János vitéz története többször is felbukkan Jaschik Álmos (1885–1950) munkásságában, aki a könyvillusztráció mellett tervezett színházi díszleteket és jelmezeket, plakátokat, bélyegeket és bankjegyeket is. Az itt látható 1939-es és 1941-es grafikák szín- és formavilága már egészen más képet mutat, mint az 1920-as kiadáshoz készült szecessziós illusztrációk. A derengő, kissé álomszerű jelenetekkel szemben ezek a képei homogén színfoltokból épülnek fel és humoros részletekkel gazdagítva mesélik el János vitéz történetét. A változásban szerepet játszhat, hogy az 1930-as években Jaschik nem egy újabb illusztráció készítése miatt foglalkozott a János vitézzel, hanem azért, mert célja a költemény megfilmesítése volt. Az animációs film azonban anyagi és technikai okok miatt nem készült el.

Forrás:

"Magyar népmesék - rajzfilmen", Keleti Ujság 23, 108. sz. (1940): 3.

"Lotz életművét elemzők a húsz ismert János vitéz ábrázolásból méltán emelik ki a friss, eleven, jó megfigyelőkészséget mutató lapokat, a Jancsi búcsúja Iluskától, Bujdosása, A zsiványok között, Felcsap huszárnak címűeket. A XI. énektől következőknél a freskófestő Lotz dagályosabb, ünnepélyes, bécsi iskolázottságához erősen kötődő stílusa dominál, és monumentális hatású ábrázolásokat eredményez. Lotz Petőfi számos munkáját tartotta magához közelállónak: illusztrálta többek között Az apostolt, a Bolond Istókot a Kinn a ménes kezdetű verset, stb. és az ő munkáival jelent meg a kiegyezés körüli években a Petőfi válogatott költeményeit tartalmazó kötet is." E. Csorba Csilla: A halhatatlanság suttogásai - A Petőfi illusztrációk történetéből.

Forrás: E. Csorba Csilla, "A hallhatatlanság suttogásai: A Petőfi illusztrációk történetéből", Magyar Napló 11, 7. sz. (1999): 16-18.

Kecskeméthy Aurél (1827–1877) ügyvéd, író, újságíró 1844 nyarán, joghallgató korában ismerkedhetett meg az akkor éppen segédszerkesztő Petőfivel. Kezdetben barátság kötötte össze őket, ám később politikai nézeteik és egyéniségük különbözősége miatt elhidegültek egymástól. Levelezésükből mindössze ezt az egy darabot ismerjük. Kecskeméthy előző levelében szemrehányást tehetett Petőfinek, aki a Jókay Mórhoz című, 1845. december 15-én megjelent versében barátaival szembeni bizalmatlanságának, kiábrándultságának adott hangot, egyedüli igaz barátjának Jókait jelölve meg. Petőfinek a barátságról és Jókai iránti érzéseiről szóló sorai – a levél első oldalán – hosszasan lehetett kiállítva, mert a lap megbarnult, az írás elhalványult. A levél eredeti külleme a lap alji hat soron mérhető le, ugyanis a trágár kifejezés miatt ezeket a sorokat letakarhatták, ezzel a közönséget a megbotránkozástól, a kéziratot pedig a fény károsító hatásától óvták meg. A második oldalon aláírás gyanánt „PS mpr.” szignót látunk, ami a költő monogramja és a manus proprium, azaz a saját kezével rövidítése. A levelet négyrét hajtotta Petőfi, és vörös viaszpecséttel rögzítette. A pecsét töredékeit láthatjuk a lap jobb alsó sarkában és a bal alsó négyzetben, míg az aláírás alatti négyzetben a címzés olvasható. A postai rájegyzések és pecsétek hiánya arra utal, hogy nem postai úton kézbesítették a levelet. A kéziratot állítólag Frankenburg Adolf, az Életképek hajdani szerkesztője adományozta a Petőfi Társaságnak.

A versek ihletője Mednyánszky Berta (1823–1902), Mednyánszky Jánosnak, a gödöllői Grassalkovich-uradalom inspektorának lánya. Petőfi két vagy három találkozás után levélben megkérte Berta kezét, ám a lány levelében elutasította a közeledést. Mednyánszky Berta végül Sándor Lajos fölbirtokos felesége lett. A második vers kezdő sora később: Elnémult a fergeteg süvöltő… A rektón „Petőfi-Társaság 1876” feliratú körbélyegzővel.

Petőfi Sándor feleségével, Szendrey Júliával és hét hónapos Zoltán fiával 1849 júliusában Mezőberényben vendégeskedett másod-unokatestvérénél Orlai Petrics Sománál. A költő ott-tartózkodása során sokat időzött fiatalkori ismerősénél Bonyhay Benjáminnál, ahol a diskurálás mellett elpipázgatott, újságot olvasott. Mindehhez házigazdájának 18. századból való, népi faragású székét használta. Közben Orlai, élve az alkalommal, megörökítette Petőfit, mint, ahogy tette ezt korábban többször, de ezúttal a költő kifejezett kérésére kedvenc mezőberényi gondolkodó székében festette le. Így született meg Petőfi Sándor utolsó élet utáni portréja, hiszen a költő innét Erdélybe indult, ahonnét nem tért vissza. A festmény két verzióban és több példányban ismert. A kompozíció népszerűségéről tanúskodik ez az úgynevezett csizmás változatról készült másolat. Érdekessége a falon látható alföldi tájkép, ami Petőfi Sándor költészetére utal. Továbbá rejthet egy „kép a képben” játékot is, mivel ismeretes, hogy Petőfiék pesti otthonát is díszítette egy Orlai ecsetjétől származó, a magyar pusztát ábrázoló festmény, mely talán az itt látható párdarabja lehetett.

Forrás: Keserű Katalin, Orlai Petrics Soma (Budapest, Képzőművészeti Kiadó, 1984), 19-22.

A Petőfi Társaság anyaga, Tyroler Salamon adománya. Petőfi Sándor ajándékozta Tyroler József rézmetszőnek. „A Tyroler-család Pesten a Fő-uton (ma Arany János-utcza) lakott. Ott egy kis udvari szobában húzódott meg a költő a szegény, de nemesszívű család körében. A Tyroler-család kegyelettel megőrizte azt a tintatartót, mely a költő tulajdona volt s amelyet, mikor tőlük megvált, nekik emlékül hagyott.” (1911) Az együttlakás tényét az idézett Kéry Gyulán kívül más nem említi. Tyroler József ismert pesti réz- és acélmetsző mester volt. 1846-1847-ben bizonyíthatóan kapcsolatban volt a költővel, ekkor metszette acélba portréját több alkalommal is, többek között Barabás Miklós 1846-os tusrajzát Petőfiről, az Összes költemények első és második kiadásához.

Barabás Miklós leánya, Barabás Henriette (1842–1892) maga is tanult rajzolni és festeni édesapjától. Kezdetben virág- és csendéleteket, majd a társasági élet ismert alakjait (Batthyány László feleségét, Latinovich Irmát, illetve Tormay Béla nejét, Barkassy Hermint) festette le. Barabás Henriette 1863 augusztusában Demjén László kolozsvári könyvkereskedő felesége lett, s ezt követően már csak ritkán festegetett. 1864-ben azonban Petőfi Sándorról készített két olajfestményt, melyekről férje színes reprodukciókat csináltatott, és azokat saját könyv-, mű- és hangjegykereskedésében hirdette és árusította. Erre vonatkozó hirdetményének szövegei még 1865-ből is ismertek. A nyomatok és a róluk készült olajfestmény-másolatok gyakoriak voltak a korszakban.

A Petőfi Társaság anyaga, Arany Lászlóné ajándéka. Az adományozást 1900. február 18-án rögzítik a Petőfi Társaság jegyzőkönyvében. Az egykori üvegtok Benczúr Gyuláné ajándéka. A kendőt Petőfi Arany Jánosnétól kapta ajándékba. Aranynéval többször is találkozott: 1847. június 1–10. között, amikor először töltött tíz napot Aranyéknál Szalontán; 1847. október 25–31. között, amikor újdonsült feleségével töltöttek egy hetet az Arany családnál; 1848. december 4–9. között, amikor Arany feleségével meglátogatta a Debrecenben tartózkodó Petőfit és szülni készülő feleségét; 1849. március 24. után, amikor néhány napot Szalontán töltött; 1849. május 5-én, amikor Szalontáról magával vitte Szendrey Júliát, gyermeküket ideiglenesen Aranyéknál hagyva. (Kerényi Ferenc, Petőfi Sándor élete és költészete, Bp., Osiris, 2008)

Nem ritka, sőt tipikus, hogy térségekhez kapcsolódó toposzok áttevődnek a hely szülöttjére, az íróra is. A tág terű alföldi tájat, a pusztát Petőfi versei tették magyarságszimbólummá, ez a folyamat hatott az életképfestészetre is. Megszületett „a róna” romantikus toposza, ami a betyárok, pásztorok lakta kies, egzotikus táj ábrázolásának és a bécsi biedermeier zsánernek egy sajátos keveréke lett. Thannak ez a képe egy ismert sorozat része. A festő a magyar tájat megidéző képeit (Jelenet egy magyar csárdában, Magyar puszta tavasszal) első, jelentős nemzeti történeti tárgyú műve (Nyáry Lőrinc elfogatása, 1552) előtt, a valós helyszíntől távol, Bécsben festette.

Forrás:

Kalla Zsuzsa, "Az emlékkiállítás", in Önarckép álarcokban: A Petőfi Irodalmi Múzeum Arany János-kiállításának katalógusa, szerk. Vaderna Gábor (Budapest: Petőfi Irodalmi Múzeum, 2018), 62-63.

„Kecskebőrből, 3 részből, belől a két szélső részen gyöngyhímzés virágokból, irónnal és a felírással: Talpra Magyar versért. Pest 1848 Petőfi Sándornak. Felesége hímzése.” (Az Ernst Lajos Magyar Történeti Gyűjteménye, Bp., 1932, 118. o. 9. tétel)

Szendrey Júlia a bőr pénztárcát férjének, Petőfi Sándornak adta emlékül. Ez egy kecskebőrből készült tipikus biedermeier emléktárgy, selyemmel bélelt és gyöngyhímzéssel díszített. Egyik oldalon pufók, meztelen puttó repül kezében virágcsokorral, alatta az alábbi felirat olvasható: "Petőfi Sándornak Pest 1848. Másik oldalán gyöngyből hímzett babérágak és nemzeti színű szalag látható."

„Mi kéj, igy kóborolni / Hegyen és völgyön túl, / Mi kéj! mint dagad keblem! / S erszényem mint lapúl!” (Petőfi Sándor: Ez már aztán az élet!)

„Lesz idő, s tán nem sokára, / A mikor a magyarúl / Éneklő fiúk markába / Bankóteljes tárca húll.”) (Petőfi Sándor: Úti jegyzetek)

Egressy Gábor gyűjtötte kortársai verseit. 1838-tól vezette azt a szavalókönyvet, melynek 82. és 83. lapjára barátja, Petőfi leírta a Dalaim és Az őrült című verseket 1846-ban. Egressy Gábor szavalókönyve az OSZK-ban található (OSZK Kt. Fol. Hung. 1754.), a PIM gyűjteményébe a kitépett 81–84. oldalak kerültek. Az 1. és 3. fólió rektón a Petőfi Ház 1907 feliratú körbélyegző látható, az 1. fólió rektóján Egressy Gábor hitelesítő sorai. Dr. Kacziány Géza visszaemlékezései szerint a Dalaim legelső eredeti példánya Orlai Petrich Soma tulajdonában volt, Kacziány többször is látta. Orlai a kézirattal kapcsolatban azt a történetet mondta el Kacziánynak, hogy Petőfi egy napon hozzárohant és első szava ez volt: „Adj hamar egy árkus papírt!” Orlai a félívet adta neki, mire leült és egyfolytában leírta a Dalaimat s a kéziratot aznap ott hagyta nála s másolatot csak később vett róla. Az őrült keletkezésére Berecz Károly úgy emlékezett, hogy Petőfi három éjjel egyfolytában megálmodta, majd leírta. Várady Antal szerint azonban Az őrült közvetlen előzménye Császár Ferencnek az Életképekben Petőfi ellen írott bírálata, melyre Petőfi először ellenbírálatot akart írni Császár verseiről, majd meggondolta magát, s a Berecz által is említett alkotói szokása szerint „vagy egy óráig föl s alá járkált szó nélkül, a két garasossal labdázott, azután megírta Az őrültet egy folytában.” (Várady Antal: Berecz Károly visszaemlékezései Petőfi Sándorra, 1874) Az Ellenzéki Kör 1847. március 16-i estélyén Vörösmarty Mihály az Országháza, Petőfi az erre az alkalomra írt A nép nevében és Dalaim című verseit szavalta el, Egressy pedig Az őrülttel aratott nagy sikert. Az első magyar szabadversnek tekinthető költemény zaklatott szövege előadói kihívásként sem utolsó. Petőfi vándorszínész korában többször látta Egressy alakításait, szerepformálását követendő példaként állította maga elé. Később a Pesti Divatlap segédszerkesztője, színireferensként rendre elismeréssel írt Egressy játékáról. Az 1844. augusztus 7-i Macbeth-alakítás hatására Egressy Gáborhoz című, filozofikus versében „megénekelte”, ünnepelte barátját. A kétlapos kéziratot a színész egyik fia adta el 1879-ben apja hagyatékával együtt; a szavalókönyvet az Országos Széchényi Könyvtár gyűjteményezte, míg a kitépett lapok más úton, ajándékként kerültek a Petőfi Ház tulajdonába 1907-ben.

A hazai ipar védelmére indított mozgalmak közepette, erős indulat hatására született verset – szemben például a hasonló témájú Védegyleti dallal – Petőfi minden kötetébe beválogatta. A vers népszerűségére utalhat az is, hogy az első oldala teljesen kifakult, megbarnult, míg a második oldal – az utolsó két, autográf versszakkal és Kolmár József későbbi igazoló soraival – kiválóan olvasható. Az ok nem lehet más, csak az, hogy a kézirat gyakran szerepelt – feltehetően a Petőfi Házban – kiállításon, a hosszas fényhatás és a nem megfelelő klíma megtették romboló hatásukat. Sajnos nem ez az egyedüli ilyen állapotú Petőfi-kézirat. Kolmár József (1820–1917) tanár, költő – aki Petőfit követően a Pesti Divatlap segédszerkesztője lett – a kéziratot Petőfitől kapta, és Kéry Gyula, a Petőfi Társaság titkára útján került a Társaság gyűjteményébe.

A versek ihletője Mednyánszky Berta (1823–1902), Mednyánszky Jánosnak, a gödöllői Grassalkovich-uradalom inspektorának lánya. Petőfi két vagy három találkozás után levélben megkérte Berta kezét, ám a lány levelében elutasította a közeledést. Mednyánszky Berta végül Sándor Lajos fölbirtokos felesége lett. Az Oh mi szép... kezdetű vers kivételével a Mednyánszky Bertához írott Szerelem gyöngyei című ciklus darabjai. A rektón „Petőfi-Társaság 1876” feliratú körbélyegzővel.

Kovács Pál (1808–1885) győri orvos és író, 1847-ben átvette a győri Vaterland című lapot, melyet Hazánk címmel magyar lapként jelentetett meg 1848 nyaráig. Petőfi az Úti levelek Kerényi Frigyeshez első nyolc darabját a Hazánknak küldte el. A szórakoztató, érzékletes, dinamikus útleírásokat 1847 augusztusától tervezte közölni a szerkesztő, de előbb meg akart állapodni Petőfivel, hogy – a sértődést elkerülendő – néhány költőtársára tett gúnyolódó megjegyzését valahogy semlegesítsék. Petőfi ebben a levelében hozzájárult ahhoz, hogy Kovács azonosíthatatlanra változtassa a neveket, cserébe azonban nem engedett a járandóságából. Végül Császár Ferencből egyszer „egy magát költőnek tartó úriember”, másszor „Cs… F…” lett. Természetesen az utóbbi suta megoldásban az érintett magára ismert, megneheztelt Petőfire és barátjára, Kovács Pálra is. A címzés és boríték nélküli levél Kovács Pál örököseitől ajándékként került, Endrődi Sándor közvetítésével a Petőfi Házba.

A legyezőt két másik, nagy méretű, az 1880-90-es évekre datálható legyezővel együtt vette a múzeum. Ezt a darabot - egy másik borítóval - talán használhatta Szendrey Júlia. A legyező körcikk alakú,11 db lakkozott küllőjét rézkengyel fogja össze. A keményített béléssel ellátott borító sötétbarna atlaszselyemből van, melyre kézzel festették rá a mintát. A legyező díszéül szolgáló növényi ornamentika lila és fehér virágokból, zöld levelekből és ezüst indából épül fel.

„Szerelem fejér felhői / Errefelé lengenek, / Mintha engem látogatni / Jőne egy angyalsereg. // Szerelemnek holdvilága / Rám aranypalástot vet, / Eltakarja, felejteti / Vélem szegénységemet.” (Petőfi Sándor: Szerelemnek rózsafája...,1848)

A Térey Mária emlékkönyvébe írott vers később Emléksorok Petőfitől, Emléksorok T. M. kisasszonynak, T. M. kisasszony emlékkönyvébe címeken jelent meg. Petőfi 1846. szeptember 19-én, amikor először járt Erdődön, maga említette, hogy nem folytatja útját Erdélybe, hanem „Szathmáron fog a Restauratióig maradni”. (Szendrey Júlia levele Térey Máriának, Erdőd, 1846. szeptember 22.). A költő október 21-én valóban Nagykárolyban tartózkodott, ahol számára váratlanul, Téreyéknél, Júliával találkozott. Petőfi úgy vélte, Térey Mari szervezte meg a találkozást, erre utal a vers talányos hangneme és a „neked köszönhetem” szófordulat.