50 x 20 cm méretű, 2 összefüggő zöldes fólió 1–3. lapján, mottóval. A 4. fólión a Dal a pipáról és más egyébről című vers olvasható.
A kézirat Császár Ferenc hagyatékából, az Aradi Vészlapok című jótékony célú album szerkesztési irataival került elő. Ez a hagyaték, mely 1956-ban Császár Margittól vétel útján került a PIM Kézirattárába, nyolc Petőfi-verset tartalmazott.
Petőfi 1844 koratavaszán felkereste Császár Ferencet mint az Aradi Vészlapok szerkesztőjét néhány versével, köztük a Vándorélettel, hogy közlésre ajánlja őket. A Vándorélet című vers (és a vele egy kéziratra írt Dal a pipáról és más egyébről című mű) március vége, április eleje felé keletkezhetett, mert ez az album egyik mellékletéhez készült, verses illusztrációként, mely feladatra feltehetően a szerkesztő kérte fel a költőt, s első jelentkezésekor adhatta oda neki Barabás Miklós a kiadvány számára felajánlott egyik festményét reprodukáló rajzát. Barabást Császár kérhette fel az albumhoz való hozzájárulásra. Barabás a rajzot gyorsan elkészítette, Petőfi már ennek alapján dolgozott. Az eredeti kép, melyről a rajz készült, az Egy utazó cigány család Erdélyben (1843) című olajfestmény volt. A kép első és egyetlen reprodukciója az a rajz, melyet Barabás az Aradi Vészlapok számára készített. Ez nem maradt fenn, csak a kiadványban megjelent metszet őrizte meg.
Az almanachban a metszet és a hozzá tartozó költemény címe azonos. Kérdés, hogy a rajz és a verses illusztráció összetartozását jelző közös cím kitől származott: Barabás adta-e a beküldött rajzának, vagy a szerkesztő leleménye volt, vagy a költő adott versének önálló címet, ami aztán a metszet alá került. Ez utóbbi a legvalószínűbb: Petőfi mindvégig sajátjaként kezelte a címet, a kiadásokban is megtartotta. Petőfi versének alcíme Petőfi összes költeményeinek első kiadásában Barabás rajzához volt.
Petőfi egy helyen javította a vers szövegét: az 58. sorban a „farba rugnak” kifejezést „elfelednek” szóval helyettesítette.
A vershez Petőfi Szigligetitől választott mottót, így jelent meg az Aradi Vészlapokban, a későbbi közlésekből ez azonban elmaradt.
Petőfi tehát felkérésre, Babarás Miklós rajza nyomán írta a költeményt, s amit hozzátett, azt saját emlékeiből merítette. Olvasmányélményeknek ezért a vers létrejöttében nem lehetett számottevő szerepe.

Petőfi Sándor 1843 májusától június végéig súlyos nyomorban élve, alkalmi munkákat vállalva tartózkodott Pozsonyban. A barátai által gyűjtött 30 pengőforinttal utazott Pestre az író, szerkesztő Nagy Ignác hívó szavára. Nagy 1843–1844 között szerkesztette a Külföldi Regénytárat, s munkát ajánlott Petőfi számára, aki ezután fordításai tiszteletdíjából élt. (Száz váltóforint volt a kötetek tiszteletdíja.) Német közvetítőnyelvből tolmácsolta magyarra az eredetileg francia nyelvű, európai népszerűségre szert tett munkát, Charles Bernard A negyvenéves hölgy című regényét (mely A koros hölgy címmel jelent meg), majd hamarosan szintén egy bestsellert, James Robin Hoodját fordította. A koros hölgy a Külföldi Regénytár 16. kötete, s Pesten, Hartleben Konrád Adolf kiadójánál jelent meg.

Ez Petőfi első, önálló nyomtatásban megjelent műfordítása.

Miután Emich Gusztáv megvásárolta a költőtől összes verseit, minden kötetének ő lett a kiadója vagy bizományosa. Az 1847-es Összes költeményei megjelentetését követően 1848-ban újabb kiadást rendezett sajtó alá, melynek első kötetében az 1842–44 közötti versek, a másodikban pedig a folytatás, az 1846 végéig született alkotások kaptak helyet. Az Életképek az 1848. február 6-i számban már hirdette: „Megjelentek Petőfi összes versei Emich Gusztávnál második igen csinos kétkötetes kiadásban. Áruk: 3 frt.” A kiadásnak három, egymástól némileg különböző szedésváltozatát sikerült azonosítani: a kelendőség miatt Emich háromszor szedette ki a gyűjtemény szövegét. 1850-ben, az osztrák rendőrség által Emich Gusztáv Kígyó utcai üzletében tartott házkutatást követően a kiadói készleteket lefoglalták, csak nagy nehézségek árán kapta vissza a példányokat. A metszeten Barabás Miklós Petőfi-portréja látható.

"Lotz életművét elemzők a húsz ismert János vitéz ábrázolásból méltán emelik ki a friss, eleven, jó megfigyelőkészséget mutató lapokat, a Jancsi búcsúja Iluskától, Bujdosása, A zsiványok között, Felcsap huszárnak címűeket. A XI. énektől következőknél a freskófestő Lotz dagályosabb, ünnepélyes, bécsi iskolázottságához erősen kötődő stílusa dominál, és monumentális hatású ábrázolásokat eredményez. Lotz Petőfi számos munkáját tartotta magához közelállónak: illusztrálta többek között Az apostolt, a Bolond Istókot a Kinn a ménes kezdetű verset, stb. és az ő munkáival jelent meg a kiegyezés körüli években a Petőfi válogatott költeményeit tartalmazó kötet is."

Forrás: E. Csorba Csilla, "A hallhatatlanság suttogásai: A Petőfi illusztrációk történetéből", Magyar Napló 11, 7. sz. (1999): 16-18.

A felvételt a költő ábrázolásainak kiemelt darabját Petőfi barátja, az amatőr fotográfus Egressy Gábor készítette pesti lakásán, 1845 nyarának közepén. A dagerrotípia a fotográfia történetének egyik első képrögzítés-technikai eljárása, amelyet az 1840-es évektől Magyarországon is sikerrel alkalmaztak. Egressy Gábor 1843-1844 telén, párizsi útja során vásárolt egy dagerrotip készüléket, s családtagjairól, barátairól és önmagáról készített felvételeket. Célja elsősorban az emberi arc tanulmányozása volt az objektív lencséjének segítségével, a kísérletező hajlamú színész tehát mimikái tanulmányaihoz, a színpadi karakterformáláshoz használta fel a képeket, különböző kedélyállapotok tükröződését vizsgálta. „Petőfit is rávette egyetlen egyszer a pózra, de többször nem állt kötélnek." – emlékezik vissza Egressy Ákos, a színész fia. Az arckifejezés komorságát magyarázza, hogy – vélhetően Egressy instrukciói szerint – a modellnek egy bizonyos lelkiállapot színpadi visszaadására kellett kísérletet tennie. Petőfinek, aki korábban maga is gyakorló színész volt, ez valószínűleg nem lehetett nehéz feladat, a képsorozat készítése során talán más-más arcjátékot alkalmazott. A felvételek közül végül ezt a darabot választotta és őrizte meg. Az új találmány azonban nem nyerte el tetszését. Nem szerette magát fényképeztetni, barátai szerint sokszor hangoztatta: „Utálom a bálványt, a valónak hazug mását; aki szeret: megőriz lelki szemeivel." A litográfiákhoz szokott szemnek csalódást okozott a retusálatlan valóság, s nem lehet véletlen, hogy az elégedetlen költő gondosan elrejtette fotográfiáját az avatatlan szemek elől.

Forrás:

Adrovitz Anna, Arcpoetica: Petőfi Sándor életében készült képmásai (Budapest: Petőfi Irodalmi Múzeum, 2012), 45-47.

Petőfi 1848 októberében írta a verset Erdődön, a pákozdi csatát követően. A vers történelmi hátterét adja a forradalom első csatája; az első strófa utal az 1848. szeptember 29-én vívott pákozdi ütközetre, melyben a magyarok megfutamították Jelačić horvát bán sokkal nagyobb létszámú és képzettebb csapatait. De a mű családi vers is, hiszen Petőfi édesapja a címben megidézett zászlótartó. Az ekkor ötvennyolc éves Petrovics István ugyanis Vasvári Pál négy századból álló önkéntes alakulatának, a Fővárosi Csapatnak lett tagja, őrmesteri rangban volt zászlótartó. Az alakulat először a budai hegyekben, majd Ivánka Imre alezredes dandárjához beosztva a bán csapatait követő hadsereg elővédjét alkotta. Az október 9-én már a Lajtáig eljutott csapat október 18-án érkezett vissza gőzhajón Pozsonyból. „Vasvári rövid beszédben, de meleg szavakkal adta elő, hogy a nemzeti lobogó, e szent jelvény hívebb kezekre nem lehet bizva, mint hazánk jelenkori egyik legnagyobb és legnépszerűbb költője, Petőfi édes atyjáéra. […] Petőfi atyja mélyen meg volt hatva e nagy kitüntetés által, szemeiből a könny, az öröm könnye csordult ki, s alig talált szavakat e váratlan megtiszteltetésért, s nem győzte viszonozni az ezernyi kézszorítást és üdvözletet. […] Azonban amily népszerűek és kedveltek voltak a kardalnok-tüzérek az egész magyar táborban, épp oly nagy kegyelettel viseltetett mindenki a pesti önkénytes csapat zászlótartója, a tisztes ősz férfiú, Petőfi atyja iránt. Midőn az éj beálltával a tábori tűz föllobogott, százankint csődültek köré, tisztelettel üdvözölték, mindenki kedvét és barátságát kereste, ami igen jólesett az öregnek, s csakhamar földerült, beszédbe eredt ifjú bajtársaival; s szeretett is beszélni, miután látta, hogy mily áhitatos figyelemmel hallgatják. Természetes, hogy beszédének legkedvencebb tárgya fia, Sándor volt, akinek nevét, ha ajkaira vette, arca mindannyiszor kigyulladt, mintha szívéből a vér odaszökött volna föl, s olyankor hangja is ünnepélyesebb volt, a büszke önérzettől. (Egerváry P. Ödön: Petőfi atyja mint szabadságharcos, Vasárnapi Ujság, 1882. 11. szám) Így lett Petrovics István fia egyik legismertebb szabadságharcos mozgósító versének ihletőjévé. A költeményt Petőfi eredetileg a Kossuth Hirlapjába szánta, végül azonban az Életképekben jelent meg 1848. november 19-én. Érdekes adalék, hogy Petőfi családjának minden férfitagja részt vett a szabadságharcban: öccse, Petőfi István végig harcolt, s közlegényből a százados rangig vitte. A verzón Kertbeny Károly (1824–1882) műfordító ceruzaírású német fordítása látható. Kertbeny Károly 1849. április 15-én Nürnbergből írott, Erdélyi Jánosnak szóló levelében tudatta, hogy fordításában néhány hét múlva megjelenik a Gedichte von Petőfy. Feltehetően a kötet terjesztéséhez kért ekkor adatokat: „Kapcsolataim magával Petőfivel utazásaim miatt néhány éve megszakadtak, és ma már azt sem tudom, hogy hol tartózkodik ez a költő, ennélfogva tőle magától nem kérhetek adatokat az életéről; ezért fordulok Önhöz azzal a kéréssel, legyen szíves közölje velem, amit tud róla: Mikor született? Hol? Ifjúkora? Élményei? Utazásai? Műveinek pontos jegyzéke? Valóban táblabíró lett Szatmárban? Mikor és kit vett feleségül? Milyen politikai szerepet játszott a forradalomban, s most a háborúban? Végül: Petőfinek 1848 márciusa óta 1849 januárjáig állítólag nagyon sok politikai költeménye jelent meg, nem kaphatnám-e meg őket?…” A kézirat intézményünk jogelődje, a Petőfi Házat létrehozó Petőfi Társaság által gyűjtött Petőfi-relikviák részeként tagozódott be az országos irodalmi múzeum alapgyűjteményébe: Hongkong 4. kormányzójának, a közgazdász és politikus Sir John Bowringnak (1792–1872), nem mellesleg neves angol Petőfi-fordítónak fia ajándékozta a Társaságnak 1891-ben. A hitelesítő levélből megtudható, hogy apja Kertbeny Károlytól kapta a fóliót még 1866-ban. Ezért nem meglepő, hogy a hátoldalon a mű német nyelvű fordítása található Kertbeny ceruzaírásával. A költemény másik autográfját az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattára őrzi.

Jászai Mari szívesen szavalta Petőfi Sándor verseit. Herczeg Ferencnek mégis azt mondta, ő nem tud Petőfit szavalni, hiába próbálkozott vele százféleképp, szerinte mindig hamis volt. Herczeg a következőket nyilatkozta erről: „Egyszer aztán későn este felhívott telefonon: – Herczeg, most már tudom, hogyan kell Petőfit szavalni! – Hogyan kell? – Egyáltalában nem szabad szavalni, csak egyszerűen mondani.” (Péchy Blanka: Jászai Mari, Magvető, Bp., 1971, 506.) A „mondás” mibenlétét Jászai költői leírással érzékeltette. A színésznő legkedvesebb barátai közé tartoztak Hubay Jenő hegedűművész és felesége, gróf Cebrián Róza, akiknek pusztaszalatnai (losoncapátfalvi, ma: Losonc része) kastélyát gyakran látogatta. Egy szép, derűs napon a kastélyból kisétálva a Jászai társaságában bandukoló leányka (aki nem volt más, mint Hubay húgának és Ferenczi Zoltánnak, a Petőfi Társaság alelnökének leánya, a korán elhunyt későbbi írónő, Ferenczi Magda /1890–1913) Petőfi-verset idézett. „Amint ott mondta, mondta, csak úgy maga elé, a Napnak, – a mezőnek, a szellőnek azt a muzsikát, – egyszerre csak éreztem valami üdét, valami ujat, ami jólesett, és amitől elhallgattam, hogy jobban birjam érezni, – elhallgattam végképp.” Kevésbé köztudott a tény, hogy a világhírű tragikának jelentős szerepe volt a Petőfi-kultusz újjászületésében a 20. század elején. Az Országos Széchényi Könyvtár őrzi többek között Petőfi Sándor Szeptember végén című versének angol nyelvű változatát (At the End of September) Jászai Mari kézírásával, amelyet a színésznő 1922. december 17-én, a La Fontaine Társaság Petőfi-matinéján szavalt el. Hubayné így emlékezik: „Mirja igen gyakran szavalt nekünk. Sohasem kérette magát. A fiaimat akárhányszor leültette egy padra, és félórákig verseket mondott nekik. Ha a Szeptember végént szavalta, akkor mindannyian könnyeztünk.” (Péchy Blanka, Jászai Mari, 512.) Jászai Petőfi iránti rajongását aligha bizonyítja jobban más a következő soroknál, melyeket alig húsz évvel halála előtt, 1907 júniusában vetett papírra: „Petőfi! Nemsokára én is ott leszek, ahol ő. Azt hiszem, nem félek a haláltól. Mi van itt szép és jó? A természet, a napsugaras mező és a nemes illatú erdő. Bennem: némi becsvágy, hogy tiszteljenek. Ez az egész. De odaát Petőfi vár. És ez több.” (Jászai Mari emlékiratai, Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Bp., [1927], 154.) 1915-ben saját születésével kapcsolatban is lelki rokonságukat emeli ki: „Holnap születésem napja. Hatvanötéves vagyok. Háromhónapos embrió voltam az anyám szíve alatt, mikor Petőfi meghalt. Tehát három hónapig egy levegőt szívtam vele ezen a földön, mert hiszen odabent is lélekzik az ember. Bizonyos, hogy lelkes anyám az ő gondolataival táplálta a lelkemet, azért van bennem, Petőfi lángelméje nélkül, annyi hozzá hasonló keserűség. Szenvedéllyel szenvedek hazámért, mint ő.” (Jászai Mari emlékiratai, 211.) A kézirat annak a Petőfi Társaságnak gyűjteményében maradt fenn, melynek kiállítóhelye, a Petőfi Ház létrejöttében szerzője is nagy szerepet vállalt, és amely 1908-ban tiszteleti tagjának választotta. A szöveg megjelent az 1909-es, Ferenczi Zoltán szerkesztette Petőfi-Almanachban ([Petőfi-Ház Hölgybizottsága], Budapest, 1909, 204–206.), melynek Jászai Marinak szánt példányát 2017-ben árverezte a Krisztina Antikvárium.

"Lotz életművét elemzők a húsz ismert János vitéz ábrázolásból méltán emelik ki a friss, eleven, jó megfigyelőkészséget mutató lapokat, a Jancsi búcsúja Iluskától, Bujdosása, A zsiványok között, Felcsap huszárnak címűeket. A XI. énektől következőknél a freskófestő Lotz dagályosabb, ünnepélyes, bécsi iskolázottságához erősen kötődő stílusa dominál, és monumentális hatású ábrázolásokat eredményez. Lotz Petőfi számos munkáját tartotta magához közelállónak: illusztrálta többek között Az apostolt, a Bolond Istókot a Kinn a ménes kezdetű verset, stb. és az ő munkáival jelent meg a kiegyezés körüli években a Petőfi válogatott költeményeit tartalmazó kötet is."

Forrás: E. Csorba Csilla, "A hallhatatlanság suttogásai: A Petőfi illusztrációk történetéből", Magyar Napló 11, 7. sz. (1999): 16-18.

A kéziraton a cím ceruzával kétszer át van húzva, fölé ceruzával II-es számot írtak.
A Dal a pipáról és más egyébről volt a mű első változata, mely egy kézirategységen maradt fenn a Vándorélettel, amit Petőfi még 1844 húsvétja előtt (április 7–8.) adott át Császár Ferencnek. A Dal a pipáról s más egyébről című változat kora tavasszal, Petőfi pesti tartózkodása első hónapjában, március folyamán vagy április első napjaiban keletkezhetett. Erre következtethetünk abból az adatból is, hogy Petőfi a verset, mely első kötetében még a húsvéti hazatéréshez kapcsolódó Füstbe ment tervet követte, a Petőfi Összes Költeményei első kiadásában már a Füstbe ment terv elé helyezte, tehát megcserélte a sorrendjüket. Ennek a módosításnak csak időrendi oka lehetett: az 1844. évi versek elhelyezése az összkiadásokban eleinte nagyjából kronológiai. Petőfi 1846-ban, amikor sajtó alá rendezte az Összes Költemények első kiadását, úgy látszik felfigyelt erre az apró sorrendi hibára, tehát valószínűsíthető, hogy az egész pályafutása szempontjából fontos 1844. évi tavasz – különös tekintettel a húsvéti hazatérésre – emlékei mélyen belevésődhettek tudatába.
Nem bizonyítható, hogy a vers az Aradi Vészlapok részére, tehát az azzal kapcsolatos, március közepén kiadott felhívás nyomán készült, mint a vele egy kézirategyüttesben fennmaradt Vándorélet. A verset ironikus humora és felszabadult életfilozófiája élesen elkülöníti a március eleji komor, halálvágyas darabokból, hogy az új, derűsebb, harmonikusabb életszakasz előhírnökének tekinthető. Megírása tehát március végére, április elejére tehető, amikor kedvező változások sora hozott éles fordulatot Petőfi életébe: Vörösmarty négyszemközt, majd a Nemzeti Kör igazgató-választmányának március 27-i ülésén is nagy elismeréssel nyilatkozott a fiatal költő verseiről, s ennek nyomán elfogadták kiadásukat. Petőfi emellett jelentős összegű kölcsönhöz jutott, mellyel adósságát rendezhette, megélhetési gondjait enyhíthette. Így végre lehetővé vált hazautazása, és szüleivel való kibékülése. Vahot Imrével is ez idő tájt állapodott meg, hogy július 1-től a Pesti Divatlapok szerkesztője lesz.
A versben megénekelt kék szemű lányt a Petőfi szakirodalom korábban a dunavecsei Nagy Zsuzsikával azonosította, ami alapján a vers keletkezését a dunavecsei tartózkodás utáni pesti időszakra, 1844 nyarára tette. Ferenczi Zoltán azonban a Szerelem- és pipadalt kihagyta a Zsuzsika-versek közül, azzal a megjegyzéssel, hogy valószínűleg korábbi, és „ötletszerűnek látszik”. A húsvét előtt megismert, a költő szerelmét viszonzó kék szemű lányról e versen kívül semmit nem tudunk, valószínű, hogy csak képzelt alak volt, akit egy szeszélyes ötlet, a pipázás és a szerelem újszerű költői összekapcsolása hívott életre.
Számos adattal igazolható, hogy Petőfi hódolt a pipázás szenvedélyének, rendszeres dohányos, főként pipás volt.
Császár Ferenc a vers első változatát nem fogadta el, vagy legalábbis sikerült a költőt átdolgozásra bírnia: a kéziratot áthúzta. Ez a szöveg nem is került soha közlésre, mert Petőfi az Aradi Vészlapok számára átírta, így keletkezett a Dal a szivarról című változat. Önálló köteteiben Petőfi lényegében visszatért az eredeti fogalmazáshoz, de változtatott is a szövegen, például a címében. Így alakult ki 1844 nyarán a Szerelem- és pipadal végleges szövege.
Petőfi verse megírásához bőven meríthetett ösztönzést a magyar irodalomból. A magyar pipadalok hosszú sorát Faludi Ferenc A pipárul című verse nyitja, de ide sorolható Garay János Kandalló dal című műve is. Ezeken kívül írt még pipadalt Kölcsey Ferenc, Kisfaludy Károly, Gaal József, Sárosy Gyula, Finta Károly. A német költészetből Petőfi Lessing, Hölty, Lenau hasonló tárgyú verseit ismerhette. A pipázás a szerelemmel is sokféleképpen kapcsolódik a Petőfi előtti magyar költészetben; klasszikus példa erre Amadé László „A szép fényes katonának…” kezdetű közismert toborzódalának 10. versszaka: Mint tűz meggyúlt pipájában: / Úgy ég a szerelme”.
Maga Petőfi már 1843 nyarán, Befordúltam a konyhára… című népdalában a pipatűz és a szerelmi érzés, a rágyújtás és a szerelem fellobbanása motívumait párosítja, illetve szembesíti. Csak egy lépés ettől a Szerelem- és pipadalnak a pipakedvelést a szerelmi érzéssel szinte azonosító hasonlatsora: „Szeretem én galambomat, / Miként szeretem a dohányt.”.
A kézirat Császár Ferenc hagyatékából, az Aradi Vészlapok című jótékony célú album szerkesztési irataival került elő. Ez a hagyaték, mely 1956-ban Császár Margittól vétel útján került a PIM Kézirattárába, nyolc Petőfi-verset tartalmazott.

Orlai rajzban és festményen is megörökítette Petőfi Sándor szüleit. „Van-e a világon az én anyámnál jobb anya?” – kérdezte közös 1842-es dunavecsei nyaralásukon a költő Orlaitól. A szülőkről készített portrék későbbiek, de a festőnek 1879-ben a Budapesti Szemle hasábjain közölt, ehhez a látogatáshoz kötődő emlékeivel egyeznek: „arcuk is, melyen a rosszra fordult viszonyok szülte mély fájdalom nyomai voltak láthatók, részvétre gerjesztő volt. Különösen anyjának szelíd arcán volt ez észrevehető, kinek még mosolyában is bizonyos keserű vonás vegyült.”

Forrás:

Keserü Katalin, Orlai Petrics Soma (Budapest: Képzőművészeti Kiadó, 1984), 22.

A Petőfi Társaság anyaga, Erdélyi István nyomdai ügyvezető adománya, Kéry Gyula gyűjtése. Petőfi Zoltán elbeszélése szerint apját lefestették ezzel a pipával. Lehet, hogy Orlai Petrics Soma Petőfi Debrecenben című képének vázlatáról van szó (PIM Művészeti Tár, 57.301.1.), bár a két tárgy csak hasonlít egymásra. „Alólírott ezennel igazolom, hogy ezt a tajték-pipát, melyet Komlóssy Arthur úrnak, a Csokonai- Kör alelnökének ajándékoztam Petőfi Zoltántól, a nagy költő egyetlen fiától debreczeni színészkedése idején emlékül illetőleg három forint kölcsönadott pénzem némi viszonzásául kaptam. Zoltán barátom azon kijelentésével, hogy az atyjáról maradt reá ki azt használta, sőt egy képe is van, melyen atyja ezen szivarszipkában van lefestve. Én azóta - közel negyven éve szeretettel őriztem a szivarszipkát. Megjegyzem még, hogy a szipka maga nagyobb volt, de repedés folytán tetejéből levágattam és Lőrincsák aranyművessel ezüst karikába foglaltattam. A kapszlit és a szárát szintén én helyeztem bele. Debreczen, 1909. márczius 15-én Erdélyi István volt nyomdai ügyvezető.” (1911)

„S az volt derék, / Ha verselék! / Ujjam megdermedt a hidegben, / És ekkor mire vetemedtem? / Hát mit tehettem egyebet? / Égő pipám / Szorítgatárn, / Míg a fagy végre engedett.” (Petőfi Sándor: Egy telem Debrecenben, 1844)

Petőfi Sándor feltételezett utazóládája. Orlai Petrics Soma Petőfi Debrecenben (1857) című képén (PIM Művészeti Tár, 57.458.1.), illetve a kép vázlatán (57.301.1.) a Petőfi Irodalmi Múzeumban őrzött tárgyhoz hasonló látszik. (Ez a tény nem erősíti meg a láda hitelességét, hiszen Orlai nem látta a költőt ebben az időszakban.) Elképzelhető, hogy éppen e kép ösztönözte a múzeumot a tárgy megvásárlására. „Nem veszed tán rósz névén, ha elhagyom az önözést. Én ollyan ember vagyok, hogy, a melly házba bemegyek, szeretem magamat hanyatt vágni a ládán...” (Petőfi levele Arany Jánosnak, Pest, 1847. febr. 23.)

A láda téglatest alakú, fedele enyhén domború, fából készült. Fölső részét hátul három bőrdarab rögzíti az alsó rész pereméhez. Kívül a ládát eredetileg viaszosvászon borította. A restaurálás során az eredeti darabokat zsákvászonra dolgozták rá. A textilborítást az éleken, peremeken három, a ládán keresztbefutó, szegecselt vaspánt rögzíti. A ládán kétoldalt egy-egy vasfogó van. Elöl, jobboldalt egy kulccsal zárható vaszárat szereltek fel.

Miután Emich Gusztáv megvásárolta a költőtől összes verseit, minden kötetének ő lett a kiadója vagy bizományosa. Az 1847-es Összes költeményei megjelentetését követően 1848-ban újabb kiadást rendezett sajtó alá, melynek első kötetében az 1842–44 közötti versek, a másodikban pedig a folytatás, az 1846 végéig született alkotások kaptak helyet. Az Életképek az 1848. február 6-i számban már hirdette: „Megjelentek Petőfi összes versei Emich Gusztávnál második igen csinos kétkötetes kiadásban. Áruk: 3 frt.” A kiadásnak három, egymástól némileg különböző szedésváltozatát sikerült azonosítani: a kelendőség miatt Emich háromszor szedette ki a gyűjtemény szövegét. 1850-ben, az osztrák rendőrség által Emich Gusztáv Kígyó utcai üzletében tartott házkutatást követően a kiadói készleteket lefoglalták, csak nagy nehézségek árán kapta vissza a példányokat. A metszeten Barabás Miklós Petőfi-portréja látható.

Petőfi barátja, bernátfalvi Bernát Gáspár (1810–1873, ügyvéd, író, költő, zeneszerző), akinek „gazsiádák” néven illetett tréfái és adomái széles körben népszerűek voltak. Törs Kálmán, a Petőfi Társaság alapító tagja Bernát Gáspárról szóló nekrológjában így ír: „Petőfi e két levelét, csak bizalmasabb barátainak szerette megmutatni. Az egyikben így szólítja meg őt Petőfi: »Bálványom«. […] E két levelet sokan kérték tőle nagy áron, akkor is, mikor talán egy krajcárja se volt. Ő ilyenkor hidegvérrel dugta tárcájába a leveleket s így szólt: „Becsületes ember előtt az ilyen megfizethetetlen – többet ér egy dupla országnál.” (Vasárnapi Ujság, 1873. jan. 12.) Bernát Petőfinek címzett négy megmaradt levelét a Széchényi Könyvtár Kézirattára őrzi. A levelet a címzett maga ajándékozta Petőfi barátjának, gróf Teleki Sándornak, „a vad grófnak”, akinek fiától, gróf Teleki Jánostól (1868–1937, a koltói kastély utolsó ura) szerezte a mindkettőjüket tagjává fogadó Petőfi Társaság.

Holló Barnabás (1865–1917) egyike volt Stróbl Alajos sikeres tanítványainak a Mintarajztanodában. Számos köztéri szobrot és reliefet készített. Egyik legismertebb alkotása a Magyar Tudományos Akadémia épületén látható dombormű, mely az Akadémia alapítását ábrázolja (1891–1893). Monumentális művei mellett figyelemre méltóak kisplasztikái is, melyek a népéletből vett jeleneteket dolgoznak fel. A Petőfi Irodalmi Múzeumban két verziója is megtalálható a juhászt ábrázoló kisplasztikának. Az egyik változaton (64.1503.1.) egy békésen pipázó juhászt láthatunk bő ingben és gatyában, kalappal a fején. Ezzel szemben az itt látható szobor Petőfi Megy a juhász szamáron… című versének szomorú sorait mintázza meg igen érzékletesen.

Forrás:

Goda Gertrud, Holló Barnabás (1865-1917) szobrászművész, Officina Musei 23 (Miskolc: Herman Ottó Múzeum, 2016), 29-30.

"Lotz életművét elemzők a húsz ismert János vitéz ábrázolásból méltán emelik ki a friss, eleven, jó megfigyelőkészséget mutató lapokat, a Jancsi búcsúja Iluskától, Bujdosása, A zsiványok között, Felcsap huszárnak címűeket. A XI. énektől következőknél a freskófestő Lotz dagályosabb, ünnepélyes, bécsi iskolázottságához erősen kötődő stílusa dominál, és monumentális hatású ábrázolásokat eredményez. Lotz Petőfi számos munkáját tartotta magához közelállónak: illusztrálta többek között Az apostolt, a Bolond Istókot a Kinn a ménes kezdetű verset, stb. és az ő munkáival jelent meg a kiegyezés körüli években a Petőfi válogatott költeményeit tartalmazó kötet is."

Forrás: E. Csorba Csilla, "A hallhatatlanság suttogásai: A Petőfi illusztrációk történetéből", Magyar Napló 11, 7. sz. (1999): 16-18.