1845. nyár végén, augusztustól szeptemberig a költő Erdélyi Ferenc református lelkésznél tartózkodott Gödöllőn. A parókián ismerte meg Mednyánszky Bertát, a gödöllői jószágigazgató lányát. A kapcsolatról számos, bizonytalan hitelességű visszaemlékezés született évtizedekkel később. Annyi bizonyos, hogy a költő legfeljebb háromszor találkozhatott a szép, szőke, kék szemű, vele egyidős lánnyal. Éppen ezért Berta mit sem tudott a váratlan leánykérésről, melyet Mednyánszky János, az apa természetesen visszautasított. E szerelem élményéből született a 39 verset tartalmazó ciklus, melyet Emich Gusztáv jelentetett meg 1845-ben. A költemények ugyanolyan formában, 10+9+10+8 szótagú, félrímes trochaikus sorokban íródtak, és részben párhuzamosan készültek a Versek 1844–1846 kéziratának lezárásával. Emich Gusztáv, mivel nem rendelkezett saját nyomdával, a Heckenast és Landerer társas céggel nyomtattatta ki a könyvet, s még nem remélt különösebb hasznot a megjelentetésétől.

János vitéz története többször is felbukkan Jaschik Álmos (1885–1950) munkásságában, aki a könyvillusztráció mellett tervezett színházi díszleteket és jelmezeket, plakátokat, bélyegeket és bankjegyeket is. Az itt látható 1939-es és 1941-es grafikák szín- és formavilága már egészen más képet mutat, mint az 1920-as kiadáshoz készült szecessziós illusztrációk. A derengő, kissé álomszerű jelenetekkel szemben ezek a képei homogén színfoltokból épülnek fel és humoros részletekkel gazdagítva mesélik el János vitéz történetét. A változásban szerepet játszhat, hogy az 1930-as években Jaschik nem egy újabb illusztráció készítése miatt foglalkozott a János vitézzel, hanem azért, mert célja a költemény megfilmesítése volt. Az animációs film azonban anyagi és technikai okok miatt nem készült el.

Forrás:

"Magyar népmesék - rajzfilmen", Keleti Ujság 23, 108. sz. (1940): 3.

Ferenczy Béni (1890–1967) a 20. századi magyar szobrászat egyik kiemelkedő alakja. Festőművész szüleinek, Ferenczy Károlynak és Fialka Olgának köszönhetően inspiráló közegben nőtt fel Nagybányán. Tanulmányai során több magyar és külföldi művészeti központban is megfordult, mintázni például Firenzében a Scuola Liberában tanult, de járt Párizsban és Münchenben is. Főként kis méretű munkákat hozott létre, melyek szabad teret biztosítottak törekvéseinek. Kisplasztikáin belül külön csoportot alkotnak érmei, melyek száma száznál is több. Főként írókról, művészekről és zenészekről készített érmeket. Az 1956-ban készült érem a költőt profilból jeleníti meg, a Petőfi-ábrázolásokra jellemző vonásokkal (szigorú tekintet, dús haj, keskeny áll, bajusz és kis kecskeszakáll).

Forrás:

Földes Mária, "...a szelídség szobra": Válogatás Ferenczy Béni szobrászművész hagyatékából" (Budapest: Magyar Nemzeti Galéria, 2005)

A kanál a forradalom első magyar pénzéből, egy ezüsthúszasból készült. Petőfi egyenesen a pénzverőből hozta ajándékba ezt az első veretű ezüstpénzt Arany Jánosnak. Arany 1848-ban kétszer tartózkodott hosszasabban Pesten: május 16–21-ig és augusztus–szeptember folyamán (Petőfi Összes Művei, VII. 325.), valamelyik alkalommal kaphatta az ezüsthúszast. „Laci, te meg ne pityeregj aztán, ha eljön apád, lásd, Julcsa nem sír, hiszen nem lesz itt apátoknak semmi baja, legfölebb a pénzét lopják ki a zsebéből, ez megesik az ollyan ostoba falusi emberen. Azért, öcsém Jankó, sok pénzt ne hozz magaddal, beéred egy pár száz pengővel. Isten megáldjon!” (Petőfi levele Arany Jánosnak, Pest, 1848. febr. 10.) Arany Lászlóné ajándékozta a Petőfi Társaság ereklyetárának. Az adományozást 1900. február 18-án rögzíti a Petőfi Társaság jegyzőkönyve. (A Petőfi Társaság zárt, ünnepi és közgyűlési jegyzőkönyvei, Budapest, 1899. december. 10. – 1944. február 13. és 1948. március 4., PIM Kt., I. V. 4559/327/1–281.) A Vasárnapi Újság 1899. december 24-i száma Petőfi- és Arany-ereklyék címmel tudósított az adományozásról. Három ilyen kiskanala volt Aranynak, melyből Arany Lászlóné egyet a Petőfi Társaságnak, egyet a Kisfaludy Társaságnak és egyet a nagyszalontai Arany János Emlékmúzeumnak ajándékozott.

A Petőfi Társaság anyaga, Zollner Béla adománya. Az egyik segesvári tömegsírból származó két ereklyetárgy számára bordó bársonyborítású, tetején üveges ablakú fadobozt készítettek, amelyben két rekeszt képeztek ki, és a tartó belsejét piros vászonnal bélelték. A doboz peremén díszléc fut körbe. A tok felül, középen díszes, indás mintázatú, rézkapoccsal zárható. A baloldali rekeszben fehér papírborítékban föld van, felirata: „A segesvári csata 50 éves évfordulóján, 1899. július 30-án rendezett Petőfi-ünnep alkalmából, a fehéregyházai csatatéren elesett honvédek közös sírhalmából hoztam e borítékban levő földet Kéry Gyulának. Bp. 1899. július 31. Zollner Béla" A jobb oldali rekeszben néhány száraz virág látható, talán rózsa és törökszegfű. Az ereklyéhez tartozik még egy igazoló irat. Az ugyanakkor Segesvárott rendezett emlékünnepély plakátjára vezette rá igazoló sorait Zollner Béla, amelyet a helyszínen tanúkkal is aláíratott. 1899-ben, Petőfi halálának ötvenedik évfordulóján fényes külsőségek között avatták fel a segesvári Petőfi-szobrot, amely később Kiskunfélegyházára került. Ugyanekkor „a fehéregyházi síkon azt a területet, ahol a szabadságharc hőseinek s Petőfinek tetemét is elföldelték, Haller Lujza grófnő éveken át szeretettel gondozta és végül a nemzetnek ajándékozta.” (A Petőfi-Társaság ötven esztendeje 1876-1926) „Egy marék föld és virág a segesvár- fehéregyházi csatatéren elesett hősök közös sírjából. Valószínű, hogy ebben a sírban pihen Petőfi is.” (1926) „Ott szedjék össze elszórt csontomat, / Ha jön majd a nagy temetési nap, / Hol ünnepélyes, lassú gyász-zenével / És fátyolos zászlók kíséretével / A hősöket egy közös sírnak adják, / Kik érted haltak, szent világszabadság!” (Petőfi Sándor: Egy gondolat bánt engemet...,1846)

A Petőfi Társaság anyaga, Arany Lászlóné ajándéka. Az adományozást 1900. február 18-án rögzítik a Petőfi Társaság jegyzőkönyvében. Az egykori üvegtok Benczúr Gyuláné ajándéka. A kendőt Petőfi Arany Jánosnétól kapta ajándékba. Aranynéval többször is találkozott: 1847. június 1–10. között, amikor először töltött tíz napot Aranyéknál Szalontán; 1847. október 25–31. között, amikor újdonsült feleségével töltöttek egy hetet az Arany családnál; 1848. december 4–9. között, amikor Arany feleségével meglátogatta a Debrecenben tartózkodó Petőfit és szülni készülő feleségét; 1849. március 24. után, amikor néhány napot Szalontán töltött; 1849. május 5-én, amikor Szalontáról magával vitte Szendrey Júliát, gyermeküket ideiglenesen Aranyéknál hagyva. (Kerényi Ferenc, Petőfi Sándor élete és költészete, Bp., Osiris, 2008)

Petőfi Sándor és Szendrey Júlia 1847. szeptember 8-ra kitűzött esküvőjéig nem sok idő volt már hátra, hogy Petőfi rendezze anyagi helyzetét, és fel tudja mutatni, képes majd eltartani jövendőbelijét. Magasabb honoráriumot kért például Kovács Páltól, a győri Hazánk, illetve Jókaitól az Életképek szerkesztőitől, és ezért kezdte meg a tárgyalásokat Emich Gusztávval (1814–1869) egy újabb gyűjteményes kiadás ügyében. Hetekig tartó alkudozás eredményeként született meg az itt látható szerződés szövege, mely szerint: – Petőfi örökre eladja az előző kötetében megjelent költeményeinek kiadási jogát, – Emich fizet ezért a költőnek 1500 pengő forintot három részletben, – a költő az ezután írandó költeményeit tartozik összegyűjteni – mindaddig míg 35 ívnyi vers össze nem gyűlik – és a kiadónak megjelentetésre átadni 2000 pengő forintért. A megállapodás Emich Gusztáv és Petőfi Sándor aláírásával és monogramos vörös viaszpecsétjével zárul. A továbbiakban a részletkifizetések teljesítése és ennek elismerése sorakozik, az utolsó hét pénzfelvételt Petőfi Sándorné igazolta 1850-ben és 1851-ben. A szerződés végén apja nevében ifjabb Emich Gusztáv hitelesítette aláírásával a Petőfi-szerződést, a Petőfi-verskiadási jogokat átruházták az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Rt.-re, melyet maga Emich Gusztáv alapított 1868-ban, de a kiadó munkájában már csak részvényesként vett rész. A Petőfi kézírásával írott szerződést az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Rt. ajándékozta a Petőfi Társaságnak. A szerződésnek készült egy másik példánya is Emich Gusztáv kézírásával, ez Petőfi tulajdonában volt, hagyatéka részeként a Nemzeti Múzeum, azaz az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattárába került.

A címzettek a költő kunszentmiklósi barátai, a helyi ifjúság. A verzón „Horváth László” feliratú bélyegző és Horváth aláírású, tintaírású hitelesítő sorok találhatók. A kéziratot 1959-ben szerezte intézményünk Szalay József (1870–1937) szegedi rendőrkapitány, neves könyv- és kéziratgyűjtő, a Dugonics Társaság egykori elnöke gyűjteményéből.

A Petőfi Társaság anyaga, Adám Imre mohács-kölkedi lelkész, Nagy Zsuzsika Balla Istvánné unokájának ajándéka, Ferenczi Zoltán gyűjtése.

Petőfi Nagy Pál házában lakott Dunavecsén, ahol a házigazda lánya néhány költemény megírására ihlette, e vonzalom emlékére ajándékozta Petőfi az evőeszközöket Nagy Zsuzsikának. (1911) - Gencsy Zoltán cikke szerint Adám Imre tulajdonában volt „még egy nagyanyjától maradt énekes zsoltárkönyv és egy négyszögletes, betétmunkával díszített tükördoboz”. (Gencsy Zoltán: Újabb feljegyzés sek Petőfiről és Zsuzsikáról.) — „Szépen letisztázva [ti. a hozzáírott verseket] egy szép kisérő szerelmes levél, egy karikagyűrű kíséretében, elküldötte István öccsétől a költő Zsuzsikának, melyeket az holta napjáig kegyelettel őrizett.” (Péchy Imre: Petőfi és Zsuzsikája. VU 1879. aug. 3.)

„Kicsinké szőke kis leányka, / Az én szerelmem nagy! / És tárgya e nagy szerelemnek / Kis szőke lány, te vagy. / Mit mondasz erre szőke kislány?... / De ez csak fele még. / Azon volnék én, hogy te lennél / Énnekem feleség!” Zsuzsikához 2.

Hatvány I. 549. /Péchy Imre - Gencsy Zoltán: Újabb feljegyzések Petőfiről és Zsuzsikájáról. Szózat 1923. dec. 23.
Dunavecse, 1844 tavasza—1844. 06 vége

Barabás Miklós leánya, Barabás Henriette (1842–1892) maga is tanult rajzolni és festeni édesapjától. Kezdetben virág- és csendéleteket, majd a társasági élet ismert alakjait (Batthyány László feleségét, Latinovich Irmát, illetve Tormay Béla nejét, Barkassy Hermint) festette le. Barabás Henriette 1863 augusztusában Demjén László kolozsvári könyvkereskedő felesége lett, s ezt követően már csak ritkán festegetett. 1864-ben azonban Petőfi Sándorról készített két olajfestményt, melyekről férje színes reprodukciókat csináltatott, és azokat saját könyv-, mű- és hangjegykereskedésében hirdette és árusította. Erre vonatkozó hirdetményének szövegei még 1865-ből is ismertek. A nyomatok és a róluk készült olajfestmény-másolatok gyakoriak voltak a korszakban.

Petőfi Sándor 1843 májusától június végéig súlyos nyomorban élve, alkalmi munkákat vállalva tartózkodott Pozsonyban. A barátai által gyűjtött 30 pengőforinttal utazott Pestre az író, szerkesztő Nagy Ignác hívó szavára. Nagy 1843–1844 között szerkesztette a Külföldi Regénytárat, s munkát ajánlott Petőfi számára, aki ezután fordításai tiszteletdíjából élt. (Száz váltóforint volt a kötetek tiszteletdíja.) Német közvetítőnyelvből tolmácsolta magyarra az eredetileg francia nyelvű, európai népszerűségre szert tett munkát, Charles Bernard A negyvenéves hölgy című regényét (mely A koros hölgy címmel jelent meg), majd hamarosan szintén egy bestsellert, James Robin Hoodját fordította. A koros hölgy a Külföldi Regénytár 16. kötete, s Pesten, Hartleben Konrád Adolf kiadójánál jelent meg.

Ez Petőfi első, önálló nyomtatásban megjelent műfordítása.

Petőfi Sándor feleségével, Szendrey Júliával és hét hónapos Zoltán fiával 1849 júliusában Mezőberényben vendégeskedett másod-unokatestvérénél Orlai Petrics Sománál. A költő ott-tartózkodása során sokat időzött fiatalkori ismerősénél Bonyhay Benjáminnál, ahol a diskurálás mellett elpipázgatott, újságot olvasott. Mindehhez házigazdájának 18. századból való, népi faragású székét használta. Közben Orlai, élve az alkalommal, megörökítette Petőfit, mint, ahogy tette ezt korábban többször, de ezúttal a költő kifejezett kérésére kedvenc mezőberényi gondolkodó székében festette le. Így született meg Petőfi Sándor utolsó élet utáni portréja, hiszen a költő innét Erdélybe indult, ahonnét nem tért vissza. A festmény két verzióban és több példányban ismert. A kompozíció népszerűségéről tanúskodik ez az úgynevezett csizmás változatról készült másolat. Érdekessége a falon látható alföldi tájkép, ami Petőfi Sándor költészetére utal. Továbbá rejthet egy „kép a képben” játékot is, mivel ismeretes, hogy Petőfiék pesti otthonát is díszítette egy Orlai ecsetjétől származó, a magyar pusztát ábrázoló festmény, mely talán az itt látható párdarabja lehetett.

Forrás: Keserű Katalin, Orlai Petrics Soma (Budapest, Képzőművészeti Kiadó, 1984), 19-22.

Jászai Mari szívesen szavalta Petőfi Sándor verseit. Herczeg Ferencnek mégis azt mondta, ő nem tud Petőfit szavalni, hiába próbálkozott vele százféleképp, szerinte mindig hamis volt. Herczeg a következőket nyilatkozta erről: „Egyszer aztán későn este felhívott telefonon: – Herczeg, most már tudom, hogyan kell Petőfit szavalni! – Hogyan kell? – Egyáltalában nem szabad szavalni, csak egyszerűen mondani.” (Péchy Blanka: Jászai Mari, Magvető, Bp., 1971, 506.) A „mondás” mibenlétét Jászai költői leírással érzékeltette. A színésznő legkedvesebb barátai közé tartoztak Hubay Jenő hegedűművész és felesége, gróf Cebrián Róza, akiknek pusztaszalatnai (losoncapátfalvi, ma: Losonc része) kastélyát gyakran látogatta. Egy szép, derűs napon a kastélyból kisétálva a Jászai társaságában bandukoló leányka (aki nem volt más, mint Hubay húgának és Ferenczi Zoltánnak, a Petőfi Társaság alelnökének leánya, a korán elhunyt későbbi írónő, Ferenczi Magda /1890–1913) Petőfi-verset idézett. „Amint ott mondta, mondta, csak úgy maga elé, a Napnak, – a mezőnek, a szellőnek azt a muzsikát, – egyszerre csak éreztem valami üdét, valami ujat, ami jólesett, és amitől elhallgattam, hogy jobban birjam érezni, – elhallgattam végképp.” Kevésbé köztudott a tény, hogy a világhírű tragikának jelentős szerepe volt a Petőfi-kultusz újjászületésében a 20. század elején. Az Országos Széchényi Könyvtár őrzi többek között Petőfi Sándor Szeptember végén című versének angol nyelvű változatát (At the End of September) Jászai Mari kézírásával, amelyet a színésznő 1922. december 17-én, a La Fontaine Társaság Petőfi-matinéján szavalt el. Hubayné így emlékezik: „Mirja igen gyakran szavalt nekünk. Sohasem kérette magát. A fiaimat akárhányszor leültette egy padra, és félórákig verseket mondott nekik. Ha a Szeptember végént szavalta, akkor mindannyian könnyeztünk.” (Péchy Blanka, Jászai Mari, 512.) Jászai Petőfi iránti rajongását aligha bizonyítja jobban más a következő soroknál, melyeket alig húsz évvel halála előtt, 1907 júniusában vetett papírra: „Petőfi! Nemsokára én is ott leszek, ahol ő. Azt hiszem, nem félek a haláltól. Mi van itt szép és jó? A természet, a napsugaras mező és a nemes illatú erdő. Bennem: némi becsvágy, hogy tiszteljenek. Ez az egész. De odaát Petőfi vár. És ez több.” (Jászai Mari emlékiratai, Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Bp., [1927], 154.) 1915-ben saját születésével kapcsolatban is lelki rokonságukat emeli ki: „Holnap születésem napja. Hatvanötéves vagyok. Háromhónapos embrió voltam az anyám szíve alatt, mikor Petőfi meghalt. Tehát három hónapig egy levegőt szívtam vele ezen a földön, mert hiszen odabent is lélekzik az ember. Bizonyos, hogy lelkes anyám az ő gondolataival táplálta a lelkemet, azért van bennem, Petőfi lángelméje nélkül, annyi hozzá hasonló keserűség. Szenvedéllyel szenvedek hazámért, mint ő.” (Jászai Mari emlékiratai, 211.) A kézirat annak a Petőfi Társaságnak gyűjteményében maradt fenn, melynek kiállítóhelye, a Petőfi Ház létrejöttében szerzője is nagy szerepet vállalt, és amely 1908-ban tiszteleti tagjának választotta. A szöveg megjelent az 1909-es, Ferenczi Zoltán szerkesztette Petőfi-Almanachban ([Petőfi-Ház Hölgybizottsága], Budapest, 1909, 204–206.), melynek Jászai Marinak szánt példányát 2017-ben árverezte a Krisztina Antikvárium.

1845. nyár végén, augusztustól szeptemberig a költő Erdélyi Ferenc református lelkésznél tartózkodott Gödöllőn. A parókián ismerte meg Mednyánszky Bertát, a gödöllői jószágigazgató lányát. A kapcsolatról számos, bizonytalan hitelességű visszaemlékezés született évtizedekkel később. Annyi bizonyos, hogy a költő legfeljebb háromszor találkozhatott a szép, szőke, kék szemű, vele egyidős lánnyal. Éppen ezért Berta mit sem tudott a váratlan leánykérésről, melyet Mednyánszky János, az apa természetesen visszautasított. E szerelem élményéből született a 39 verset tartalmazó ciklus, melyet Emich Gusztáv jelentetett meg 1845-ben. A költemények ugyanolyan formában, 10+9+10+8 szótagú, félrímes trochaikus sorokban íródtak, és részben párhuzamosan készültek a Versek 1844–1846 kéziratának lezárásával. Emich Gusztáv, mivel nem rendelkezett saját nyomdával, a Heckenast és Landerer társas céggel nyomtattatta ki a könyvet, s még nem remélt különösebb hasznot a megjelentetésétől.

Petőfi 1846. október 26-án, elfogadván Teleki Sándor invitálását, részt vett egy koltói tanácskozáson, ahol többek között Magyarország és Erdély uniója volt a téma. „Abban az időben egyike a legfontosabb politikai kérdéseknek a Partium kérdése volt; tudniillik: az anyaországhoz visszacsatolni az onnan Erdélyhez kapcsolt négy vármegyét: Zarándot, Közép-Szolnokot, Krasznát és Kővár vidékét. A kormány adminisztrátorai által mindent elkövetett, hogy az illető megyékben a visszacsatolás ellen többséget szerezzen, s ezáltal befolyjon az országgyűlésre, hogy a Partium kérdése elejtessék.” – emlékezett 1882-ben Teleki Sándor. A verset a tanácskozás napján írta Petőfi. Az emlékezések szerint már Koltón is elszavalta a költő, de napokon belül elhangzott Désen is, míg Debrecenben a cenzúra betiltotta az előadását, és decemberre megszületett a német és magyar nyelvű besúgói jelentés, hogy aztán 1847. január 9-ére az osztrák Államtanács ülésére kerüljön. Nyomtatásban először 1847. március 15-én az Összes költeményekben jelent meg, az Unio zsebkönyvben – ahova eredendően szánta – csak a nyár során. A kéziratot Szász Károly ajándékozta a Petőfi Társaságnak az 1900-as évek elején.

Petőfi Eperjesen, 1845 áprilisában ismerkedett meg Novelly Józseffel (1822–1877, katonatiszt, újságíró, lapszerkesztő, felvidéki német költő, kereskedelmi- és iparkamarai fogalmazó), Toldy Ferenc unokaöccsével, aki régtől fogva nagy tisztelője volt. Novelly gyógyszerészgyakornokoskodott abban a patikában, mely Kerényi Frigyes édesapja házának földszintjén volt. Petőfi az ifjabb Kerényi Frigyessel ugyane ház egyik emeleti szobájában lakott. A levélke „Legyen szives felküldeni” kitételéből kiderül, hogy a golyóöntőt, melyet Petőfi Novellytől kéri, nem messziről kellett kérnie. A golyóöntő puskagolyók készítéséhez használatos szerszám. Hogy miért volt erre szüksége Petőfinek, nem tudjuk. A kéziratot Ferenczi Zoltán gyűjtötte be Madarassy László (1880–1943) néprajztudós-muzeológustól a Petőfi Társaság számára.