Zichy Mihály mozgalmas csoportképbe fűzte össze Árpád fejedelem megválasztását, a tatárok majd törökök elleni harcokat, az 1848–49-es forradalmat és szabadságharcot, valamint Ferenc József megkoronázását. A figyelmes néző olyan ismert magyar történelmi személyiségeket fedezhet fel a kompozíción, mint Széchenyi István, Liszt Ferenc, Petőfi Sándor vagy Deák Ferenc. Jókai Mór kérte fel a cári udvarban működő festőt az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben című huszonnégy kötetes sorozatba írt A magyar nép című fejezetének illusztrálására. Zichy a tanulmány címképét 1887 februárjában az alábbi sorok kíséretében küldte el a szerzőnek: „Remélem, hogy Te e képben épp úgy fogsz látni valami hetykéző, távol földről nem is nagy bátorságot tanusító felségsértést, mint én ilyesmire gondoltam, mikor népünk történetéből e szomorú, borzasztó, de kiirthatatlan szívósságunkat jellemző eseteket választottam. A népek sorsát kiemelő emlékezések eltérnek és eltérhetnek a jelenkori közélet és a szalon udvarias gyengédségű modorjától...”. A kép Habsburg-hatalommal szembeni kritikus eszmeisége is hozzájárult ahhoz, hogy végül nem került be a kiadványba. Ezután a művész Jókai Mórnak ajándékozta a festményt.

Forrás:

Bényi László és B. Supka Magdolna, Zichy Mihály (Budapest, Művelt Nép, 1953), 56-57.

Róka Enikő, szerk., Zichy Mihály, a "rajzoló fejedelem" (Budapest: Magyar Nemzeti Galéria, 2007), 159-160.

Barabás Miklós, a 19. század végének egyik legnevesebb magyar festője Jókai Mór 50. írói jubileumára készítette a képet. Az akvarellt emlékezetből festette meg 1893-ban. A kompozíció egy 1848-as momentumot örökít meg a Landerer és Heckenast nyomdánál. A képen középen látható Petőfi barátja, ebben az időben lakótársa, Jókai Mór, jobbján Vasvári Pál, balján Petőfi Sándor áll. A kép méltó emléke a forradalmat kirobbantó márciusi ifjaknak is.

A kézirat verzóján Egressy Gábor rájegyzése olvasható: „Petőfi Sándor e költeményt, igy, sajátkezűleg írva, elhozta nekem 1847-diki év elején. Kérdezte: Megengedem-e hogy közölhesse? Én kértem őt, hogy e költemény közölhetési jogát engedje át nekem egészen. ’S ő engem e joggal mindörökre megajándékozott. 1850-ben, Törökországból hazatérvén, honn maradt könyvtáramban e becses kéziratot, miröl már el is feledkeztem, ujra feltaláltam. Ugy látszott, mintha a’ jobb világba költözött Sándor szellemével találkoztam volna e pillanatban. 1850-diki december 18-dikán adtam ezt Etelka lányomnak névnapi ajándokul.” Petőfi és a nála tizenöt évvel idősebb színész, Egressy Gábor barátsága 1839-ben kezdődött. Egressy volt a kapocs a negyvenes évek demokrata és radikális ifjúsága, az Ifjú Magyarország mozgalma és az 1848-as Fiatal Magyarország között, mely részben azonos a Tízek Társaságával is. A színész szervezte meg Petőfi egyetlen fellépését a Nemzeti Színházban saját jutalomjátékán, amikor Gémesi nótáriust játszotta 1844. október 12-én Szigligeti Ede Szökött katona című népszínművében. A színésznek és Szentpétery Zsuzsanna színésznőnek három gyermeke volt, Ákos, Etelka (1835. máj. 22. – 1909. okt. 29.) és Árpád. Ákos kései és nem minden ponton hiteles visszaemlékezése szerint Petőfi verseivel szerette volna meghódítani Etelkát, valójában a Tóth Teréz nevelőintézetébe járó leánnyal ritkán találkozhatott. A versből mindazonáltal egyértelműen látszik, hogy a költő rácsodálkozik a régen, legutóbb még gyermekként látott kiskamaszra, aki a költemény megírásakor úgy 12 éves lehetett. A vers címzettje később híres színésznő lett, a szintén gyermekszínész, majd festő Telepy Károly oldalán. Portréja intézményünk művészeti gyűjteményének kiemelkedő darabja. A kéziratot a már özv. Telepy Károlyné Egressy Galambos Etelka 1908-ban, betegeskedve, apja születési centenáriumán a Petőfi Háznak ajándékozta. A műnek van egy másik autográf kézirata is, melyet az Országos Széchényi Könyvtár őriz.

Petőfi könyvtárának csupán töredéke maradt fenn, részben az Országos Széchényi Könyvtárban, részben múzeumunkban találhatók egykori saját példányai. Arany János ajándéka volt George Sand Mauprat című, 1837-ben Brüsszelben megjelent kötete, melyet valószínűleg Szendrey Júlia kedvéért adhatott Petőfinek afféle szerelmeseknek szóló könyvként, talán 1847. június 1. és 10. között, amikor Petőfi Szalontán vendégeskedett. A két egybekötött könyvből álló mű eredeti kötéstáblája nem maradt fenn, a címoldalon olvasható a dedikáció: Petőfi Sándornak Arany János. Petőfi felesége kedvenc írónőjétől idegenkedett, miként az Úti levelekben is írja: „George Sand az új világ csodája és én bámulom, talán imádom is, de nem szeretem. O, mint a mészáros a marha böndőjét, fölhasítja a társadalmat, hogy megmutassa belsejének egész rondaságát, és azt kiáltja: így nem maradhat! ... oh, ez merész, dicső, nagy munka, de férfinak való, nem asszonynak. Regényeinek olvasásakor mindig megzavar a gondolat, hogy ezeket asszony írta, s szinte kedvetlenül teszem le. Ha már munkás az asszony, jó, hadd főzzön a konyhában, hadd gyomláljon a kertben, itt szép, ha bepiszkolja is kezét; de az istállót bízza a férfiakra.” (Úti levelek Kerényi Frigyeshez, XVIII., Koltó, 1847. okt. 14.) A kötet bibliográfiai leírása: Mauprat, par George Sand. Tome I–II. Bruxelles, Meline, Cans et Compagnie, 1837. Kemény fedelű papírkötésben, műbőr, aranyozott gerinccel.

Petőfi 1848 októberében írta a verset Erdődön, a pákozdi csatát követően. A vers történelmi hátterét adja a forradalom első csatája; az első strófa utal az 1848. szeptember 29-én vívott pákozdi ütközetre, melyben a magyarok megfutamították Jelačić horvát bán sokkal nagyobb létszámú és képzettebb csapatait. De a mű családi vers is, hiszen Petőfi édesapja a címben megidézett zászlótartó. Az ekkor ötvennyolc éves Petrovics István ugyanis Vasvári Pál négy századból álló önkéntes alakulatának, a Fővárosi Csapatnak lett tagja, őrmesteri rangban volt zászlótartó. Az alakulat először a budai hegyekben, majd Ivánka Imre alezredes dandárjához beosztva a bán csapatait követő hadsereg elővédjét alkotta. Az október 9-én már a Lajtáig eljutott csapat október 18-án érkezett vissza gőzhajón Pozsonyból. „Vasvári rövid beszédben, de meleg szavakkal adta elő, hogy a nemzeti lobogó, e szent jelvény hívebb kezekre nem lehet bizva, mint hazánk jelenkori egyik legnagyobb és legnépszerűbb költője, Petőfi édes atyjáéra. […] Petőfi atyja mélyen meg volt hatva e nagy kitüntetés által, szemeiből a könny, az öröm könnye csordult ki, s alig talált szavakat e váratlan megtiszteltetésért, s nem győzte viszonozni az ezernyi kézszorítást és üdvözletet. […] Azonban amily népszerűek és kedveltek voltak a kardalnok-tüzérek az egész magyar táborban, épp oly nagy kegyelettel viseltetett mindenki a pesti önkénytes csapat zászlótartója, a tisztes ősz férfiú, Petőfi atyja iránt. Midőn az éj beálltával a tábori tűz föllobogott, százankint csődültek köré, tisztelettel üdvözölték, mindenki kedvét és barátságát kereste, ami igen jólesett az öregnek, s csakhamar földerült, beszédbe eredt ifjú bajtársaival; s szeretett is beszélni, miután látta, hogy mily áhitatos figyelemmel hallgatják. Természetes, hogy beszédének legkedvencebb tárgya fia, Sándor volt, akinek nevét, ha ajkaira vette, arca mindannyiszor kigyulladt, mintha szívéből a vér odaszökött volna föl, s olyankor hangja is ünnepélyesebb volt, a büszke önérzettől. (Egerváry P. Ödön: Petőfi atyja mint szabadságharcos, Vasárnapi Ujság, 1882. 11. szám) Így lett Petrovics István fia egyik legismertebb szabadságharcos mozgósító versének ihletőjévé. A költeményt Petőfi eredetileg a Kossuth Hirlapjába szánta, végül azonban az Életképekben jelent meg 1848. november 19-én. Érdekes adalék, hogy Petőfi családjának minden férfitagja részt vett a szabadságharcban: öccse, Petőfi István végig harcolt, s közlegényből a százados rangig vitte. A verzón Kertbeny Károly (1824–1882) műfordító ceruzaírású német fordítása látható. Kertbeny Károly 1849. április 15-én Nürnbergből írott, Erdélyi Jánosnak szóló levelében tudatta, hogy fordításában néhány hét múlva megjelenik a Gedichte von Petőfy. Feltehetően a kötet terjesztéséhez kért ekkor adatokat: „Kapcsolataim magával Petőfivel utazásaim miatt néhány éve megszakadtak, és ma már azt sem tudom, hogy hol tartózkodik ez a költő, ennélfogva tőle magától nem kérhetek adatokat az életéről; ezért fordulok Önhöz azzal a kéréssel, legyen szíves közölje velem, amit tud róla: Mikor született? Hol? Ifjúkora? Élményei? Utazásai? Műveinek pontos jegyzéke? Valóban táblabíró lett Szatmárban? Mikor és kit vett feleségül? Milyen politikai szerepet játszott a forradalomban, s most a háborúban? Végül: Petőfinek 1848 márciusa óta 1849 januárjáig állítólag nagyon sok politikai költeménye jelent meg, nem kaphatnám-e meg őket?…” A kézirat intézményünk jogelődje, a Petőfi Házat létrehozó Petőfi Társaság által gyűjtött Petőfi-relikviák részeként tagozódott be az országos irodalmi múzeum alapgyűjteményébe: Hongkong 4. kormányzójának, a közgazdász és politikus Sir John Bowringnak (1792–1872), nem mellesleg neves angol Petőfi-fordítónak fia ajándékozta a Társaságnak 1891-ben. A hitelesítő levélből megtudható, hogy apja Kertbeny Károlytól kapta a fóliót még 1866-ban. Ezért nem meglepő, hogy a hátoldalon a mű német nyelvű fordítása található Kertbeny ceruzaírásával. A költemény másik autográfját az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattára őrzi.

"Lotz életművét elemzők a húsz ismert János vitéz ábrázolásból méltán emelik ki a friss, eleven, jó megfigyelőkészséget mutató lapokat, a Jancsi búcsúja Iluskától, Bujdosása, A zsiványok között, Felcsap huszárnak címűeket. A XI. énektől következőknél a freskófestő Lotz dagályosabb, ünnepélyes, bécsi iskolázottságához erősen kötődő stílusa dominál, és monumentális hatású ábrázolásokat eredményez. Lotz Petőfi számos munkáját tartotta magához közelállónak: illusztrálta többek között Az apostolt, a Bolond Istókot a Kinn a ménes kezdetű verset, stb. és az ő munkáival jelent meg a kiegyezés körüli években a Petőfi válogatott költeményeit tartalmazó kötet is."

Forrás: E. Csorba Csilla, "A hallhatatlanság suttogásai: A Petőfi illusztrációk történetéből", Magyar Napló 11, 7. sz. (1999): 16-18.

Petőfi Sándor feltételezett atillája. Varjas Bélánénak, a gyűjtemény hajdani kezelőjének szóbeli közlése szerint a ruhadarab 1926 után Mezőberényből került a gyűjteménybe. Hitelt érdemlően nem bizonyított, hogy az atilla valóban Petőfié volt, de az 1840-es évekre jellemző anyaga és szabása, valamint kis mérete - Petőfi köztudottan kis növésű és vékony dongájú volt - erősíti a feltételezést, miszerint a költő ruhatárába tartozott. Az öltözék nagyon hasonló, de nem azonos az Orlai Petrics Soma Petőfi Pesten 1848-ban (MTA Tudósklub), illetve Barabás Miklós Petőfi mint nemzetőr című képén láthatóval.

A kéziraton a cím ceruzával kétszer át van húzva, fölé ceruzával II-es számot írtak.
A Dal a pipáról és más egyébről volt a mű első változata, mely egy kézirategységen maradt fenn a Vándorélettel, amit Petőfi még 1844 húsvétja előtt (április 7–8.) adott át Császár Ferencnek. A Dal a pipáról s más egyébről című változat kora tavasszal, Petőfi pesti tartózkodása első hónapjában, március folyamán vagy április első napjaiban keletkezhetett. Erre következtethetünk abból az adatból is, hogy Petőfi a verset, mely első kötetében még a húsvéti hazatéréshez kapcsolódó Füstbe ment tervet követte, a Petőfi Összes Költeményei első kiadásában már a Füstbe ment terv elé helyezte, tehát megcserélte a sorrendjüket. Ennek a módosításnak csak időrendi oka lehetett: az 1844. évi versek elhelyezése az összkiadásokban eleinte nagyjából kronológiai. Petőfi 1846-ban, amikor sajtó alá rendezte az Összes Költemények első kiadását, úgy látszik felfigyelt erre az apró sorrendi hibára, tehát valószínűsíthető, hogy az egész pályafutása szempontjából fontos 1844. évi tavasz – különös tekintettel a húsvéti hazatérésre – emlékei mélyen belevésődhettek tudatába.
Nem bizonyítható, hogy a vers az Aradi Vészlapok részére, tehát az azzal kapcsolatos, március közepén kiadott felhívás nyomán készült, mint a vele egy kézirategyüttesben fennmaradt Vándorélet. A verset ironikus humora és felszabadult életfilozófiája élesen elkülöníti a március eleji komor, halálvágyas darabokból, hogy az új, derűsebb, harmonikusabb életszakasz előhírnökének tekinthető. Megírása tehát március végére, április elejére tehető, amikor kedvező változások sora hozott éles fordulatot Petőfi életébe: Vörösmarty négyszemközt, majd a Nemzeti Kör igazgató-választmányának március 27-i ülésén is nagy elismeréssel nyilatkozott a fiatal költő verseiről, s ennek nyomán elfogadták kiadásukat. Petőfi emellett jelentős összegű kölcsönhöz jutott, mellyel adósságát rendezhette, megélhetési gondjait enyhíthette. Így végre lehetővé vált hazautazása, és szüleivel való kibékülése. Vahot Imrével is ez idő tájt állapodott meg, hogy július 1-től a Pesti Divatlapok szerkesztője lesz.
A versben megénekelt kék szemű lányt a Petőfi szakirodalom korábban a dunavecsei Nagy Zsuzsikával azonosította, ami alapján a vers keletkezését a dunavecsei tartózkodás utáni pesti időszakra, 1844 nyarára tette. Ferenczi Zoltán azonban a Szerelem- és pipadalt kihagyta a Zsuzsika-versek közül, azzal a megjegyzéssel, hogy valószínűleg korábbi, és „ötletszerűnek látszik”. A húsvét előtt megismert, a költő szerelmét viszonzó kék szemű lányról e versen kívül semmit nem tudunk, valószínű, hogy csak képzelt alak volt, akit egy szeszélyes ötlet, a pipázás és a szerelem újszerű költői összekapcsolása hívott életre.
Számos adattal igazolható, hogy Petőfi hódolt a pipázás szenvedélyének, rendszeres dohányos, főként pipás volt.
Császár Ferenc a vers első változatát nem fogadta el, vagy legalábbis sikerült a költőt átdolgozásra bírnia: a kéziratot áthúzta. Ez a szöveg nem is került soha közlésre, mert Petőfi az Aradi Vészlapok számára átírta, így keletkezett a Dal a szivarról című változat. Önálló köteteiben Petőfi lényegében visszatért az eredeti fogalmazáshoz, de változtatott is a szövegen, például a címében. Így alakult ki 1844 nyarán a Szerelem- és pipadal végleges szövege.
Petőfi verse megírásához bőven meríthetett ösztönzést a magyar irodalomból. A magyar pipadalok hosszú sorát Faludi Ferenc A pipárul című verse nyitja, de ide sorolható Garay János Kandalló dal című műve is. Ezeken kívül írt még pipadalt Kölcsey Ferenc, Kisfaludy Károly, Gaal József, Sárosy Gyula, Finta Károly. A német költészetből Petőfi Lessing, Hölty, Lenau hasonló tárgyú verseit ismerhette. A pipázás a szerelemmel is sokféleképpen kapcsolódik a Petőfi előtti magyar költészetben; klasszikus példa erre Amadé László „A szép fényes katonának…” kezdetű közismert toborzódalának 10. versszaka: Mint tűz meggyúlt pipájában: / Úgy ég a szerelme”.
Maga Petőfi már 1843 nyarán, Befordúltam a konyhára… című népdalában a pipatűz és a szerelmi érzés, a rágyújtás és a szerelem fellobbanása motívumait párosítja, illetve szembesíti. Csak egy lépés ettől a Szerelem- és pipadalnak a pipakedvelést a szerelmi érzéssel szinte azonosító hasonlatsora: „Szeretem én galambomat, / Miként szeretem a dohányt.”.
A kézirat Császár Ferenc hagyatékából, az Aradi Vészlapok című jótékony célú album szerkesztési irataival került elő. Ez a hagyaték, mely 1956-ban Császár Margittól vétel útján került a PIM Kézirattárába, nyolc Petőfi-verset tartalmazott.

Festő rokonának és jó barátjának a költő több alkalommal ült modellt. Orlai Petrics Soma legismertebb Petőfi Sándor mellképe 1848 nyarán készülhetett, és a Nemzeti Múzeum őrzi. A művész később többször megfestette ezt a kompozíciót. Különleges fekete fehér változata a Petőfi Irodalmi Múzeum gyűjteményében található.

Forrás:

Keserü Katalin, Orlai Petrics Soma (Budapest: Képzőművészeti Kiadó, 1984), 18.

Petőfit választási ellenfele, Nagy Károly a szabadszállási követválasztáson nemtelen eszközökkel, rágalmakkal és hazugságokkal megbuktatta. A költő a hiszékeny tömeg lincshangulata elől menekülni kényszerült. Petőfi, miután sikertelenül hívta ki párbajra politikai ellenfelét, a minisztériumhoz fordult a jogsérelem miatt, végül fölszólította a nemzetgyűlési követeket, hogy a becstelen emberrel ne álljanak szóba, ne üljenek egy sorba vele. Kérése nyomatékosításaként 1848. július 7-én tenyérnyi röplapot nyomtatott, s a követek asztalára tette.

A tálat Petőfi Sándor gyermekkorában szomszédjánál, a Varga családnál használta Kiskunfélegyházán.

Kerek, mély, fehér mázas habán fajansz tálka. A középső feliratot (1757) zöld színű sávos minta veszi körül, a perem festése kék. A tálnak felső és alsó részén fülszerű, háromszög alakú, virágmintás fogója van, egy-egy lyukkal a felfüggesztéshez.

A levélben Petőfi említi Jókai Mórt, Arany Jánost és Tompa Mihályt. A címzés és boríték nélküli misszilis Kovács Pál örököseitől ajándékként került, Endrődi Sándor közvetítésével a Petőfi Házba.

Az aszódi evangélikus iskola bizonyítványa az 1836/1837 és az 1837/1836 évi szintaktikai tanfolyamok látogatásáról és a tanulmányok minősítéséről Koren István (1805–1893) gimnáziumi tanár autográf írásával kitöltve. Aláírás: Stephanus Koren mp. eiusdem Scholae docens. A verzón ceruzaírással Alex. Petőfi. A Petőfi Társaság gyűjteményében maradt fenn.

Az 1800-as évek második felében fellendülő szoborállítási hullám során számos magyar író és költő szobra készült le és került ki a közterekre. Petőfi Sándor szobrának elkészítésével 1871-ben bízták meg Izsó Miklóst (1831–1875), aki csak a vázlatok elkészítéséig jutott el. 1875-ben bekövetkező halála után Huszár Adolf (1842–1885) vette át a szobrász utolsó megkezdett munkáit: a Dugonics-emlékművet Szegeden és a budapesti Petőfi-szobrot. Ugyan az Izsó által megformált Petőfi-szobortervet igyekezett minél hűbben követni, ez nem volt egyszerű feladat. Hiszen már Izsó életében is megoszlottak a nézetek arról, hogy Petőfinek forradalmár vagy inkább lírai énjét jelenítsék meg a szobron. Végül egy kevésbé forradalmi hevületű, de Izsó utolsó mintájához leginkább hasonlító változat készült el, és lett felavatva 1882-ben. Az itt látható gipszminta csupán részleteiben (pl. a mintadarabon Petőfi lábánál két könyv van, a kész műnél már nincs) tér el a nagyszabású köztéri szobortól, mely ma is megtalálható Budapesten, az V. kerületi Petőfi téren.

Forrás:

Soós Gyula, "A budapesti Petőfi-szobor felállításának körülményei", in Tanulmányok Budapest Múltjából 11 (1956): 335-343.

Nagy Ildikó, "Az első emlékművek, emlékműpályázatok. Társadalmi igény és művészi teljesítmény", in A magyar művészet a XIX. században, szerk. Sisa József, (Budapest: Osiris Kiadó, 2018), 579-586.

A tárgy melletti papírlapon a következő sorok állnak: „Dunavecse 1948. Szendrey Júlia asztali csengője. Vettem Dunavecsén Erős[...]nétól egy egykori gazdag malom tulajdonos özvegyétől. Ők Budapesten vették ezt a második világháború előtt egy régiség kereskedőtől. Vasberényi Géza."

Esztergált, egyenes fogójú, zöldmázas csengő fekete porcelán nyelvvel. Rajta elmosódott, kopott, kézzel festett minta: hosszú hajú, tollas kalapos, barna ruhás, körgalléros férfi mellképe. Alul és hátul hullámos, piros vonalak, középen, a rajz alatt felirat: Szendrey.

János vitéz története többször is felbukkan Jaschik Álmos (1885–1950) munkásságában, aki a könyvillusztráció mellett tervezett színházi díszleteket és jelmezeket, plakátokat, bélyegeket és bankjegyeket is. Az itt látható 1939-es és 1941-es grafikák szín- és formavilága már egészen más képet mutat, mint az 1920-as kiadáshoz készült szecessziós illusztrációk. A derengő, kissé álomszerű jelenetekkel szemben ezek a képei homogén színfoltokból épülnek fel és humoros részletekkel gazdagítva mesélik el János vitéz történetét. A változásban szerepet játszhat, hogy az 1930-as években Jaschik nem egy újabb illusztráció készítése miatt foglalkozott a János vitézzel, hanem azért, mert célja a költemény megfilmesítése volt. Az animációs film azonban anyagi és technikai okok miatt nem készült el.

Forrás:

"Magyar Népmesék - rajzfilmen", Keleti Ujság 23, 108. sz. (1940): 3.