Petőfi Sándor feltételezett atillája. Varjas Bélánénak, a gyűjtemény hajdani kezelőjének szóbeli közlése szerint a ruhadarab 1926 után Mezőberényből került a gyűjteménybe. Hitelt érdemlően nem bizonyított, hogy az atilla valóban Petőfié volt, de az 1840-es évekre jellemző anyaga és szabása, valamint kis mérete - Petőfi köztudottan kis növésű és vékony dongájú volt - erősíti a feltételezést, miszerint a költő ruhatárába tartozott. Az öltözék nagyon hasonló, de nem azonos az Orlai Petrics Soma Petőfi Pesten 1848-ban (MTA Tudósklub), illetve Barabás Miklós Petőfi mint nemzetőr című képén láthatóval.

Ismeretes, hogy Petőfi, ha módja volt rá, beleszólt a róla készülő arcképek dolgába. Ebben az esetben feltehetőleg elégedetlen volt a metsző munkájával, mert amikor sor került a kötet második kiadására, kiadójával új metszetet rendelt Tyrolertől. A második változat szélesebb, sűrűbb szakállal ábrázolja a költőt, akinek egy, a metszőhöz rossz németséggel írt levele is fennmaradt a változtatásokról. A hibák - melyek valószínűleg szándékosak voltak, hiszen Petőfi jól beszélt németül - a nyelvi tréfákban kedvét lelő prózaíró leleményei. [...] Mint a levél szövegéből kiderül, mellékletként volt mellette egy, a költőnek saját magáról készített vázlatrajza, ami azonban elveszett. Nem tudjuk, hogy róla készült metszetet igazított-e ki, vagy szabadkézzel készítette a rajzot, annyi bizonyos, hogy a kért változtatásokat saját kezűleg jelölte be rajta. Az Összes költemények kötete az új képpel 1848. február 1-jén látott napvilágot.

Forrás: Adrovitz Anna, Arcpoetica: Petőfi Sándor életében készült képmásai (Budapest: Petőfi Irodalmi Múzeum, 2012), 51-52.

Petőfi 1846. augusztus végén indult el a Kolozsvárott szeptember 9-én nyíló erdélyi országgyűlésre. Útközben Szatmár megyében is időzött, többek között Kölcseyre emlékezve, emlékhelyeket felkeresve. Útitársa Obernyik Károly – Kölcseyék egykori házitanítója –, vendéglátói Pap Endre költő, Kölcsey hajdani joggyakornoka és Riskó Ignác költő, vármegyei aljegyző voltak. Szatmár vármegye Nagykárolyban tartott évnegyedes közgyűlése főispáni beiktatással kezdődött szeptember 7-én, melyen vendégként Petőfi és Obernyik is részt vett. „Én és Petőfi a jegyzők mögött foglaltunk helyet. Az installáció – a feladat hagyományaiból kifolyólag – beköszöntő, üdvözlő, kölcsönösen bókoló és nagyított dicsőítgetéseket özönlő szónoklatváltásból állván Petőfi türelmetlen hallgatója volt azoknak; s elfojtott méreggel megragadván kezemet, csakhamar rám mordult: »Jer, menjünk innen! – Egy ülőhelyemben ennyi butaságot még nem hallottam!« – szólt hozzám, mikor az udvar közepére kiértünk.” – emlékezett a szemtanú, Telegdi László. A verset – mint az alcímből is látszik – még aznap megírta és másnap, a megyebeli liberálisok tanácskozásán közkívánatra előadta. „…annyi erővel, annyi bensőséggel és meggyőződéssel szavalá, hogy mindnyájunkat mélyen meghatott. Én e perctől kezdve bámulója lettem, s iparkodtam barátságát kiérdemelni.” – írta emlékirataiban Teleki Sándor. Petőfi utóbb, 1847 májusi Úti levelében a következőket írja: „Amint hallom dühödnek az illetők Nagy Károlyban című versemért; nagyon sajnálom, de kimondhatatlanul örülök rajta, mert hisz épen az volt szándékom, hogy oldalba verjem őket, amint érdemlik…” 1847 januárjában a Hazánk a győri cenzor, Csatskó Imre ítélete alapján visszautasította a vers közlését, viszont Reseta János, a budapesti cenzor az Összes költeményekben való megjelenés elé nem gördített akadályt. „Ezt a kéziratot Petőfi Szendrey Júliának, ez pedig Térey Marinak adta, kinél Júlia Nagy-Károlyban szállva volt. Térey Mari később Szabó Györgyöt ajándékozta meg vele; tőle Horváth Déneshez került, aki beküldte a Petőfi-Társaság ereklyetárába.” – foglalta össze a kézirat útját Kéry Gyula, a Petőfi Ház munkatársa 1911-ben.

A Petőfi-ház 1911-es katalógusában 31. tételként szerepel a Zichy Mihály (1827–1906) által készített illusztráció, melyet Hubay Jenő (1858–1937) hegedűművész adományozott a Petőfi-háznak. Hubay 1880-ban megjelent könyvéhez készítette Zichy ezt az illusztrációt és még két képet, melyek a megzenésített Petőfi-költemények kottái mellett szerepeltek. A kötet összesen 18 kottát tartalmaz, melyek mindegyikéhez tartozik egy illusztráció is. Zichy mellett sok más művész is készített a kottákhoz képeket, többek között Lotz Károly, Feszty Árpád és Munkácsy Mihály. Zichy mint a 19. század „rajzoló fejedelme” nemcsak Petőfi költeményéhez, hanem más magyar költők munkáihoz is készített illusztrációkat, mint például Arany János balladáihoz vagy Madách Imre Az ember tragédiája című művéhez.

Forrás:

Kéry Gyula, szerk., A Petőfi-ház története és katalógusa, Petőfi Könyvtár 26 (Budapest: Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadóvállalat, 1911), 36.

A felvételt a költő ábrázolásainak kiemelt darabját Petőfi barátja, az amatőr fotográfus Egressy Gábor készítette pesti lakásán, 1845 nyarának közepén. A dagerrotípia a fotográfia történetének egyik első képrögzítés-technikai eljárása, amelyet az 1840-es évektől Magyarországon is sikerrel alkalmaztak. Egressy Gábor 1843-1844 telén, párizsi útja során vásárolt egy dagerrotip készüléket, s családtagjairól, barátairól és önmagáról készített felvételeket. Célja elsősorban az emberi arc tanulmányozása volt az objektív lencséjének segítségével, a kísérletező hajlamú színész tehát mimikái tanulmányaihoz, a színpadi karakterformáláshoz használta fel a képeket, különböző kedélyállapotok tükröződését vizsgálta. „Petőfit is rávette egyetlen egyszer a pózra, de többször nem állt kötélnek." – emlékezik vissza Egressy Ákos, a színész fia. Az arckifejezés komorságát magyarázza, hogy – vélhetően Egressy instrukciói szerint – a modellnek egy bizonyos lelkiállapot színpadi visszaadására kellett kísérletet tennie. Petőfinek, aki korábban maga is gyakorló színész volt, ez valószínűleg nem lehetett nehéz feladat, a képsorozat készítése során talán más-más arcjátékot alkalmazott. A felvételek közül végül ezt a darabot választotta és őrizte meg. Az új találmány azonban nem nyerte el tetszését. Nem szerette magát fényképeztetni, barátai szerint sokszor hangoztatta: „Utálom a bálványt, a valónak hazug mását; aki szeret: megőriz lelki szemeivel." A litográfiákhoz szokott szemnek csalódást okozott a retusálatlan valóság, s nem lehet véletlen, hogy az elégedetlen költő gondosan elrejtette fotográfiáját az avatatlan szemek elől.

Forrás:

Adrovitz Anna, Arcpoetica: Petőfi Sándor életében készült képmásai (Budapest: Petőfi Irodalmi Múzeum, 2012), 45-47.

A huszonhét fejezetből és 1480 sorból álló elbeszélő költemény Petőfi legismertebb alkotása, mely az első alkotói pályaszakasz lezárása. Az első kiadás alcíméül szerzője a népmese műfaji megjelölést választotta, és 1846-os, német nyelvű önéletrajzában is „Volksmärchen”-nek vallja.

Az elbeszélő költemény 1844. november 15. és december 5. között születhetett, Petőfi német nyelvű önéletrajzában A helység kalapácsa után említi. A Pesti Divatlap 1844. december 8-i számában már mint kész művet jelentik be: ,,A napokban Vörösmarty, Vachot Sándor és e lap szerkesztője [Vahot Imre] előtt olvasá föl Petőfi legujabb nagy költeményét, illy cim alatt: János vitéz...”

A kötet 1845 januárjának utolsó napjaiban vagy február legelején kerülhetett nyomdába, mivel a kiadói előszóban így szerepel: „télhó végén 1845.” Valószínűleg a Gyurián- és Bagó-féle nyomdában – ahol Petőfi segédszerkesztőként gyakran megfordult – nyomtatták, amire a címlapon olvasható „Budán” és a „m. k. egyetem betüivel” megjelölés utal.

A művet ihlető forrásokról sok elmélet született, a (nép)mesék és a korabeli ponyvák között kell keresnünk ezeket.

A kötet a Petőfi Társaság gyűjteményéből származik.

Petőfi és Szendrey Júlia 1847. szeptember 8-án összeházasodott és a nászutat Teleki Sándor vendégeiként a koltói kastélyban töltötték, innen röppent fel a boldog üzenet barátjának. „…Emődy Dániel [(1819–1891) költő, lapszerkesztő, ügyvéd]. Nem tudom: egyszer fogja-e közönség e sorokat olvasni, vagy… egyszer sem; de leírtam e nevet, hogy ahányszor olvassák leveleimet, lássák egyszersmind leghívebb, legönzéstelenebb és legtisztább lelkű barátom egyikének nevét is. Barátja vagyok, mert ő is barátom, de barátja vagyok még inkább azért, mert ő jellem, oly erős jellem, amilyen e gyönge korban kevés van, amilyen csak az lehet, kinek a szegénység volt dajkája és nevelője. Urak, tiszteljétek az ilyen embereket, kik kenyeret esznek, bár kalácsot ehetnének.” – írta Petőfi 1847. július 6-i Úti levelében. A Pilvax-asztaltársaság kispénzű, ifjú tagjai – többek között Jókai Mór, Egressy Gábor, Berecz Károly, Sass István, a fanyar humorú Pákh Albert és Pálffy Albert –, írók, művészek, joghallgatók több éven át, rendszeresen látogatták a kávéházat, amit az is bizonyít, hogy törzshelyként, a címzésben is meg lehetett adni nevét. A borítékká összehajtott lapot vörös viaszpecséttel, monogramos pecsétnyomóval zárta le Petőfi. A levelet Nagybányán, szeptember 19-én vette fel a posta és szeptember 25-én érkezett meg Pestre. A kézbesítés – nem lévén még bélyeg – a címzésben látható postai rájegyzés szerint 4 krajcárba került. A levél dr. Emődy László ajándékaként az 1920-as években került a Petőfi Házba.

Petőfi a katonaságtól megválva, 1841. február 28. után Pápára, majd Pozsonyba ment. Homályos tervei voltak a jövőjét illetően: „habozó lélekkel ez útjában is kereste az alkalmat, hogy valami szini társaságba jusson.” (Orlai Petrich Soma: Adatok Petőfi életéhez, Budapesti Szemle, 1879, 336.) Ugyanekkor titokban füzetekbe gyűjtötte és átdolgozta verseit. Vonzotta a pozsonyi baráti kör, ahol nagy szeretettel fogadták: nem lehet pontosan tudni, kinél lakott ekkor, valószínűleg felváltva hol ennél, hol annál, többek között Török Gyula, hajdani aszódi osztálytársánál. A kétsoros vers valamilyen diákmulatság alkalmával íródott, ellenszolgáltatásképp a vendéglátásért, erről vall az írás elkapkodott, rendetlen vonalvezetése. A versben a visszaható szenvedő igék tréfás szándékkal, játékosan jelennek meg. Középen ragasztott, sérült, világoszöld album lapján. Az emlékalbum-lapocskákat könyvkötők metszették rendelésre, az összegyűlt lapokat díszes, erre a célra, méretre készített dobozkákban lehetett gyűjteni. A kéziratot Török Gyula 1884-ben adományozta a Petőfi Társaságnak.

Ferenczy Béni (1890–1967) a 20. századi magyar szobrászat egyik kiemelkedő alakja. Festőművész szüleinek, Ferenczy Károlynak és Fialka Olgának köszönhetően inspiráló közegben nőtt fel Nagybányán. Tanulmányai során több magyar és külföldi művészeti központban is megfordult, mintázni például Firenzében a Scuola Liberában tanult, de járt Párizsban és Münchenben is. Főként kis méretű munkákat hozott létre, melyek szabad teret biztosítottak törekvéseinek. Kisplasztikáin belül külön csoportot alkotnak érmei, melyek száma száznál is több. Főként írókról, művészekről és zenészekről készített érmeket. Az 1956-ban készült érem a költőt profilból jeleníti meg, a Petőfi-ábrázolásokra jellemző vonásokkal (szigorú tekintet, dús haj, keskeny áll, bajusz és kis kecskeszakáll).

Forrás:

Földes Mária, "...a szelídség szobra": Válogatás Ferenczy Béni szobrászművész hagyatékából" (Budapest: Magyar Nemzeti Galéria, 2005)

A Petőfi Társaság anyaga, özv. Zádory Jánosné adománya, Kéry Gyula gyűjtése. A leltárkönyvek ezt a tárgyat „rojtnak”, illetve „paszománydarabkának” nevezik. A paszomány és a gomb nem katonai egyenruháról való. A fémszál esetleg katonai viseletre utalhat, bár mindenki maga csináltatta az egyenruháját, s így lehet, hogy Petőfi nem szabályos ruházatot viselt. A fémszálas paszomány magyar viselet, atilla dísze is lehetett. „Rongyos legények, de vitézek, / Mind bátran harcol, bátran vág, / S a katonának bátorsága / Teszi diszét, nem a ruhák.” (Petőfi Sándor: Rongyos vitézek, Pest, 1848. okt.)

A litográfia különlegessége, hogy egy időben készült Petőfi Sándor karddal és nemzetőrszalaggal ábrázolt, egyik legnépszerűbb képmásával. Barabás Miklós az egyik legnevesebb 19. századi magyar festőművész külön említést tesz naplójában a Szenrdey Júliát és férjét Petőfit ábrázoló rajz keletkezéséről: "1848-ban rajzoltam azt, mely őt karddal, kokárdával ábrázolja. Ezen évre 52 képem van bejegyezve; úgy látszik, hogy kevesebbet dolgoztam mint az azt megelőző években. Petőfi 18-diknak s neje, kit vele egyenlő nagyságban litografíroztam, a 19-iknek van beírva, így május végén vagy június elején rajzolhattam." Barabás Miklós ezen kívül feljegyzésében tudósít annak az ismert Szendrey Júlia-portrénak az elkészítéséről is, amelyet Orlai Petrics Soma Petőfi dolgozószobájának megfestésekor, az íróasztal fölött függő képként ábrázol.

A huszonhét fejezetből és 1480 sorból álló elbeszélő költemény Petőfi legismertebb alkotása, mely az első alkotói pályaszakasz lezárása. Az első kiadás alcíméül szerzője a népmese műfaji megjelölést választotta, és 1846-os, német nyelvű önéletrajzában is „Volksmärchen”-nek vallja.

Az elbeszélő költemény 1844. november 15. és december 5. között születhetett, Petőfi német nyelvű önéletrajzában A helység kalapácsa után említi. A Pesti Divatlap 1844. december 8-i számában már mint kész művet jelentik be: ,,A napokban Vörösmarty, Vachot Sándor és e lap szerkesztője [Vahot Imre] előtt olvasá föl Petőfi legujabb nagy költeményét, illy cim alatt: János vitéz...”

A kötet 1845 januárjának utolsó napjaiban vagy február legelején kerülhetett nyomdába, mivel a kiadói előszóban így szerepel: „télhó végén 1845.” Valószínűleg a Gyurián- és Bagó-féle nyomdában – ahol Petőfi segédszerkesztőként gyakran megfordult – nyomtatták, amire a címlapon olvasható „Budán” és a „m. k. egyetem betüivel” megjelölés utal.

A művet ihlető forrásokról sok elmélet született, a (nép)mesék és a korabeli ponyvák között kell keresnünk ezeket.

A kötet a Petőfi Társaság gyűjteményéből származik.

A levél borítékja nem maradt fenn, így Pándi Pál a megszólításból, s a levél tartalmából következtette ki a címzett személyét. Petőfi a levelében említi Szendrey Júliát és házasságukat, s a magáéhoz hasonló boldogságot kíván Kazinczy Gábornak (1818–1864, író, műfordító, országgyűlési képviselő, az MTA és a Kisfaludy Társaság tagja), aki Kazinczy Ferenc egyik unokatestvérének volt a fia. Kazinczy Gábor 1838-ban, alig húsz esztendősen nősült meg, házassága azonban hamarosan felbomlott. Ezt követően a társtalanság magánya nyomta rá bélyegét további életére. Kazinczy Gábor Sátoraljaújhelyen élt, miután pesti lapalapítási kísérleteit sorra akadályozta meg a cenzúra. Petőfi 1847 júliusában, felsőmagyarországi útja során meglátogatta Kazinczyt Sátoraljaújhelyen, s együtt látogattak el Széphalomra. A kéziratot 1960-ban szerezte meg intézményünk a Kazinczy család egy rokonától.

Petőfi megházasodásáról ad hírt barátjának, bernátfalvi Bernát Gáspárnak (1810–1873, ügyvéd, író, költő, zeneszerző), akinek „gazsiádák” néven illetett tréfái és adomái széles körben népszerűek voltak. Törs Kálmán, a Petőfi Társaság alapító tagja Bernát Gáspárról szóló nekrológjában így ír: „Petőfi e két levelét, csak bizalmasabb barátainak szerette megmutatni. […] A másikban, melyben már azt is tudtára adja, hogy megnősült, egy kis „paprikást” kér, ami jól esik a sok szerelmi édességre, „de ne legyen annyira paprikás, hogy aztán az asszony ne élvezhesse”. E levél így van címezve: „Szent Gáspár barátomnak.” E két levelet sokan kérték tőle nagy áron, akkor is, mikor talán egy krajcárja se volt. Ő ilyenkor hidegvérrel dugta tárcájába a leveleket s így szólt: „Becsületes ember előtt az ilyen megfizethetetlen – többet ér egy dupla országnál.” (Vasárnapi Ujság, 1873. jan. 12.) Bernát Petőfinek címzett négy megmaradt levelét a Széchényi Könyvtár Kézirattára őrzi. A levelet a címzett maga ajándékozta Petőfi barátjának, gróf Teleki Sándornak, „a vad grófnak”, akinek fiától, gróf Teleki Jánostól (1868–1937, a koltói kastély utolsó ura) szerezte a mindkettőjüket tagjává fogadó Petőfi Társaság.

1922 – Aba-Novák Vilmos pályájának kezdete. Felvételt nyert a Képzőművészeti Főiskola grafikai szakára. Az Olgyai Viktor által 1921-ben elindított szak a festőnövendékek számára nemcsak a rézkarc eladhatósága miatt volt vonzó, hanem mert a fényt és árnyékot, a finom tónusokat érzékeltetni tudó rézkarctechnika a fenséget árasztó rembrandti művészet világához, a 17. századhoz repítette vissza őket. Aba-Novák a grafikáiból (67 rajz és 20 rézkarc) rendezi meg első gyűjteményes kiállítását 1922 őszén, az Ernst Múzeumban. 1923-ban a Magyar Műkiadó Rt. gondozásában megjelenik az Aba-Novák Vilmos nyolc rézkarca című grafikai album. A lap jobb oldalán magasodik Petőfi alakja, kezében papírlapot tart, karja alatt idős édesapja látszik. „Elbeszélünk néha a letűnt időkről. / Hej, régibb idői boldogak valának!” – idézhették Petőfi sorait 1922-ben az Aba-Novák-grafika szemlélői.

Forrás:

E. Csorba Csilla: Bolyongó üstökös. A Petőfi-kultusz alakváltozatai. 2019. október 29. - 2020. szeptember 30.

"Lotz életművét elemzők a húsz ismert János vitéz ábrázolásból méltán emelik ki a friss, eleven, jó megfigyelőkészséget mutató lapokat, a Jancsi búcsúja Iluskától, Bujdosása, A zsiványok között, Felcsap huszárnak címűeket. A XI. énektől következőknél a freskófestő Lotz dagályosabb, ünnepélyes, bécsi iskolázottságához erősen kötődő stílusa dominál, és monumentális hatású ábrázolásokat eredményez. Lotz Petőfi számos munkáját tartotta magához közelállónak: illusztrálta többek között Az apostolt, a Bolond Istókot a Kinn a ménes kezdetű verset, stb. és az ő munkáival jelent meg a kiegyezés körüli években a Petőfi válogatott költeményeit tartalmazó kötet is."

Forrás: E. Csorba Csilla, "A hallhatatlanság suttogásai: A Petőfi illusztrációk történetéből", Magyar Napló 11, 7. sz. (1999): 16-18.