Petőfi könyvtárának csupán töredéke maradt fenn, részben az Országos Széchényi Könyvtárban, részben múzeumunkban találhatók egykori saját példányai. Arany János ajándéka volt George Sand Mauprat című, 1837-ben Brüsszelben megjelent kötete, melyet valószínűleg Szendrey Júlia kedvéért adhatott Petőfinek afféle szerelmeseknek szóló könyvként, talán 1847. június 1. és 10. között, amikor Petőfi Szalontán vendégeskedett. A két egybekötött könyvből álló mű eredeti kötéstáblája nem maradt fenn, a címoldalon olvasható a dedikáció: Petőfi Sándornak Arany János. Petőfi felesége kedvenc írónőjétől idegenkedett, miként az Úti levelekben is írja: „George Sand az új világ csodája és én bámulom, talán imádom is, de nem szeretem. O, mint a mészáros a marha böndőjét, fölhasítja a társadalmat, hogy megmutassa belsejének egész rondaságát, és azt kiáltja: így nem maradhat! ... oh, ez merész, dicső, nagy munka, de férfinak való, nem asszonynak. Regényeinek olvasásakor mindig megzavar a gondolat, hogy ezeket asszony írta, s szinte kedvetlenül teszem le. Ha már munkás az asszony, jó, hadd főzzön a konyhában, hadd gyomláljon a kertben, itt szép, ha bepiszkolja is kezét; de az istállót bízza a férfiakra.” (Úti levelek Kerényi Frigyeshez, XVIII., Koltó, 1847. okt. 14.) A kötet bibliográfiai leírása: Mauprat, par George Sand. Tome I–II. Bruxelles, Meline, Cans et Compagnie, 1837. Kemény fedelű papírkötésben, műbőr, aranyozott gerinccel.

A Petőfi Társaság anyaga, özv. Arany Lászlóné ajándéka, 1900. február 18-án rögzítették az adományozást a Petőfi Társaság jegyzőkönyvében. „Petőfi-féle szelencze, melyben talérokba kapot fizetését tarttota a magyar seregnél; melyet én váltotam föl bank jegyekért nőjének.” (Arany Jánosné igazoló irata) „Dalolj, dalolj, kedves madár, / Eszembe hozzák e dalok, / Hogy nemcsak gyilkos eszköz, katona, / Egyszersmind költő is vagyok.” (Petőfi Sándor: Pacsirtaszót hallok megint, 1849)

A hengeres, szürke, vékony bádogtok alsó pereme kiszélesedő, felső vége levehető, összecsúsztatható.

"Lotz életművét elemzők a húsz ismert János vitéz ábrázolásból méltán emelik ki a friss, eleven, jó megfigyelőkészséget mutató lapokat, a Jancsi búcsúja Iluskától, Bujdosása, A zsiványok között, Felcsap huszárnak címűeket. A XI. énektől következőknél a freskófestő Lotz dagályosabb, ünnepélyes, bécsi iskolázottságához erősen kötődő stílusa dominál, és monumentális hatású ábrázolásokat eredményez. Lotz Petőfi számos munkáját tartotta magához közelállónak: illusztrálta többek között Az apostolt, a Bolond Istókot a Kinn a ménes kezdetű verset, stb. és az ő munkáival jelent meg a kiegyezés körüli években a Petőfi válogatott költeményeit tartalmazó kötet is."

Forrás: E. Csorba Csilla, "A hallhatatlanság suttogásai: A Petőfi illusztrációk történetéből", Magyar Napló 11, 7. sz. (1999): 16-18.

Telegdi Kovács Lajos (1818–1873) debreceni könyvkereskedő volt, kinek üzletében Petőfi is sűrűn megfordult. A honvéd című lelkesítő költeményt 1849. június 1. és 10. között írta Petőfi. Anyagi nehézségein könnyítendő vállalkozásba fogott, és saját költségén kinyomtatta a verset 50 000 példányban. Ebből – baráti közbenjárásra – a kormány 25 000 példányt rendelt, és megküldték a hadtesteknek, osszák szét a katonák között. A röplapok másik felét ismerős könyvárusoknak – Emich Gusztávnak, Telegdi Lajosnak – adta át a költő bizományos terjesztésre. Petőfi a levelet borítékká hajtotta és vörös viaszpecséttel rögzítette, nem postai úton kézbesítették. A címzés oldalán látható „Petőfi Sándor Pesth, 1849” rájegyzés nem Petőfi írása, talán Telegdi nyilvántartásában kerülhetett a levélre. A Petőfi Társaság leltárkönyve szerint a levél 1882-ben, Telegdi László ajándékaként került a gyűjteménybe. A Hon 1882-ben közölte a levelet néhány soros magyarázó szöveggel, amiből az derül ki, hogy a kéziratot egy fásládában lelték meg Debrecenben, majd átadták Jókai Mórnak, a Petőfi Társaság számára.

A litográfia Petőfi Sándort fekete attilában karddal és nemzetőr szalaggal ábrázolja. Ez utalhat Petőfi 1848. március 21-én történt tiszti rangra emelésére is. Különlegessége a képnek, hogy Barabás Miklós, a neves festőművész külön említést tesz róla és a keletkezés körülményeiről a naplójában: "1848-ban rajzoltam azt, mely őt karddal, kokárdával ábrázolja." Különösen érdekes vonása a portrénak, hogy Barabás Petőfi-képe a katonás, harcias kellékek ellenére nem férfiasan erőteljes. Az öntudatos póz, a tartás inkább a törékeny testalkatot, a karcsú derekat emeli ki. A beállítás azt hangsúlyozza, hogy a szellemi és lelki nagyság nem testi adottságok függvénye, hiszen a filigrán testalkatú ifjú látszólagos törékenysége ellenére is a forradalom egyik mozgatórugójává tudott válni.

Közismert, hogy Petőfi megpróbálkozott a színészmesterséggel saját és Rónai álnév alatt is: főként statisztált, néma, illetve egymondatos segédszínészi feladatokat kapott. A költő megtiszteltetésként, már irodalmi teljesítményei elismeréséül felléphetett 1844. október 12-én a Nemzeti Színházban barátja, Egressy Gábor jutalomjátékán Szigligeti Ede Szökött katona című népszínművében, ahol Gémesi nótáriust játszotta. Egressy Gábor a Magyar Színházi Lapban több évtized múltán már anekdotaként adta elő az esetet: „Petőfi Sándor 1845-ben azt kérdezi tőlem: – Mit adsz jutalom játékodul? Egressy: A »Szökött katonát«. Petőfi: Lehetetlen!... És mit játszol benne? Egressy: A szabót! Petőfi: Lehetetlen. Eszerint eldanolod azt is, hogy »Három alma meg egy fél…« Egressy: Természetesen! Danoltam én már operában is! Petőfi: Mit gondolsz? Hátha ugyanakkor én is föllépnék? Egressy: Dicső lenne?! Mit játszanál? Petőfi: A jegyzőt! Ha sikerül: színész maradok. Ha nem – akkor Thaliától örökre búcsút veszek. Egressy: Hogyne sikerülne! A próbák sikerültek is. Jön az előadás. Sándor elejétől végig bátran, kedélyesen játszott, és ügyesen mozgott. Csupán hangja volt egy kicsit fakó a sok dohányzástól. Mikor azonban a végjelenetben ezt kell mondania (az illetőkre mutatva): »Ez itt a vőlegény – ez pedig a menyasszony«, Sándor – szórakozásból – a leányt mutatta be vőlegényül, s a fiút pedig menyasszonyul, mire a karzatról egy kis nevetés hallatszott. Sándor ezt a cselét a Sors intésének vélte, s a színészi pályáról csakugyan végkép lemondott.”

1899 nyarán látványos ünnepségekkel emlékezett az ország Petőfi Sándor halálának 50. évfordulójára. Budapesten és Segesváron, illetve Fehéregyházán is többezer érdeklődő vett részt a rendezvényeken. Erre az alkalomra írta Jókai Mór Apotheosis – Petőfi Sándor halálának félszázados évfordulójára című versét.
Jókai Mórt, Petőfi ifjúkori barátját gyakran kérték fel a költőről szóló különféle emlékezésekre. Sokszor tett eleget e kéréseknek, de magánlevelekben többször kifejtette, hogy „Én már annyit írtam Petőfiről, hogy most igazán kaucsuk emberré kell válnom, hogy ki tudjam kerülni, hogy az egyszer elmondottakat ne ismételjem. Újat írni pedig nehéz dolog. Még a frázisok olajoskorsója sem kifogyhatatlan.” (Endrődi Sándornak, 1897. december 1.)
1899 nyarán a Petőfi Társaság volt a megemlékezések egyik előkészítője. Jókait eredetileg a segesvári rendezvényre kérték fel, de ő idős korára hivatkozva nem vállalta az utazást. A Társaság alelnöke Bartók Lajos volt, neki írta Jókai a Svábhegyről 1899. július 23-án, immár a budapesti ünnepségre vonatkozóan: „Itt küldök egy csomó levelet, amelyben Apotheosist kérnek. A programunkat kérlek igazíttasd ki akképpen, hogy én a Petőfi szobor előtt egy szózatot fogok közrebocsátani, de nem az Apotheosist fogom szavalni. …nem lehetek oly vakmerő, hogy én Petőfi jelenlétében verset deklamáljak, hisz ő kirúgná a fogamat az infámis rossz klapanciákért.”
Jókai hatása a magyar prózára bizonyos értelemben napjainkban is élő, de nem véletlen, hogy nem mint kiváló költőt tartja számon az irodalomtörténet. Ennek az alkalmi versnek a kultusz szempontjából volt és van jelentősége.
A vers nyomdai levonatát több szerkesztőség is megkapta. Ma a PIM Kézirattárában két korrektúrája található. Mindkét példány 1. fólióján Jókai piros tintás rájegyzését olvashatjuk: „Hírlapi közlését csak Julius 30án engedem meg Dr. Jókai Mór” – tehát csak az emlékünnepség napján. Az egyik példány csonka, utolsó fóliója, a befejező három versszak hiányzik, a kézirat előéletéről nem tudunk részleteket. A másik, a V. 4559/279/5/mell. jelzetű teljes példány viszont kalandos utat járt be, megfordult a segesvári ünnepségeken is. A PIM a Petőfi Társaságtól örökölte, annak irattári anyagában található, Jókai fent már említett, Bartók Lajoshoz írott levelének mellékleteként. Az 1. fólióján egy másik rájegyzést is olvashatunk, Rozsnyai Kálmánét: „E. Kovács Gyula hagyatékából, a Petőfi Háznak ajándékozva; 1909. XI. 25. Rozsnyay Kálmán.” E. Kovács Gyula kolozsvári színész volt, aki végül Segesváron elszavalta a Jókai-verset, majd a nagy melegben rosszul lett, és néhány nap múlva elhunyt. Az emlékezések szerint Jókait nagyon bántotta a haláleset, egyik unokahúga, Jókay Jolán évekkel később így emlékezett állítólagos szavaira: „Íme ez a halál nekem volt szánva és én Kovács Gyulát küldtem magam helyett… Istenem, mily szép lett volna ott meghalni, ahol Petőfi elesett, 50 év múlva ott viszontlátni a csatatéren…”
Az erdélyi ünnepségen Bartók Lajos képviselte és szólalt fel a Petőfi Társaság nevében, így valószínűleg ő vitte el a verset E. Kovács Gyulának. Az is elképzelhető, hogy az 1909-es ajándékozás után, immár Budapesten, a Petőfi Társaság anyagában rendezték az emlékezők egymás mellé a levelet és ezt a példány vers-mellékletet.
Jókai, Bartók Lajoshoz írott levelének megfelelően, a budapesti ünnepségek egyik szónoka volt, Petőfi Sándor Duna-parti szobránál mondott beszédet július 30-án. A Budai Nyári Színkörben (Fővárosi Nyári Színház) pedig Jókai leendő második felesége, Nagy Bella szavalta el az Apotheosist.

A levél említi a költő öccsét, Petőfi Istvánt, valamint Bulyovszky Gyula és Halka Sámuel verseit. A címzés és boríték nélküli misszilis Kovács Pál örököseitől ajándékként került, Endrődi Sándor közvetítésével a Petőfi Házba.

Petőfi 1848 októberében írta a verset Erdődön, a pákozdi csatát követően. A vers történelmi hátterét adja a forradalom első csatája; az első strófa utal az 1848. szeptember 29-én vívott pákozdi ütközetre, melyben a magyarok megfutamították Jelačić horvát bán sokkal nagyobb létszámú és képzettebb csapatait. De a mű családi vers is, hiszen Petőfi édesapja a címben megidézett zászlótartó. Az ekkor ötvennyolc éves Petrovics István ugyanis Vasvári Pál négy századból álló önkéntes alakulatának, a Fővárosi Csapatnak lett tagja, őrmesteri rangban volt zászlótartó. Az alakulat először a budai hegyekben, majd Ivánka Imre alezredes dandárjához beosztva a bán csapatait követő hadsereg elővédjét alkotta. Az október 9-én már a Lajtáig eljutott csapat október 18-án érkezett vissza gőzhajón Pozsonyból. „Vasvári rövid beszédben, de meleg szavakkal adta elő, hogy a nemzeti lobogó, e szent jelvény hívebb kezekre nem lehet bizva, mint hazánk jelenkori egyik legnagyobb és legnépszerűbb költője, Petőfi édes atyjáéra. […] Petőfi atyja mélyen meg volt hatva e nagy kitüntetés által, szemeiből a könny, az öröm könnye csordult ki, s alig talált szavakat e váratlan megtiszteltetésért, s nem győzte viszonozni az ezernyi kézszorítást és üdvözletet. […] Azonban amily népszerűek és kedveltek voltak a kardalnok-tüzérek az egész magyar táborban, épp oly nagy kegyelettel viseltetett mindenki a pesti önkénytes csapat zászlótartója, a tisztes ősz férfiú, Petőfi atyja iránt. Midőn az éj beálltával a tábori tűz föllobogott, százankint csődültek köré, tisztelettel üdvözölték, mindenki kedvét és barátságát kereste, ami igen jólesett az öregnek, s csakhamar földerült, beszédbe eredt ifjú bajtársaival; s szeretett is beszélni, miután látta, hogy mily áhitatos figyelemmel hallgatják. Természetes, hogy beszédének legkedvencebb tárgya fia, Sándor volt, akinek nevét, ha ajkaira vette, arca mindannyiszor kigyulladt, mintha szívéből a vér odaszökött volna föl, s olyankor hangja is ünnepélyesebb volt, a büszke önérzettől. (Egerváry P. Ödön: Petőfi atyja mint szabadságharcos, Vasárnapi Ujság, 1882. 11. szám) Így lett Petrovics István fia egyik legismertebb szabadságharcos mozgósító versének ihletőjévé. A költeményt Petőfi eredetileg a Kossuth Hirlapjába szánta, végül azonban az Életképekben jelent meg 1848. november 19-én. Érdekes adalék, hogy Petőfi családjának minden férfitagja részt vett a szabadságharcban: öccse, Petőfi István végig harcolt, s közlegényből a százados rangig vitte. A verzón Kertbeny Károly (1824–1882) műfordító ceruzaírású német fordítása látható. Kertbeny Károly 1849. április 15-én Nürnbergből írott, Erdélyi Jánosnak szóló levelében tudatta, hogy fordításában néhány hét múlva megjelenik a Gedichte von Petőfy. Feltehetően a kötet terjesztéséhez kért ekkor adatokat: „Kapcsolataim magával Petőfivel utazásaim miatt néhány éve megszakadtak, és ma már azt sem tudom, hogy hol tartózkodik ez a költő, ennélfogva tőle magától nem kérhetek adatokat az életéről; ezért fordulok Önhöz azzal a kéréssel, legyen szíves közölje velem, amit tud róla: Mikor született? Hol? Ifjúkora? Élményei? Utazásai? Műveinek pontos jegyzéke? Valóban táblabíró lett Szatmárban? Mikor és kit vett feleségül? Milyen politikai szerepet játszott a forradalomban, s most a háborúban? Végül: Petőfinek 1848 márciusa óta 1849 januárjáig állítólag nagyon sok politikai költeménye jelent meg, nem kaphatnám-e meg őket?…” A kézirat intézményünk jogelődje, a Petőfi Házat létrehozó Petőfi Társaság által gyűjtött Petőfi-relikviák részeként tagozódott be az országos irodalmi múzeum alapgyűjteményébe: Hongkong 4. kormányzójának, a közgazdász és politikus Sir John Bowringnak (1792–1872), nem mellesleg neves angol Petőfi-fordítónak fia ajándékozta a Társaságnak 1891-ben. A hitelesítő levélből megtudható, hogy apja Kertbeny Károlytól kapta a fóliót még 1866-ban. Ezért nem meglepő, hogy a hátoldalon a mű német nyelvű fordítása található Kertbeny ceruzaírásával. A költemény másik autográfját az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattára őrzi.

"Lotz életművét elemzők a húsz ismert János vitéz ábrázolásból méltán emelik ki a friss, eleven, jó megfigyelőkészséget mutató lapokat, a Jancsi búcsúja Iluskától, Bujdosása, A zsiványok között, Felcsap huszárnak címűeket. A XI. énektől következőknél a freskófestő Lotz dagályosabb, ünnepélyes, bécsi iskolázottságához erősen kötődő stílusa dominál, és monumentális hatású ábrázolásokat eredményez. Lotz Petőfi számos munkáját tartotta magához közelállónak: illusztrálta többek között Az apostolt, a Bolond Istókot a Kinn a ménes kezdetű verset, stb. és az ő munkáival jelent meg a kiegyezés körüli években a Petőfi válogatott költeményeit tartalmazó kötet is."

Forrás: E. Csorba Csilla, "A hallhatatlanság suttogásai: A Petőfi illusztrációk történetéből", Magyar Napló 11, 7. sz. (1999): 16-18.

Petőfi említi – eredetileg mellékeli is – az Úti levelek Kerényi Frigyeshez című írásának első nyolc darabját. A címzés és boríték nélküli levél Kovács Pál örököseitől ajándékként került, Endrődi Sándor közvetítésével a Petőfi Házba.

A kézirat verzóján Egressy Gábor rájegyzése olvasható: „Petőfi Sándor e költeményt, igy, sajátkezűleg írva, elhozta nekem 1847-diki év elején. Kérdezte: Megengedem-e hogy közölhesse? Én kértem őt, hogy e költemény közölhetési jogát engedje át nekem egészen. ’S ő engem e joggal mindörökre megajándékozott. 1850-ben, Törökországból hazatérvén, honn maradt könyvtáramban e becses kéziratot, miröl már el is feledkeztem, ujra feltaláltam. Ugy látszott, mintha a’ jobb világba költözött Sándor szellemével találkoztam volna e pillanatban. 1850-diki december 18-dikán adtam ezt Etelka lányomnak névnapi ajándokul.” Petőfi és a nála tizenöt évvel idősebb színész, Egressy Gábor barátsága 1839-ben kezdődött. Egressy volt a kapocs a negyvenes évek demokrata és radikális ifjúsága, az Ifjú Magyarország mozgalma és az 1848-as Fiatal Magyarország között, mely részben azonos a Tízek Társaságával is. A színész szervezte meg Petőfi egyetlen fellépését a Nemzeti Színházban saját jutalomjátékán, amikor Gémesi nótáriust játszotta 1844. október 12-én Szigligeti Ede Szökött katona című népszínművében. A színésznek és Szentpétery Zsuzsanna színésznőnek három gyermeke volt, Ákos, Etelka (1835. máj. 22. – 1909. okt. 29.) és Árpád. Ákos kései és nem minden ponton hiteles visszaemlékezése szerint Petőfi verseivel szerette volna meghódítani Etelkát, valójában a Tóth Teréz nevelőintézetébe járó leánnyal ritkán találkozhatott. A versből mindazonáltal egyértelműen látszik, hogy a költő rácsodálkozik a régen, legutóbb még gyermekként látott kiskamaszra, aki a költemény megírásakor úgy 12 éves lehetett. A vers címzettje később híres színésznő lett, a szintén gyermekszínész, majd festő Telepy Károly oldalán. Portréja intézményünk művészeti gyűjteményének kiemelkedő darabja. A kéziratot a már özv. Telepy Károlyné Egressy Galambos Etelka 1908-ban, betegeskedve, apja születési centenáriumán a Petőfi Háznak ajándékozta. A műnek van egy másik autográf kézirata is, melyet az Országos Széchényi Könyvtár őriz.

Ismeretes, hogy Petőfi, ha módja volt rá, beleszólt a róla készülő arcképek dolgába. Ebben az esetben feltehetőleg elégedetlen volt a metsző munkájával, mert amikor sor került a kötet második kiadására, kiadójával új metszetet rendelt Tyrolertől. A második változat szélesebb, sűrűbb szakállal ábrázolja a költőt, akinek egy, a metszőhöz rossz németséggel írt levele is fennmaradt a változtatásokról. A hibák - melyek valószínűleg szándékosak voltak, hiszen Petőfi jól beszélt németül - a nyelvi tréfákban kedvét lelő prózaíró leleményei. [...] Mint a levél szövegéből kiderül, mellékletként volt mellette egy, a költőnek saját magáról készített vázlatrajza, ami azonban elveszett. Nem tudjuk, hogy róla készült metszetet igazított-e ki, vagy szabadkézzel készítette a rajzot, annyi bizonyos, hogy a kért változtatásokat saját kezűleg jelölte be rajta. Az Összes költemények kötete az új képpel 1848. február 1-jén látott napvilágot.

Forrás: Adrovitz Anna, Arcpoetica: Petőfi Sándor életében készült képmásai (Budapest: Petőfi Irodalmi Múzeum, 2012), 51-52.

János vitéz története többször is felbukkan Jaschik Álmos (1885–1950) munkásságában, aki a könyvillusztráció mellett tervezett színházi díszleteket és jelmezeket, plakátokat, bélyegeket és bankjegyeket is. Az itt látható 1939-es és 1941-es grafikák szín- és formavilága már egészen más képet mutat, mint az 1920-as kiadáshoz készült szecessziós illusztrációk. A derengő, kissé álomszerű jelenetekkel szemben ezek a képei homogén színfoltokból épülnek fel és humoros részletekkel gazdagítva mesélik el János vitéz történetét. A változásban szerepet játszhat, hogy az 1930-as években Jaschik nem egy újabb illusztráció készítése miatt foglalkozott a János vitézzel, hanem azért, mert célja a költemény megfilmesítése volt. Az animációs film azonban anyagi és technikai okok miatt nem készült el.

Forrás:

"Magyar népmesék - rajzfilmen", Keleti Ujság 23, 108. sz. (1940): 3.

A Petőfi-költemények első összkiadását az Emich Gusztáv kiadóvállalatából 1868-ban részvénytársasággá alakult Athenaeum valósította meg. A nagy formátumú, egykötetes, képes díszkiadást az 1870-es évek elején hazánk legkiválóbb grafikusművészei, köztük Lotz Károly és Székely Bertalan illusztrálták, a szövegek összegyűjtésével és elrendezésével Greguss Ágost egyetemi tanárt, esztétát bízták meg. 1869-ben elhunyt id. Emich Gusztáv, az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Rt. alapítója, ekkor választották igazgatósági taggá Greguss Ágostot, aki ráadásul Petőfi személyes ismerőse volt. Petőfi 1845-ben, mint költő¬társához, verset írt, 1847-ben azonban, az összes költemények bírálata miatt már durván támadta. Greguss több éves munkával szerkesztette a kötetet, egybevonva az Összes költemények és az Újabb költemények anyagát. Fölvette az utóbbiak közül politikai okok miatt addig kimaradt darabok zömét, másoknak megcsonkított szövegét kiegészítette, összegyűjtötte a zsengéket, a töredékeket is, s „Toldalék”-ként a kötet végére illesztette. Ide olvasztotta be a Gyulai Pál által szerkesztett, s 1863-ban a Pfeifer kiadónál megjelent Petőfi Sándor vegyes művei I–III. versanyagát is, A helység kalapácsa kivételével, amely a „Nagyobb költemények” közé, a törzsanyagba került. Több forradalmi darabot azonban még mindig nem tartott kiadhatónak. A cím, Petőfi Sándor költeményei is kerülte az összes jelzőt. A kötet 65 illusztrációt tartalmazott, a költő portréját Jankó János rajzolta meg. Az aláírás nélküli rövid előszót Gyulai szövegezte. A díszkiadás később több alakváltozáson ment át, több színvariánsú kötéstáblával is megjelent – jelentős sikert aratva a közönség körében.

Petőfi Sándor feltételezett sakk-készlete. A Petőfi Társaság anyaga, feltehetően Tiltsch József szászsebesi evangélikus pap unokájától, Schlotsch Matildtól került a Petőfi Ház tulajdonába. Kéry Gyula gyűjtése. Szászsebesen, Tiltsch József evangélikus pap házában tartózkodott a költő 1849. április 4–12-ig, ahol Füzessy Zsuzsanna házvezető gazdasszony gondosan ápolta a kissé gyengélkedő költőt. „Szórakozása majdnem naponta abban állt, hogy a háziasszonnyal sakkozott, mely sakkjáték tulajdonát képezte.” (Gerley Vilmos: Petőfi Szászsebesen.) A leltárkönyvek mindegyike mást mond a partner személyét illetően: Tiltsch nevelt leányával, Füzessy Zsuzsannával, a háziasszonnyal [a három lehet egy személy], vagy Bem tábornokkal sakkozott.