Petőfi 1846. október 26-án, elfogadván Teleki Sándor invitálását, részt vett egy koltói tanácskozáson, ahol többek között Magyarország és Erdély uniója volt a téma. „Abban az időben egyike a legfontosabb politikai kérdéseknek a Partium kérdése volt; tudniillik: az anyaországhoz visszacsatolni az onnan Erdélyhez kapcsolt négy vármegyét: Zarándot, Közép-Szolnokot, Krasznát és Kővár vidékét. A kormány adminisztrátorai által mindent elkövetett, hogy az illető megyékben a visszacsatolás ellen többséget szerezzen, s ezáltal befolyjon az országgyűlésre, hogy a Partium kérdése elejtessék.” – emlékezett 1882-ben Teleki Sándor. A verset a tanácskozás napján írta Petőfi. Az emlékezések szerint már Koltón is elszavalta a költő, de napokon belül elhangzott Désen is, míg Debrecenben a cenzúra betiltotta az előadását, és decemberre megszületett a német és magyar nyelvű besúgói jelentés, hogy aztán 1847. január 9-ére az osztrák Államtanács ülésére kerüljön. Nyomtatásban először 1847. március 15-én az Összes költeményekben jelent meg, az Unio zsebkönyvben – ahova eredendően szánta – csak a nyár során. A kéziratot Szász Károly ajándékozta a Petőfi Társaságnak az 1900-as évek elején.

Kubinyi Rudolf (1816–1896) középnemes, akit Okos Rudiként emlegettek Gömör vármegyében. Várgedei kastélyában többször vendégeskedett Petőfi: „Pompás napokat töltöttem Várgedén. Említésre méltó Kubinyi Rudi könyvtára, mely magába foglalja az angol, francia, német, olasz s spanyol irodalom remekeit s csaknem az egész magyar irodalmat.” (Úti jegyzetek, 1845) Kubinyi Rudolf valószínűleg az Ellenzéki Kör március közepe táján rendezett estélyén találkozott Petőfivel, ahol ígéretet tett neki, hogy „Szent György napjáig” kölcsönnel segíti ki. A levél „sasok és fülemilék” utalása célzás Tompa Mihály A csalogány és a sas című, a Hazánkban megjelent költeményére.

A litográfia különlegessége, hogy egy időben készült Petőfi Sándor karddal és nemzetőrszalaggal ábrázolt, egyik legnépszerűbb képmásával. Barabás Miklós az egyik legnevesebb 19. századi magyar festőművész külön említést tesz naplójában a Szenrdey Júliát és férjét Petőfit ábrázoló rajz keletkezéséről: "1848-ban rajzoltam azt, mely őt karddal, kokárdával ábrázolja. Ezen évre 52 képem van bejegyezve; úgy látszik, hogy kevesebbet dolgoztam mint az azt megelőző években. Petőfi 18-diknak s neje, kit vele egyenlő nagyságban litografíroztam, a 19-iknek van beírva, így május végén vagy június elején rajzolhattam." Barabás Miklós ezen kívül feljegyzésében tudósít annak az ismert Szendrey Júlia-portrénak az elkészítéséről is, amelyet Orlai Petrics Soma Petőfi dolgozószobájának megfestésekor, az íróasztal fölött függő képként ábrázol.

Miután Emich Gusztáv megvásárolta a költőtől összes verseit, minden kötetének ő lett a kiadója vagy bizományosa. Az 1847-es Összes költeményei megjelentetését követően 1848-ban újabb kiadást rendezett sajtó alá, melynek első kötetében az 1842–44 közötti versek, a másodikban pedig a folytatás, az 1846 végéig született alkotások kaptak helyet. Az Életképek az 1848. február 6-i számban már hirdette: „Megjelentek Petőfi összes versei Emich Gusztávnál második igen csinos kétkötetes kiadásban. Áruk: 3 frt.” A kiadásnak három, egymástól némileg különböző szedésváltozatát sikerült azonosítani: a kelendőség miatt Emich háromszor szedette ki a gyűjtemény szövegét. 1850-ben, az osztrák rendőrség által Emich Gusztáv Kígyó utcai üzletében tartott házkutatást követően a kiadói készleteket lefoglalták, csak nagy nehézségek árán kapta vissza a példányokat. A metszeten Barabás Miklós Petőfi-portréja látható.

A szatmári útjáról Pestre visszatért költő sok változást tapasztalt a politikai életben. 1846 november során megalakult a Konzervatív Párt, válaszul az ellenzéki politikusok – erőik koncentrálására törekedve – Ellenzéki Kör néven összevonták a Nemzeti- és a Pesti Kört. Az Ellenzéki Kör egyik alelnöke Vörösmarty Mihály lett, aki a politikai helyzetet átlátva, taktikai okok miatt lebeszélte Petőfit a szuggesztív, elkeseredett hangú vers közléséről. A költemény Petőfi halálának ötvenedik évfordulóján, 1899-ben jelent meg először a Budapesti Napló hasábjain. Ez a kézirat Egressy Gábor szavalókönyvéből származik. A kivágott lap előtti 78. oldalra Egressy a következőket jegyezte fel: „Innét Fáy András számára kivágtam egy versét Petőfi Sándornak, az ő saját kéziratát: Haza tértem [!] és letettem / A vándorbotot kezembül.” A kézirat 1899-ben került a Petőfi Társaság elnökéhez, Bartók Lajoshoz, ugyanis Fáy Kalap [ma Irányi] utcai házának bontásakor egy pallér megtalálta egy befalazott ablakban. A vers Bartók hagyatékából 1902 után került a Petőfi Társaság gyűjteményébe.

A mű a belső címlap szerint „Készült 1844-ben”, bizonyos személyes visszaemlékezések és nyomtatott források szerint 1844 augusztusa és szeptembere között született. Petőfi ez év júniusában kezdte meg működését Vahot Imre Pesti Divatlapjánál, júliusban zárta le első gyűjteményes kiadását, a Verseket, s feltehetően ezt követően kezdte meg a vígeposz írását. Hetvenöt sornyi mutatvány jelent meg belőle a Pesti Divatlapban, azonban a teljes műre Vahot Imre nem tartott igényt, s minden bizonnyal ő ajánlotta Geibel Károly kiadóvállalatának.

A négy énekből álló hőskölteményt szeptember 14. és 18. között Peregriny Elek cenzor olvasta, véleményezte, majd engedélyezte kiadását.

Petőfi műfajválasztását az is ösztönözhette, hogy a Kisfaludy Társaság pályázatai – a tagok, köztük Toldy Ferenc beszédeiből ez jól rekonstruálható – arra törekedtek, hogy az eposz műfaját hazánkban meghonosítsák, illetve népszerűsítsék.

A helység kalapácsa alapszituációja – a harangozó konfliktusba keveredik a kántorral feleségének elcsábítása miatt – egyes források szerint egy Kiskunfélegyházán megesett, perrel végződő botrányból eredeztethető; Petőfi Szemérmetes Erzsók asszony, Fejenagy és Harangláb esetét gyermekként, esetleg később, a szüleitől hallhatta. A költő a szerelmi háromszöget a falusi templom és kocsma tipikus, modálisan alsó regiszterébe helyezte, humorral és iróniával megteremtve a komikus hősköltemény közegét, létrehozva a klasszikus eposz burleszkjét. Ám az „ossziáni” paródiát a kortársak nehezen értették meg, ez magyarázhatja, hogy noha a mű Petőfi életében csupán egyszer, a Geibel-féle kiadásban jelent meg, még az 1860-as években is volt belőle eladatlan példány.

Petőfi az Emich Gusztávval kötött kiadói szerződést követően gyűjteményes kötetébe nem vehette fel A helység kalapácsát – noha a hivatalos irat megnevezi e munkát is –, mivel Geibel Károly ehhez nem járult hozzá, ám leleményesen, az Emich-féle 1847-es Összes költemények megjelenését követően, mint annak „pótlékát” hirdette, a kelendőségben bízva. A kegyes csalást Jókai névtelen kritikában leplezte le a Jelenkor című folyóiratban.

A 36 pengő krajcár áron hirdetett, fűzött, illusztrált kötet borítójára és szövegközi rajzaira vonatkozóan elfogadható Orlai Petrich Soma visszaemlékezése, mely szerint ezek Petőfi rajzai, s Grimm Vince csupán kőbe metszette azokat.

A Petőfi Társaság anyaga, özv. Schneider Jánosné Hruz Anna adománya Pozsonyból, Kéry Gyula gyűjtése. Az ereklyetartó Benczúr Gyuláné adománya. „E bizonytalan állapot azonban nem tartott sokáig, Szendreyék végre is belátták, hogy Júliát le nem beszélhetik szándékáról, s alig egy hét elteltével e találkozás után, Szendrey utasított, hogy menjek Petőfihez, s mondjam meg neki, hogy ’csináljanak, amit akarnak’. Egyszersmind felszólított, hogy kérjem fel a helybeli papot s valami bizalmas nőt, akik találkozásukkor jelen legyenek, mivel a szülők nem akarnak jelen lenni. E megbízás folytán én azonnal leszaladtam a legközelebb lakó Tomasek ispánnéhoz (aki Lauka Gusztáv nővére volt), onnét a helybeli paphoz és Petőfihez, s rövid időn együtt voltak mind a négyen a vár egyik termében. Augusztus 5-én történt e találkozás, melyen mindjárt meghatározták az esküvő napját is, mely szeptember 8-ára tűzetett ki.” (Sass Károly: Adatok Petőfi házassága történetéhez, Halasi Újság, 1883. szept. 2. és 9.) „Itt a gyűrű, itt a gyűrű, / Itt van végre ujjamon! / Itt van ajka, itt van ajka, Itt van végre ajkamon!” // Oh mi édes, oh mi édes / A csók piros ajakán! / A kerek világnak minden / Édessége itt van tán.” (Petőfi Sándor: Augusztus 5-dikén, 1947) „Leestem ugyan a szabadság szárnyáról, / Be vagyok kerítve egy kis karikába, / De mért kívánkoznám ki e karikából, / Midőn minden gyönyör ide van bezárva?” (Petőfi Sándor: Arany Jánosnál, 1847)
A Petőfi Sándor és Szendrey Júlia összetartozását jelképező aranygyűrűn Szendrey Júlia monogramja, valamint házasságkötésük dátuma van bevésve: „J. S. 1847.”  A mesterjegy alapján megállapítható, hogy a gyűrűt a pesti Király utcai Prandtner ötvösdinasztia egyik tagja készítette.A gyűrűt 19. század utolsó harmadában kibontakozó Petőfi-kultusz idején helyezték el egy külön erre a célra készített, monstrancia formájú ereklyetartóban, melynek egész felületét indás, virágmintás, gazdag díszítés borítja.

A jó állapotú, 2000-ben restaurált  festményt Ernst Lajos, a Petőfi-vonatkozású tárgyak és műalkotások szenvedélyes gyűjtője publikálta 1922-ben. Tanulmányában leírja, hogy a képet Pesten vásárolta egy ügynöktől, aki elmondása szerint egy tanítótól vette korábban. A festmény hitelességét a hátoldalán olvasható feliratra - Alexander Petrovics 1834 - alapozta, nem teljesen jogtalanul. A költő 1834-ben valóban Pesten járt iskolába: az evangélikus, majd a piarista gimnáziumban folytatta tanulmányait. Társai közül kitűnt szép kézírásával és rajzkészségével, ennek kézzelfogható bizonyítéka első fennmaradt, két évvel későbbi rajza, amely gyakorlott, sőt tehetséges kézre utal. Ahogy aszódi tanára írta róla: "...írt és rajzolt minden társai közt legjobban, s ő egyedül, ki a közös szépírási mutatványok szólapját csinos koszorúval díszítheté". Ernst ezért feltételezi, hogy esetleg valamelyik pesti rajztanára festhette le a fiatal fiút. A képet más, értékes és hiteles Petőfi-vonatkozású tárggyal együtt 1909-ben, a Petőfi Ház megnyitásakor felajánlotta a múzeumnak, azonban mivel feltételeit a Petőfi Társaság elutasította, az 1912-ben megnyitott Ernst Múzeum egy külön teremben mutatta be a Petőfi-gyűjteményt.

Forrás:

Adrovitz Anna, Arcpoetica: Petőfi Sándor életében készült képmásai (Budapest, Petőfi Irodalmi Múzeum, 2012), 23.

"Lotz életművét elemzők a húsz ismert János vitéz ábrázolásból méltán emelik ki a friss, eleven, jó megfigyelőkészséget mutató lapokat, a Jancsi búcsúja Iluskától, Bujdosása, A zsiványok között, Felcsap huszárnak címűeket. A XI. énektől következőknél a freskófestő Lotz dagályosabb, ünnepélyes, bécsi iskolázottságához erősen kötődő stílusa dominál, és monumentális hatású ábrázolásokat eredményez. Lotz Petőfi számos munkáját tartotta magához közelállónak: illusztrálta többek között Az apostolt, a Bolond Istókot a Kinn a ménes kezdetű verset, stb. és az ő munkáival jelent meg a kiegyezés körüli években a Petőfi válogatott költeményeit tartalmazó kötet is."

Forrás: E. Csorba Csilla, "A hallhatatlanság suttogásai: A Petőfi illusztrációk történetéből", Magyar Napló 11, 7. sz. (1999): 16-18.

Miután Emich Gusztáv megvásárolta a költőtől összes verseit, minden kötetének ő lett a kiadója vagy bizományosa. Az 1847-es Összes költeményei megjelentetését követően 1848-ban újabb kiadást rendezett sajtó alá, melynek első kötetében az 1842–44 közötti versek, a másodikban pedig a folytatás, az 1846 végéig született alkotások kaptak helyet. Az Életképek az 1848. február 6-i számban már hirdette: „Megjelentek Petőfi összes versei Emich Gusztávnál második igen csinos kétkötetes kiadásban. Áruk: 3 frt.” A kiadásnak három, egymástól némileg különböző szedésváltozatát sikerült azonosítani: a kelendőség miatt Emich háromszor szedette ki a gyűjtemény szövegét. 1850-ben, az osztrák rendőrség által Emich Gusztáv Kígyó utcai üzletében tartott házkutatást követően a kiadói készleteket lefoglalták, csak nagy nehézségek árán kapta vissza a példányokat. A metszeten Barabás Miklós Petőfi-portréja látható.

Az 1843-ban alapított, Szépirodalmi divatlap alcímű Életképek első száma 1844. január 3-án jelent meg, s első munkatársai között Petőfi, Jókai és Tompa is szerepelt. Petőfi először A virágnak megtiltani nem lehet, A szerelem, a szerelem, a szerelem sötét verem és Kis furulyám szomorú fűzága című verseit küldte el Frankenburg Adolf alapítószerkesztőnek, ezt követően rendszeresen publikált a lapban. 1845. júliusban itt jelent meg Petőfi Úti jegyzetek című prózai művének néhány darabja folytatásokban. S miután a költő a Pesti Divatlapot elhagyta 1846 júliusában, ősztől kezdve kizárólag az Életképekbe írt.

Frankenburg 1847-ben átadta lapját Jókai Mórnak, aki július 1-től vette át a szerkesztést. Az 1848. április 30-i számtól Petőfi Sándor társszerkesztő lett a lap megszűntéig. Olyan fontos versei jelentek itt meg, mint Az őrült, Az ítélet, Respublica, Lennék én folyóvíz, Beszél a fákkal a bús őszi szél.

A kanál a forradalom első magyar pénzéből, egy ezüsthúszasból készült. Petőfi egyenesen a pénzverőből hozta ajándékba ezt az első veretű ezüstpénzt Arany Jánosnak. Arany 1848-ban kétszer tartózkodott hosszasabban Pesten: május 16–21-ig és augusztus–szeptember folyamán (Petőfi Összes Művei, VII. 325.), valamelyik alkalommal kaphatta az ezüsthúszast. „Laci, te meg ne pityeregj aztán, ha eljön apád, lásd, Julcsa nem sír, hiszen nem lesz itt apátoknak semmi baja, legfölebb a pénzét lopják ki a zsebéből, ez megesik az ollyan ostoba falusi emberen. Azért, öcsém Jankó, sok pénzt ne hozz magaddal, beéred egy pár száz pengővel. Isten megáldjon!” (Petőfi levele Arany Jánosnak, Pest, 1848. febr. 10.) Arany Lászlóné ajándékozta a Petőfi Társaság ereklyetárának. Az adományozást 1900. február 18-án rögzíti a Petőfi Társaság jegyzőkönyve. (A Petőfi Társaság zárt, ünnepi és közgyűlési jegyzőkönyvei, Budapest, 1899. december. 10. – 1944. február 13. és 1948. március 4., PIM Kt., I. V. 4559/327/1–281.) A Vasárnapi Újság 1899. december 24-i száma Petőfi- és Arany-ereklyék címmel tudósított az adományozásról. Három ilyen kiskanala volt Aranynak, melyből Arany Lászlóné egyet a Petőfi Társaságnak, egyet a Kisfaludy Társaságnak és egyet a nagyszalontai Arany János Emlékmúzeumnak ajándékozott.

A Térey Mária emlékkönyvébe írott vers később Emléksorok Petőfitől, Emléksorok T. M. kisasszonynak, T. M. kisasszony emlékkönyvébe címeken jelent meg. Petőfi 1846. szeptember 19-én, amikor először járt Erdődön, maga említette, hogy nem folytatja útját Erdélybe, hanem „Szathmáron fog a Restauratióig maradni”. (Szendrey Júlia levele Térey Máriának, Erdőd, 1846. szeptember 22.). A költő október 21-én valóban Nagykárolyban tartózkodott, ahol számára váratlanul, Téreyéknél, Júliával találkozott. Petőfi úgy vélte, Térey Mari szervezte meg a találkozást, erre utal a vers talányos hangneme és a „neked köszönhetem” szófordulat.

A hazai ipar védelmére indított mozgalmak közepette, erős indulat hatására született verset – szemben például a hasonló témájú Védegyleti dallal – Petőfi minden kötetébe beválogatta. A vers népszerűségére utalhat az is, hogy az első oldala teljesen kifakult, megbarnult, míg a második oldal – az utolsó két, autográf versszakkal és Kolmár József későbbi igazoló soraival – kiválóan olvasható. Az ok nem lehet más, csak az, hogy a kézirat gyakran szerepelt – feltehetően a Petőfi Házban – kiállításon, a hosszas fényhatás és a nem megfelelő klíma megtették romboló hatásukat. Sajnos nem ez az egyedüli ilyen állapotú Petőfi-kézirat. Kolmár József (1820–1917) tanár, költő – aki Petőfit követően a Pesti Divatlap segédszerkesztője lett – a kéziratot Petőfitől kapta, és Kéry Gyula, a Petőfi Társaság titkára útján került a Társaság gyűjteményébe.

Az ajándékozó szerint Petőfi ezt a kanalat diákkorában használta. Petőfi Zoltán rövid élete során lakott Szarvason, és szokása volt apja tárgyait ismerőseinek ajándékozni. Ha valóban diákkori kanálról van szó, akkor valószínűbb, hogy Koren István, Petőfi egykori aszódi tanára – aki később Szarvason tanított – hagyományozta ezt a kanalat leszármazottjaira. „De nekem a sors mindig akkor ad kanalat ha levesem nincs, és viszont.” (Petőfi Sándor: Úti jegyzetek)

A királyokhoz című vers 1848. március 27. és 28. között született, azt követően, hogy felröppent a hír: V. Ferdinánd megtagadta az önálló had- és pénzügyminisztérium megerősítését. Egy március 30-án késő este érkezett királyi leirat igazolta az értesülést, mely tüntetést eredményezett Pesten. A népgyűlés hangulata azonban hamar megváltozott: március 31-én este újabb királyi leirat – melyet Perczel Mór és Eötvös József hozott Pestre – tudatta, hogy a király jóváhagyta a magyar független kormányt és a jobbágyfelszabadítást is. A királyokhoz feltehetően március 29-én jelent meg röplapon, s a Pesti Divatlap már április 1-én írt a költeményről: „A nép kedvelt költője a napokban önállólag kinyomva bocsátá közre A királyokhoz c. költeményét. Ha minden magyar oly radicalis szellemű és lángkeblű volna, mint Petőfi, – úgy nemzetünk talán még a franciáknál is tovább menne.” A művet ért számos bírálatra Petőfi az Életképek május 27-i számában válaszolt: „Ami A királyokhoz című versemet illeti, mely népszerűtlenségem fő oka; az a republicanizmus első nyilvános szava volt Magyarországban és határtalanul csalatkoznak, akik azt hiszik, hogy az utolsó is egyszersmind. A monarchia Európában vége felé jár; a mindenható isten sem mentheti meg többé. Ha valamely eszme világszerűvé lesz, előbb lehet a világot magát megsemmisíteni, mint belőle azon eszmét kiirtani.” A röplapon kiadott vers hatására több ellenköltemény is született, így pl. Mező Dániel Honfi szózata. Gróf Teleki József, erdélyi főkormányzó 1849. április 16-án Kolozsvárról küldött jelentésében tudatta a bécsi udvari kancelláriával, hogy A királyokhoz röplapkiadását Erdélyben is terjesztik, s ennek megakadályozására szólította fel a hatóságokat. A röplapot a Heckenast és Landerer társas cég nyomtatta, a nyomtatott jelzés szerint ára „2 pengő kr” volt.