Petőfi Sándor feltételezett utazóládája. Orlai Petrics Soma Petőfi Debrecenben (1857) című képén (PIM Művészeti Tár, 57.458.1.), illetve a kép vázlatán (57.301.1.) a Petőfi Irodalmi Múzeumban őrzött tárgyhoz hasonló látszik. (Ez a tény nem erősíti meg a láda hitelességét, hiszen Orlai nem látta a költőt ebben az időszakban.) Elképzelhető, hogy éppen e kép ösztönözte a múzeumot a tárgy megvásárlására. „Nem veszed tán rósz névén, ha elhagyom az önözést. Én ollyan ember vagyok, hogy, a melly házba bemegyek, szeretem magamat hanyatt vágni a ládán...” (Petőfi levele Arany Jánosnak, Pest, 1847. febr. 23.)

A láda téglatest alakú, fedele enyhén domború, fából készült. Fölső részét hátul három bőrdarab rögzíti az alsó rész pereméhez. Kívül a ládát eredetileg viaszosvászon borította. A restaurálás során az eredeti darabokat zsákvászonra dolgozták rá. A textilborítást az éleken, peremeken három, a ládán keresztbefutó, szegecselt vaspánt rögzíti. A ládán kétoldalt egy-egy vasfogó van. Elöl, jobboldalt egy kulccsal zárható vaszárat szereltek fel.

Petőfi egy arcképet rendelt Pap Zsigmond (1823–1904) nagybányai festő barátjától Szendrey Júliáról, de taktikai okból Térey Mariról is kért egyet. Hogy Júlia szülei ne fogjanak gyanút, úgy tettek, mintha a barátnők cserélnének képet egymásról. Petőfi európai utazása azonban – melyre kép formájában Júliát is magával vitte volna – nem valósult meg. Mára sajnos egyik portré holléte sem ismert. A házassági örömhír kaján bejelentésének oka, hogy a festő sem volt közömbös Szendrey Júlia iránt. A címzés és mára boríték nélküli levelet Pap Zsigmond ajándékozta a Petőfi Társaságnak az 1900-as évek elején.

A kisméretű festmény hátoldalán olvasható, tintával írt felirat szerint a kép Orlai tulajdonát képezte, és 1880. július 26-án bocsátották árverésre, a művész halála után mintegy másfél hónappal. Múzeumunk gyűjteményébe a Petőfi Ház anyagából került be. A kopár szobában útiládáján ülő, elhivatott, nyomorgó költő témáját Orlai több változatban és méretben megfestette. Az ablakból nyíló havas táj, a szegényes környezet, a köpenybe burkolózó, versíró Petőfi Sándor alakja, a tenyerében szorongatott pipa Egy telem Debrecenben című költeményét idézik meg.

A mészárosbárdot Csilling András kapta Petrovics Istvántól fuvardíjként, amikor a családot Dömsödről Pestre költöztette. A Petőfi Társaság anyaga, özv. Csilling Andrásnétól, Kéry Gyula gyűjtése.

A bárd feje szabálytalan trapéz alakú. Éle kopott, az ezzel szemben fekvő perem közepén ék alakú hiány látható, alatta a perem felhajlik, kiszélesedik. A bárd domborúbb lapján felül nyolc, csillag alakú, alul két, töltényhüvely formájú mesterjegy van. A fej egy vastag, háromszög alakú kiemelkedéssel és acélgyűrűvel kapcsolódik a nyélhez. A nyél lapos, hengeres, végén egy acéltüskével rögzített kerek rézlap látszik.

„Nem is lehet csodálni! / Csak húsvágáshoz ért; / Nem sok hajszála hullt ki / A tudományokért.” (Petőfi Sándor: Egy estém otthon, 1844)

„Te a taglóval ökröt ütsz, / Tollammal én embert ütök...” (Petőfi Sándor: Apám mestersége s az enyém, 1845)

Benczúr Gyula Petőfi Sándort ábrázoló, 1909-ben keletkezett mellképe a költő híres dagerrotípiáját idézi. A festő a Petőfi Háznak ajánlotta fel művét. A nagylelkű adománynak és a Petőfi Társaság körültekintő szerzeményezésének köszönhetően van ma is a múzeum őrzésében. A Vasárnapi Ujság munkatársa így igen lelkesen írt az alkotásról: „A mi érzésünk szerint ilymódon sikerült olyan arczképét festenie, a mely hívebben, megbízhatóbban, jellemzőbben adja vissza a költő arczát, a valamennyiünknek kedveset, mint akármelyik az eddig ismert arczképek közül. Minket különösen a szem sötét, erős gondolatokat és érzéseket tükröző tekintete ragad meg a valószerűség hatásával, – csakugyan így nézhetett az a férfi, a ki egész lényével élte azt az eszmét és érzést, amely lelkébe belevette magát, akiben elvont eszmék, mint: szabadság, haza, barátság, – eleven életté váltak, aki dalolta az életet és élte a dalt.”

Forrás:

S. A.: Petőfi Sándor új arczképe: Benczúr Gyula festménye, Vasárnapi Ujság, 1909. márc. 14., 205-206.

Petőfi Pesten ismerte meg a jogászkodó Pap Zsigmondot (1823–1904), aki később Nagybányán telepedett le. Festőként is tevékenykedett, Petőfi őt kérte meg, hogy fesse le számára Júliát.

Szamossy Elek portréja a mindenkori magyar nemzeti költő szerepét érzékelteti. A kép Petőfit elsősorban a nemzeti szerepköre felől láttatja. Egyik központi eleme a kezében tartott lant, az antik zeneszerszám – a görög lyra –, amely az ábrázoltat egyértelműen költőként, kiválasztott művészként azonosítja. A lant itt vizuális toposz, mely Petőfi verseiben sokszor megjelenik, s egyértelműen a sors által kiválasztott művész attribútuma. A festményen a falat befutó borostyán egyszerre az elmúlás és az örök költői dicsőség jelképe, e szimbolikát erősíti az iratcsomó is az előtérben. A kép történeti jelentőségét egyrészt az adja, hogy Jókai Mór birtokában volt, másrészt pedig az, hogy alkotója katonafestő, aki a költőt életében láthatta, hiszen a szabadságharc idején ő is Bem táborában harcolt.

A levélnehezék aljára ragasztott papíron az alábbi felirat olvasható: „Bizonyítom, hogy ez a levélnehezék Magyarország n. Kormányzóján[ak], Kossuth Lajos szeretett bátyámnak tulajdona volt Budapest 1898. Sep. 25. Rutkayné Kossuth Luiza.” A felirat fölött viaszpecsét töredéke, alatta a Petőfi Társaság körbélyegzője az 1876-os évszámmal. Kossuth Lajost a Petőfi Társaság 1877-ben tiszteletbeli taggá választotta, amelyet ő meleg hangú levélben köszönt meg. „...Még ha különben tudnék is valamit Petőfi személyéről mondani, már csak azért sem tenném, mert tisztelem Petőfinek a költőnek emlékét és profanációnak tartanám azt Petőfinek, az embernek reminiscentiáival csökkenteni, mert bizony a tény, hogy amilyen bámulatos Petőfi, a költő, ugyanő, mint ember, kiállhatatlanul gyarló volt.” (Kossuth Lajos kiadatlan levele, Pesti Hírlap, 1923. karácsonyi szám.)

„Kedves barátom, az napon, mellyen hirdettük a népgyülést, a mellyre föllovalt volt bennünket Kossuth, hogy fanatizáljuk a pesti népet a főváros környékén vivandó véres, elhatározó, utósó lehelletünkig tartó csatára, hol Kossuth maga is jelen lesz, s ha kell, meghal Pest romjai alatt sat. mint ő: maga mondá ugyanaz napon adta tudtára a kormány a fővárosi népnek – hegedűszóban persze – hogy esze ágában sincs Pest környékén harcolni, még kevésbé ott hagyni becses fogát, hanem az első bokor zörrenésére el fog eblábalni világtalan világig, hol Árpád óta nem volt ellenség, s hol hazamentő irhája nagyobb biztosságban lehet.” (Petőfi levele Arany Jánosnak, Mezőberény, 1849. júl. 11.)

A versek ihletője Mednyánszky Berta (1823–1902), Mednyánszky Jánosnak, a gödöllői Grassalkovich-uradalom inspektorának lánya. Petőfi két vagy három találkozás után levélben megkérte Berta kezét, ám a lány levelében elutasította a közeledést. Mednyánszky Berta végül Sándor Lajos fölbirtokos felesége lett. A rektón „Petőfi-Társaság 1876” feliratú körbélyegzővel.

Petőfi 1846. augusztus 30-án este érhetett gyorskocsival Debrecenbe, ahonnan másnap folytathatta útját Szatmárra, ahol a visszaemlékezések szerint politika és irodalom körül folyt a diskurzus a helyi politikusok és a Tízek Társasága tagjai között. Valószínű, hogy egy ilyen vitába torkolló beszélgetés költői lenyomata a vers.

A fólió rektóján Petőfi autográf kísérőlevelét olvashatjuk, melynek címzettje Kovács Pál (1808–1885, győri orvos és író) és benne említi Lisznyai Damó Kálmán (1823–1863) költőt, a Tízek Társaságának tagját.

Barabás Miklós leánya, Barabás Henriette (1842–1892) maga is tanult rajzolni és festeni édesapjától. Kezdetben virág- és csendéleteket, majd a társasági élet ismert alakjait (Batthyány László feleségét, Latinovich Irmát, illetve Tormay Béla nejét, Barkassy Hermint) festette le. Barabás Henriette 1863 augusztusában Demjén László kolozsvári könyvkereskedő felesége lett, s ezt követően már csak ritkán festegetett. 1864-ben azonban Petőfi Sándorról készített két olajfestményt, melyekről férje színes reprodukciókat csináltatott, és azokat saját könyv-, mű- és hangjegykereskedésében hirdette és árusította. Erre vonatkozó hirdetményének szövegei még 1865-ből is ismertek. A nyomatok és a róluk készült olajfestmény-másolatok gyakoriak voltak a korszakban.

A versek ihletője Mednyánszky Berta (1823–1902), Mednyánszky Jánosnak, a gödöllői Grassalkovich-uradalom inspektorának lánya. Petőfi két vagy három találkozás után levélben megkérte Berta kezét, ám a lány levelében elutasította a közeledést. Mednyánszky Berta végül Sándor Lajos fölbirtokos felesége lett. A második vers kezdő sora később: Elnémult a fergeteg süvöltő… A rektón „Petőfi-Társaság 1876” feliratú körbélyegzővel.