formájában Júliát is magával vitte volna – nem valósult meg. Mára sajnos egyik portré holléte sem ismert. A házassági örömhír kaján bejelentésének oka, hogy a festő sem volt közömbös Szendrey Júlia iránt. A címzés és mára boríték nélküli levelet Pap Zsigmond ajándékozta a Petőfi Társaságnak az 1900-as évek elején.

Ferenczy Béni (1980-1967) 1948-ban, a forradalom 100. évfordulójára készítette Petőfi-szobortervét, de a megrendelőnek végül nem tetszett a vékonydongájú, minden pátoszt nélkülöző, kemény tartású fiatal legényt formáló alkotás. A gipszben maradt szobrot egy pincéből Hatvany Lajos hozta elő, s tette a nagyközönség számára is láthatóvá, amikor Így élt Petőfi című könyvének (1955) borítójára tetette. Az évekig dugdosott szobor először Gyulán (1960) állították fel, majd kalandos úton eljutott Milánóba, ahol a híres Biblioteca Ambrosianába - talán a világ első múzeumába - került. A Cortile degli Spiriti Magni (az európai kultúra nagy gondolkodói) loggiás udvarában helyezték el, Platón, Aquinói Szent Tamás, Goethe, Chateaubriand, Schiller, Dante, Galilei, Shakespeare, Manzoni társaságába. A Petőfi Irodalmi Múzeum kérésére az 1960-as évtizedben bronzba öntötték, s hosszú ideig a Petőfi-kiállítások központi alakja volt. Az elmúlt évtizedekben a múzeum kertjében állt, s március 15-én, július 31-én az irodalomszeretők Petőfi-ünnepét itt tartják Ferenczy Bénire és Petőfire egyszerre emlékezve.

Forrás:

E. Csorba Csilla: Bolyongó üstökös. A Petőfi-kultusz alakváltozatai. 2019. október 29. - 2020. szeptember 30.

A versek ihletője Mednyánszky Berta (1823–1902), Mednyánszky Jánosnak, a gödöllői Grassalkovich-uradalom inspektorának lánya. Petőfi két vagy három találkozás után levélben megkérte Berta kezét, ám a lány levelében elutasította a közeledést. Mednyánszky Berta végül Sándor Lajos fölbirtokos felesége lett.

A költő első önálló kötete több sikertelen kiadói próbálkozás után 1844-ben jelent meg Vörösmarty Mihály és a Nemzeti Kör támogatásával. A kéziratot egy háromtagú bizottság (Vörösmarty, Szigligeti Ede, Vachott Sándor) hagyta jóvá kisebb változtatásokkal. Feltehetően júliusban került nyomdába az eredetileg tervezettnél két ívvel nagyobb terjedelemben, és novemberben jelent meg.

Petőfit már 1839 óta foglalkoztatta versei kötetben való kiadása, egybemásolt költeményeinek több füzete ismert. Ilyen volt az egyik barátjának ajándékozott, 1839 és 1841 között keletkezett, tizenhét művet tartalmazó Lant versei, amelynek kiadásával hiába próbálkozott Pozsonyban. A közelmúltban előkerült egy 1843-ban összeállított Ibolyák című gyűjtemény, mely hat vers mellett két rövid novellát is tartalmaz.

Petőfi 1844-ben újabb versesfüzetet állított össze kiadás céljával, melyre a XI. úti levél Kerényi Frigyeshez című írásában így emlékezett: „Debrecenből utaztam Pestre, 1844-ben, februáriusban, kopott ruhában, gyalog, egypár huszassal és egy kötet verssel. E kötet versben volt minden reményem…” Petőfit az Athenaeum szerkesztője, Vörösmarty Mihály és a Nemzeti Kör támogatta. A költő 60 pengőforint kölcsönt kapott Tóth Gáspár szabómestertől, amelyre a teljes választmány kezességet vállalt. Ezt az összeget Petőfi egy év múltán vissza is fizette. A kéziratot véleményező háromtagú bizottság tanácsára tizenöt verset – főképp bordalokat – elhagyott az eredeti kéziratból, melyről Irtóztató csalódás című költeményében emlékezett meg. A költő szüleinél, Dunavecsén és Pesten is dolgozott kéziratán, kiegészítve az 1844 márciusa óta írt verseivel. A nyomtatott kötet százkilenc költeményéből ötvenöt még kiadatlan volt, a többi folyóiratban, almanachban vagy naptárban már megjelent. 1842-ből tizenhárom, 1843-ból harminckettő, 1844-ből hatvannégy szöveget tartott méltónak Petőfi a kötetbe beválogatni, valamennyi zsengéjét mellőzte.

A köteten belül a három verscsoport – a romantikus személyiség vallomásversei, a zsánerképek és helyzetdalok, valamint a népdalok – körülbelül egyharmados arányt mutatnak; a két utóbbi műfaj túlsúlya miatt a kritikusok és az olvasók az irodalmi népiességet megvalósító eseményként fogadták a könyvet.

A kötet a Petőfi Társaság gyűjteményének részét képezte.

A költő mentorának, Vörösmartynak ajánlott kötet műveinek első gyűjteményes kiadása. A háromezer példányban, nagy nyolcadrét alakú, finom velinpapírra nyomtatott munka 1847. március 15-én jelent meg, s az 1840-es évek magyar könyvkiadásának kiemelkedő darabja. A kiadás jogáért Petőfi 500 pengőt kapott, s a háromezer példány néhány hónap alatt elfogyott. A nagy siker miatt Emich Gusztáv 1500 pengőért megvette a kiadás mindenkori jogát. Az előszó végül kimaradt a kötetből, helyette – feltehetően a jóindulatú cenzor tanácsára – a Szabadság, szerelem! közismert hat sora olvasható mottóként a mű elején. A könyvben nem szerepel A helység kalapácsa című komikus eposz, mert ennek kiadási joga Geibel könyvárusé volt, aki még eladatlan példányokkal is rendelkezett. Az előzéklapon látható acélmetszetű címképet Barabás Miklós rajza alapján Tyroler József készítette.

Petőfi a verset Horváth István, pápai ügyvéd csecsemőkorban, 10 hónaposan elhunyt kislánya temetésére írta 1842. március elején. A kislány keresztapja Tarczy Lajos volt. A vers egyike lehetett azoknak a költeményeknek, melyeket Petőfi 1842 elején Garay Jánosnak, a Regélő szerkesztőjének hiába ajánlott fel közlésre.

Petőfi 1846. augusztus végén indult el a Kolozsvárott szeptember 9-én nyíló erdélyi országgyűlésre. Útközben Szatmár megyében is időzött, többek között Kölcseyre emlékezve, emlékhelyeket felkeresve. Útitársa Obernyik Károly – Kölcseyék egykori házitanítója –, vendéglátói Pap Endre költő, Kölcsey hajdani joggyakornoka és Riskó Ignác költő, vármegyei aljegyző voltak. Szatmár vármegye Nagykárolyban tartott évnegyedes közgyűlése főispáni beiktatással kezdődött szeptember 7-én, melyen vendégként Petőfi és Obernyik is részt vett. „Én és Petőfi a jegyzők mögött foglaltunk helyet. Az installáció – a feladat hagyományaiból kifolyólag – beköszöntő, üdvözlő, kölcsönösen bókoló és nagyított dicsőítgetéseket özönlő szónoklatváltásból állván Petőfi türelmetlen hallgatója volt azoknak; s elfojtott méreggel megragadván kezemet, csakhamar rám mordult: »Jer, menjünk innen! – Egy ülőhelyemben ennyi butaságot még nem hallottam!« – szólt hozzám, mikor az udvar közepére kiértünk.” – emlékezett a szemtanú, Telegdi László. A verset – mint az alcímből is látszik – még aznap megírta és másnap, a megyebeli liberálisok tanácskozásán közkívánatra előadta. „…annyi erővel, annyi bensőséggel és meggyőződéssel szavalá, hogy mindnyájunkat mélyen meghatott. Én e perctől kezdve bámulója lettem, s iparkodtam barátságát kiérdemelni.” – írta emlékirataiban Teleki Sándor. Petőfi utóbb, 1847 májusi Úti levelében a következőket írja: „Amint hallom dühödnek az illetők Nagy Károlyban című versemért; nagyon sajnálom, de kimondhatatlanul örülök rajta, mert hisz épen az volt szándékom, hogy oldalba verjem őket, amint érdemlik…” 1847 januárjában a Hazánk a győri cenzor, Csatskó Imre ítélete alapján visszautasította a vers közlését, viszont Reseta János, a budapesti cenzor az Összes költeményekben való megjelenés elé nem gördített akadályt. „Ezt a kéziratot Petőfi Szendrey Júliának, ez pedig Térey Marinak adta, kinél Júlia Nagy-Károlyban szállva volt. Térey Mari később Szabó Györgyöt ajándékozta meg vele; tőle Horváth Déneshez került, aki beküldte a Petőfi-Társaság ereklyetárába.” – foglalta össze a kézirat útját Kéry Gyula, a Petőfi Ház munkatársa 1911-ben.

Petőfi egyetlen, a francia korai romantika hatása alatt született regénye, A hóhér kötele 1846-ban jelent meg. Petőfi 1846 tavaszán Szalkszentmártonban írta, ahol szülei fogadót és mészárszéket béreltek, s Adolf Hartleben jelentette meg.

A regénynek bibliai mottója van: „…Megbüntetem az atyák vétkeit a fiaikban harmad és negyed íziglen...” A több generáción átívelő történet a végzet regénye, középpontjában a pénz, vagyon és a bosszúvágy motívumaival. A hóhér kötele a francia romantika és Eötvös József A karthauzi című regényének hatását mutatja.

Témája a kor konvencionális motívuma: a két barát, Andorlaki Máté és Ternyei Boldizsár ugyanabba a lányba, Rózába szerelmesek. Bár Róza Andorlakit szereti, annak szeretőjétől született törvénytelen gyermeke miatt enged szülei kívánságának, és Ternyeihez megy feleségül. Róza öngyilkosságát követően Andorlaki bosszút áll: kártyán elnyeri ellensége minden pénzét, vagyonát. A versengő ellenfelek éltető ereje a bosszú: egymás fiait, sőt az unokát is tönkreteszik, öngyilkosságba vagy bitóra kergetik.