Kovács Pál (1808–1885) győri orvos és író, 1847-ben átvette a győri Vaterland című lapot, melyet Hazánk címen magyar lapként jelentetett meg 1848 nyaráig. A levél Szendrey Júlia naplójának a Hazánkban való közlésével kapcsolatos.

János vitéz története többször is felbukkan Jaschik Álmos (1885–1950) munkásságában, aki a könyvillusztráció mellett tervezett színházi díszleteket és jelmezeket, plakátokat, bélyegeket és bankjegyeket is. Az itt látható 1939-es és 1941-es grafikák szín- és formavilága már egészen más képet mutat, mint az 1920-as kiadáshoz készült szecessziós illusztrációk. A derengő, kissé álomszerű jelenetekkel szemben ezek a képei homogén színfoltokból épülnek fel és humoros részletekkel gazdagítva mesélik el János vitéz történetét. A változásban szerepet játszhat, hogy az 1930-as években Jaschik nem egy újabb illusztráció készítése miatt foglalkozott a János vitézzel, hanem azért, mert célja a költemény megfilmesítése volt. Az animációs film azonban anyagi és technikai okok miatt nem készült el.

Forrás:

"Magyar népmesék - rajzfilmen", Keleti Ujság 23, 108. sz. (1940): 3.

Úrházy György (1823–1873) író, költő, lapszerkesztő, ügyvéd ez idő tájt a kolozsvári Erdélyi Híradó munkatársa, az erdélyi haladó szellemű fiatalság vezetője volt. Úrházy 1845 nyarán kezdte meg az Unio című zsebkönyv anyaggyűjtését, antológiája céljául tűzve a közel félszáz éves törekvés, Magyarország és Erdély egyesítésének népszerűsítését. 1846 nyarán ismét felhívta „a két testvérhon t. c. íróit: hogy egyesülve fűzendő szépirodalmi koszorújához” szeptember 15-ig küldjék el a kötetbe szánt írásaikat. Az Unio végül csak 1847. június 25-én jelent meg, benne Petőfi öt versével: Költői ábránd volt, mit eddig érzék…; Isten csodája; Erdélyben; Tűz; Rongyos vitézek. Az Erdélyi Híradó augusztus 15-i számában Úrházy és Petőfi verseit említve a következőképpen méltatja a kötetet: „[…] e könyvbe lerakott érzelmi gyöngyök rendeltsége nemcsak pillanatnyi hatás, nemcsak néhány percig tartó kéjben ringatása a kebelnek, hanem elhintett nagybecsű magvak azok, melyek termékeny földbe hullva, gyököt verve, gondos ápolás után egykor honunk felvirágzásának lesznek fontos tényezői.” Petőfi levele elején az Erdélyben című versről, a továbbiakban a Költői ábránd volt, mit eddig érzék… kezdetű szerelmes költeményről esik szó. Utóbbinak eredeti címében Szendrey Júlia neve, keltezésében pedig Erdőd szerepelt, ezek törlése azért volt fontos, hogy a költő az Unio tiszteletpéldányának elküldetésével ne hozza hírbe idő előtt Júliát. Az elsárgult, fakult írású levél közepén a jól olvasható rész azt bizonyítja, hogy a trágárságot elfedték a kiállítás nézőinek szeme elől, és így pont ezek a sorok menekültek meg a fény károsító hatásától. A boríték, címzés és keltezés nélküli levél Szász Károly (1865–1950, az MTA, a Kisfaludy, valamint a Petőfi Társaság tagja, országgyűlési képviselő, miniszteri tanácsos) ajándékaként került a Petőfi Társaság gyűjteményébe 1900 körül.

A Petőfi-költemények első összkiadását az Emich Gusztáv kiadóvállalatából 1868-ban részvénytársasággá alakult Athenaeum valósította meg. A nagy formátumú, egykötetes, képes díszkiadást az 1870-es évek elején hazánk legkiválóbb grafikusművészei, köztük Lotz Károly és Székely Bertalan illusztrálták, a szövegek összegyűjtésével és elrendezésével Greguss Ágost egyetemi tanárt, esztétát bízták meg. 1869-ben elhunyt id. Emich Gusztáv, az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Rt. alapítója, ekkor választották igazgatósági taggá Greguss Ágostot, aki ráadásul Petőfi személyes ismerőse volt. Petőfi 1845-ben, mint költő¬társához, verset írt, 1847-ben azonban, az összes költemények bírálata miatt már durván támadta. Greguss több éves munkával szerkesztette a kötetet, egybevonva az Összes költemények és az Újabb költemények anyagát. Fölvette az utóbbiak közül politikai okok miatt addig kimaradt darabok zömét, másoknak megcsonkított szövegét kiegészítette, összegyűjtötte a zsengéket, a töredékeket is, s „Toldalék”-ként a kötet végére illesztette. Ide olvasztotta be a Gyulai Pál által szerkesztett, s 1863-ban a Pfeifer kiadónál megjelent Petőfi Sándor vegyes művei I–III. versanyagát is, A helység kalapácsa kivételével, amely a „Nagyobb költemények” közé, a törzsanyagba került. Több forradalmi darabot azonban még mindig nem tartott kiadhatónak. A cím, Petőfi Sándor költeményei is kerülte az összes jelzőt. A kötet 65 illusztrációt tartalmazott, a költő portréját Jankó János rajzolta meg. Az aláírás nélküli rövid előszót Gyulai szövegezte. A díszkiadás később több alakváltozáson ment át, több színvariánsú kötéstáblával is megjelent – jelentős sikert aratva a közönség körében.

Sass Károly (1825–1890) Sass Isvánnak, Petőfi iskolatársának és barátjának volt az öccse. Gazdasági tanulmányait a keszthelyi Georgiconon bevégezvén 1845 őszén az erdődi Károlyi-uradalomba került Júlia apja, Szendrey Ignác intéző mellé írnoknak. Petőfivel a soproni és borjádi együtt töltött idők után, a költő szatmári útja alkalmával, 1846 őszén találkozott újra. A szigorú szülői tiltás ellenére segített a szerelmeseknek leveleik közvetítésében, végül az 1847. szeptember 8-i esküvőn is ő volt az egyik tanú. A borítékká összehajtható, pecséttel rögzíthető lap belső oldalán a levél szövege, a külsőn pedig a címzés olvasható. A címzés oldalán látható, hogy a levelet március 12-én adták fel Pesten, a küldemény Debrecen és Szatmár postaállomását érintve jutott el Erdődre, és Petőfi 12 krajcárt fizetett a küldeményért. A levél Sass István özvegyétől került a Petőfi Társaság gyűjteményébe az 1900-as évek körül.

1

Petőfi minden valószínűség szerint 1844 húsvétja (április 7–8.) előtt írta a verset, és március második felében vagy április első napjában adta át az Aradi Vészlapok szerkesztőjének, Császár Ferencnek.
A vers népi zsánerkép, mely a debreceni Nem ver engem az isten… című dalhoz hasonló. A versben a kétségbeesés és a halálvágy motívuma könnyedebb, áttételesebb formát ölt, mint más 1844. első negyedéből való darabokban (a Boldogtalan voltam… című költeménytől a Gyönge vagyok… című műig). A költemény pontos keltezése e derűsebb hangulati háttér miatt lehet március vége, április eleje, amikor Petőfi már bizonyosan ismerte Vörösmarty kedvező véleményét a Versek kéziratáról.
A kézirat Császár Ferenc hagyatékából, az Aradi Vészlapok című jótékony célú album szerkesztési irataival került elő. Ez a hagyaték, mely 1956-ban Császár Margittól vétel útján került a PIM Kézirattárába, nyolc Petőfi-verset tartalmazott.

2

A Kis menyecske, szép kis menyecske című vers jegyzetében. A versnek nincs Petőfitől származó keltezési adata. Eredeti kézirata az Aradi Vészlapok című kiadvány szerkesztési iratai között maradt fenn. A lap szerkesztője Császár Ferenc volt, akihez minden valószínűség szerint 1844. március közepe és április 7-e között került mint Petőfi egyik Népdalok című ciklusának II. darabja. Petőfi 1843 novemberétől kezdve a hasonló, népi fogantatású, már nem konvencionálisan halálvágyas dalok egész sorát írja, s ezek közé a [Virít a kikirics…] bárhová beilleszthető. Bizonyos meggondolások alapján mégis leginkább 1844 márciusára datálható. Egyrészt, mert a természeti kezdőkép kora tavasszal nyíló virágra utal, másrészt minden jel arra mutat, hogy a bizonyosan 1844. évi és Pestről keltezett Gyönge vagyok című dal, mely a [Virít a kikirics…] hangulati ikerpárjának tekinthető, ugyancsak márciusban készült. A két verset rokonítja a szokványos négy soros, páros rímű népdalstrófától való eltérésre, tehát a formai újításra való törekvés. A Petőfi-vers első rímpárja megegyezik egy népi rigmuséval: „Hej kikirics, kikirics, Nekem többet ne viriccs.” A kézirat Császár Ferenc hagyatékából, az Aradi Vészlapok című jótékony célú album szerkesztési irataival került elő. Ez a hagyaték, mely 1956-ban Császár Margittól vétel útján került a PIM Kézirattárába, nyolc Petőfi-verset tartalmazott.

21X13 cm méretű, kékes színű, restaurált fólió rektóján, a verzó üres. Autográf tintaírás, P. S. aláírással, a vers címe: Zsuzsikához. A lap alján Petőfi István saját kezű igazoló feljegyzése: „Petőfi Sándor bátyámnak saját kézzel írt költeménye. Petőfi István Felegyháza Octb 13. 867.” A kézirat a szakleltárkönyv feljegyzése szerint „a Petőfi Társaság törzsanyagából való”, ajándék az 1900-as évek elejéről. A régi iktatókönyvből megállapítható, hogy az ajándékozó egy olvashatatlan nevű, talán Berenczeny Béla, komáromi ügyvédtől kapta a kéziratot. Ez korábban még együtt volt a Balláné Nagy Zsuzsikától őrzött többi kézirattal (Zsuzsikához I., Zsuzsikához II.), de már nem volt azok között, amelyek a nagykőrösi gimnázium birtokába jutottak, feltehetően az 1860-as évek végén. Arra, hogy a kéziratot Petőfi még Dunavecsén odaadta a lánynak, s nem később, Pestről küldte el, a benne lévő szövegvariánsokból lehet következtetni: ezek még egy korábbi szövegállapotot mutatnak, amelyen Petőfi 1844. június–július folyamán több ponton javított. A vers eredeti címe, a korábbi fogalmazásban előforduló Az én kis Zsuzsikám szövegváltozat, valamint az összkiadások keltezése bizonyítja, hogy a dunavecsei Zsuzsika-versek egyikéről van szó: ő az a lány, akinek a megpillantását remélve néz ki ablakán a költő. Petőfi feltehetően egy Zsuzsika-ciklus gondolatával foglalkozott Dunavecsén, ebbe szánhatta a szóban forgó darabot is. A dunavecsei hagyomány szerint Petőfi szállásadójának, Nagy Pálnak két háza volt a községben, két egymás melletti telken. Az egyiknek, mely ma is áll, utcai szobáját foglalta el a költő. Petőfi 1844. június–júliusban, Pesten két módosítást tett a kéziratban, melyekkel az volt a célja, hogy a „Zsuzsika” név ne maradjon a versben: a címet Éjjelre, „Az én kis Zsuzsikám” sort „Az én kedves babám”-ra változtatta.

Koltóról írott levél, melyben a Kubinyi Rudolftól kapott kölcsön visszaadásáról van szó. A levélben említett Győri Dánielnek Petőfi július 2-án adhatta át a száz pengőt, Rimaszombatban. Győri Dániel Petőfinél néhány évvel idősebb költő, Gömör megyei főjegyző volt. Petőfi 1845 tavaszán, első rimaszombati tartózkodása alkalmával ismerkedhetett meg vele. A „könyvárusom” nem más, mint Emich Gusztáv, akinek Petőfi 1847. június 27-én adta el Összes költeményei „ez évi” kiadását „örök áron”.

A huszonhét fejezetből és 1480 sorból álló elbeszélő költemény Petőfi legismertebb alkotása, mely az első alkotói pályaszakasz lezárása. Az első kiadás alcíméül szerzője a népmese műfaji megjelölést választotta, és 1846-os, német nyelvű önéletrajzában is „Volksmärchen”-nek vallja.

Az elbeszélő költemény 1844. november 15. és december 5. között születhetett, Petőfi német nyelvű önéletrajzában A helység kalapácsa után említi. A Pesti Divatlap 1844. december 8-i számában már mint kész művet jelentik be: ,,A napokban Vörösmarty, Vachot Sándor és e lap szerkesztője [Vahot Imre] előtt olvasá föl Petőfi legujabb nagy költeményét, illy cim alatt: János vitéz...”

A kötet 1845 januárjának utolsó napjaiban vagy február legelején kerülhetett nyomdába, mivel a kiadói előszóban így szerepel: „télhó végén 1845.” Valószínűleg a Gyurián- és Bagó-féle nyomdában – ahol Petőfi segédszerkesztőként gyakran megfordult – nyomtatták, amire a címlapon olvasható „Budán” és a „m. k. egyetem betüivel” megjelölés utal.

A művet ihlető forrásokról sok elmélet született, a (nép)mesék és a korabeli ponyvák között kell keresnünk ezeket.

A kötet a Petőfi Társaság gyűjteményéből származik.

Petőfi a katonaságtól megválva, 1841. február 28. után Pápára, majd Pozsonyba ment. Homályos tervei voltak a jövőjét illetően: „habozó lélekkel ez útjában is kereste az alkalmat, hogy valami szini társaságba jusson.” (Orlai Petrich Soma: Adatok Petőfi életéhez, Budapesti Szemle, 1879, 336.) Ugyanekkor titokban füzetekbe gyűjtötte és átdolgozta verseit. Vonzotta a pozsonyi baráti kör, ahol nagy szeretettel fogadták: nem lehet pontosan tudni, kinél lakott ekkor, valószínűleg felváltva hol ennél, hol annál, többek között Török Gyula, hajdani aszódi osztálytársánál. A kétsoros vers valamilyen diákmulatság alkalmával íródott, ellenszolgáltatásképp a vendéglátásért, erről vall az írás elkapkodott, rendetlen vonalvezetése. A versben a visszaható szenvedő igék tréfás szándékkal, játékosan jelennek meg. Középen ragasztott, sérült, világoszöld album lapján. Az emlékalbum-lapocskákat könyvkötők metszették rendelésre, az összegyűlt lapokat díszes, erre a célra, méretre készített dobozkákban lehetett gyűjteni. A kéziratot Török Gyula 1884-ben adományozta a Petőfi Társaságnak.

1845. nyár végén, augusztustól szeptemberig a költő Erdélyi Ferenc református lelkésznél tartózkodott Gödöllőn. A parókián ismerte meg Mednyánszky Bertát, a gödöllői jószágigazgató lányát. A kapcsolatról számos, bizonytalan hitelességű visszaemlékezés született évtizedekkel később. Annyi bizonyos, hogy a költő legfeljebb háromszor találkozhatott a szép, szőke, kék szemű, vele egyidős lánnyal. Éppen ezért Berta mit sem tudott a váratlan leánykérésről, melyet Mednyánszky János, az apa természetesen visszautasított. E szerelem élményéből született a 39 verset tartalmazó ciklus, melyet Emich Gusztáv jelentetett meg 1845-ben. A költemények ugyanolyan formában, 10+9+10+8 szótagú, félrímes trochaikus sorokban íródtak, és részben párhuzamosan készültek a Versek 1844–1846 kéziratának lezárásával. Emich Gusztáv, mivel nem rendelkezett saját nyomdával, a Heckenast és Landerer társas céggel nyomtattatta ki a könyvet, s még nem remélt különösebb hasznot a megjelentetésétől.

Emich a szabadságharc leverése után tervbe vette Petőfi teljes költői életművének kiadását. Korábban 1846-ig tette közzé a cenzúra által is engedélyezett műveket, ezúttal viszont az 1847 és 1849 közötti, javarészt publikálatlan műveket készült kinyomtatni. Miután Szendrey Júlia átadta Petőfi hátrahagyott műveit, Emich 1850 nyarán hozzálátott a kötet nyomdai munkálataihoz, melyet nagy gonddal végzett, igyekezvén a cenzúra előírásainak is megfelelni. Noha Emich kihagyatta vagy megrövidítette a forradalmi verseket, a nagy érdeklődéssel várt kiadványt elkobozták a hatóságok, majd bezúzták a még bekötetlen íveket. Néhány példányt – melyet utólag kötöttek be – sikerült megmenteni. Múzeumunk az egyetlen teljes, címlappal ellátott, egybekötött variánst őrzi. A szintén ritkaságnak számító kétkötetes változatból is birtoklunk egyet. Az itt látható Újabb költemények megmentett példányának íveit egy nyomdász az inge alatt csempészte ki a Kígyó utcai üzletből, amit maga Emich rejtett el és őrzött meg. A kiadó ex librise látható ezen a példányon.

"Lotz életművét elemzők a húsz ismert János vitéz ábrázolásból méltán emelik ki a friss, eleven, jó megfigyelőkészséget mutató lapokat, a Jancsi búcsúja Iluskától, Bujdosása, A zsiványok között, Felcsap huszárnak címűeket. A XI. énektől következőknél a freskófestő Lotz dagályosabb, ünnepélyes, bécsi iskolázottságához erősen kötődő stílusa dominál, és monumentális hatású ábrázolásokat eredményez. Lotz Petőfi számos munkáját tartotta magához közelállónak: illusztrálta többek között Az apostolt, a Bolond Istókot a Kinn a ménes kezdetű verset, stb. és az ő munkáival jelent meg a kiegyezés körüli években a Petőfi válogatott költeményeit tartalmazó kötet is."

Forrás: E. Csorba Csilla, "A hallhatatlanság suttogásai: A Petőfi illusztrációk történetéből", Magyar Napló 11, 7. sz. (1999): 16-18.

A Petőfi-ház 1911-es katalógusában 31. tételként szerepel a Zichy Mihály (1827–1906) által készített illusztráció, melyet Hubay Jenő (1858–1937) hegedűművész adományozott a Petőfi-háznak. Hubay 1880-ban megjelent könyvéhez készítette Zichy ezt az illusztrációt és még két képet, melyek a megzenésített Petőfi-költemények kottái mellett szerepeltek. A kötet összesen 18 kottát tartalmaz, melyek mindegyikéhez tartozik egy illusztráció is. Zichy mellett sok más művész is készített a kottákhoz képeket, többek között Lotz Károly, Feszty Árpád és Munkácsy Mihály. Zichy mint a 19. század „rajzoló fejedelme” nemcsak Petőfi költeményéhez, hanem más magyar költők munkáihoz is készített illusztrációkat, mint például Arany János balladáihoz vagy Madách Imre Az ember tragédiája című művéhez.

Forrás:

Kéry Gyula, szerk., A Petőfi-ház története és katalógusa, Petőfi Könyvtár 26 (Budapest: Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadóvállalat, 1911), 36.

A levélnehezék aljára ragasztott papíron az alábbi felirat olvasható: „Bizonyítom, hogy ez a levélnehezék Magyarország n. Kormányzóján[ak], Kossuth Lajos szeretett bátyámnak tulajdona volt Budapest 1898. Sep. 25. Rutkayné Kossuth Luiza.” A felirat fölött viaszpecsét töredéke, alatta a Petőfi Társaság körbélyegzője az 1876-os évszámmal. Kossuth Lajost a Petőfi Társaság 1877-ben tiszteletbeli taggá választotta, amelyet ő meleg hangú levélben köszönt meg. „...Még ha különben tudnék is valamit Petőfi személyéről mondani, már csak azért sem tenném, mert tisztelem Petőfinek a költőnek emlékét és profanációnak tartanám azt Petőfinek, az embernek reminiscentiáival csökkenteni, mert bizony a tény, hogy amilyen bámulatos Petőfi, a költő, ugyanő, mint ember, kiállhatatlanul gyarló volt.” (Kossuth Lajos kiadatlan levele, Pesti Hírlap, 1923. karácsonyi szám.)

„Kedves barátom, az napon, mellyen hirdettük a népgyülést, a mellyre föllovalt volt bennünket Kossuth, hogy fanatizáljuk a pesti népet a főváros környékén vivandó véres, elhatározó, utósó lehelletünkig tartó csatára, hol Kossuth maga is jelen lesz, s ha kell, meghal Pest romjai alatt sat. mint ő: maga mondá ugyanaz napon adta tudtára a kormány a fővárosi népnek – hegedűszóban persze – hogy esze ágában sincs Pest környékén harcolni, még kevésbé ott hagyni becses fogát, hanem az első bokor zörrenésére el fog eblábalni világtalan világig, hol Árpád óta nem volt ellenség, s hol hazamentő irhája nagyobb biztosságban lehet.” (Petőfi levele Arany Jánosnak, Mezőberény, 1849. júl. 11.)