"A kis szobor kerek talpon áll, 34,5 cm magas, színezett gipsz. A hátán bekarcolt szignatúra szerint alkotója „Alekszi" és készülési éve 1850. Ez a dátum tanúsítja, hogy a Petőfiről készült első szobor áll előttünk, mely legalább tíz évvel megelőzi a Petőfi-ikonográfusok tanulmányaiban elsőnek ismertetett szoborműveket. Szobrunkon a költő a nézővel szembenéz, haja fölfelé fésült, vékony bajusza és keskeny francia szakálla van, ruhája csukott magyaros kabát, kihajtott inggallérral. Egyedi példány, nem sokszorosításból ránkmaradt darab."

"Alexy Károly Pesten Barabás környezetében élt és így bekapcsolódhatott a magyar reform-mozgalom művészi életébe. Előbb-utóbb találkoznia kellett Petőfivel, akit Barabás ezekben az években többször is megörökített. Petőfi, a költészet forradalmi erejű mestere magához vonzotta Alexyt, saját művészetének becsületes munkását, hiszen a közös célokért egyformán fiatalon, rokon lelkesedéssel küzdöttek. A szabadságharc kitörésekor Alexy azonnal honvédnek állt, nevét a königgrätzi tábor első foglyai között találjuk feljegyezve."

Forrás: Vayer Lajosné, "Petőfi Sándor első szobra: Alexy Károly ismeretlen alkotása", in A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 1959, szerk. Vargha Balázs (Budapest: Petőfi Irodalmi Múzeum, 1959), 37-41.

Később Emléksorok III. – S. Zs. kisasszonynak ill. S. Zs. kisasszony emlékkönyvébe címmel. A vers címzettjének, Sass Zsófiának papírdobozból, s öt szálló 140 x 90 milliméterre vágott, különböző színű és minőségű papírlapból álló emlékkönyvében maradt fenn. Az S. Zs. nem más, mint Sass Zsófia, idősebb Sass István és Farkas Erzsébet harmadik gyermeke, Petőfi osztálytársának és barátjának Sass Istvánnak 1823-ban született húga. A „méhek s virágok” alapvetően szerelmi szimbolikáját Petőfi a versben méh=szorgalom, megbízhatóság, barátság jelentéstartalomba játszotta át. Kéry Gyula a családi hagyományból úgy értesült, hogy Sass Zsófia a vers megírása idején, 1845 nyarán már menyasszonya volt későbbi férjének, Halasy Károly gyönki ügyvédnek.

Pákh Johanna és Pákh Vilma Pákh Mihály (1795–1858) evangélikus szuperintendens leányai voltak, testvérük, Albert (1823–1867, író, újságíró, a Tízek Társasága, valamint a Kisfaludy Társaság tagja, a Vasárnapi Ujság alapítója) pedig Petőfi legjobb barátai közé tartozott. A levél Petőfi autográf tintaírásával íródott, a fólión idegen kéz tintaírású sorai láthatók, melyek áthúzással törölve lettek. Az áthúzások miatt és az erős fakultság következtében a tintaírás nehezen olvasható; a papír sárgult, egyenetlen szélű, restaurált. A rektón és a verzón egyaránt soronként törölt írás feltehetően Pákh Alberttől származik. A Petőfi Sándor levelezése (Bp., 1964) kötetben Toporczer Amália neve Topscher Amáliaként szerepel. A kéziratot Kéry Gyula gyűjtötte be a Pákh családtól a Petőfi Társaság számára.

50 x 20 cm méretű, 2 összefüggő zöldes fólió 1–3. lapján, mottóval. A 4. fólión a Dal a pipáról és más egyébről című vers olvasható.
A kézirat Császár Ferenc hagyatékából, az Aradi Vészlapok című jótékony célú album szerkesztési irataival került elő. Ez a hagyaték, mely 1956-ban Császár Margittól vétel útján került a PIM Kézirattárába, nyolc Petőfi-verset tartalmazott.
Petőfi 1844 koratavaszán felkereste Császár Ferencet mint az Aradi Vészlapok szerkesztőjét néhány versével, köztük a Vándorélettel, hogy közlésre ajánlja őket. A Vándorélet című vers (és a vele egy kéziratra írt Dal a pipáról és más egyébről című mű) március vége, április eleje felé keletkezhetett, mert ez az album egyik mellékletéhez készült, verses illusztrációként, mely feladatra feltehetően a szerkesztő kérte fel a költőt, s első jelentkezésekor adhatta oda neki Barabás Miklós a kiadvány számára felajánlott egyik festményét reprodukáló rajzát. Barabást Császár kérhette fel az albumhoz való hozzájárulásra. Barabás a rajzot gyorsan elkészítette, Petőfi már ennek alapján dolgozott. Az eredeti kép, melyről a rajz készült, az Egy utazó cigány család Erdélyben (1843) című olajfestmény volt. A kép első és egyetlen reprodukciója az a rajz, melyet Barabás az Aradi Vészlapok számára készített. Ez nem maradt fenn, csak a kiadványban megjelent metszet őrizte meg.
Az almanachban a metszet és a hozzá tartozó költemény címe azonos. Kérdés, hogy a rajz és a verses illusztráció összetartozását jelző közös cím kitől származott: Barabás adta-e a beküldött rajzának, vagy a szerkesztő leleménye volt, vagy a költő adott versének önálló címet, ami aztán a metszet alá került. Ez utóbbi a legvalószínűbb: Petőfi mindvégig sajátjaként kezelte a címet, a kiadásokban is megtartotta. Petőfi versének alcíme Petőfi összes költeményeinek első kiadásában Barabás rajzához volt.
Petőfi egy helyen javította a vers szövegét: az 58. sorban a „farba rugnak” kifejezést „elfelednek” szóval helyettesítette.
A vershez Petőfi Szigligetitől választott mottót, így jelent meg az Aradi Vészlapokban, a későbbi közlésekből ez azonban elmaradt.
Petőfi tehát felkérésre, Babarás Miklós rajza nyomán írta a költeményt, s amit hozzátett, azt saját emlékeiből merítette. Olvasmányélményeknek ezért a vers létrejöttében nem lehetett számottevő szerepe.

Egressy Gábor gyűjtötte kortársai verseit. 1838-tól vezette azt a szavalókönyvet, melynek 82. és 83. lapjára barátja, Petőfi leírta a Dalaim és Az őrült című verseket 1846-ban. Egressy Gábor szavalókönyve az OSZK-ban található (OSZK Kt. Fol. Hung. 1754.), a PIM gyűjteményébe a kitépett 81–84. oldalak kerültek. Az 1. és 3. fólió rektón a Petőfi Ház 1907 feliratú körbélyegző látható, az 1. fólió rektóján Egressy Gábor hitelesítő sorai. Dr. Kacziány Géza visszaemlékezései szerint a Dalaim legelső eredeti példánya Orlai Petrich Soma tulajdonában volt, Kacziány többször is látta. Orlai a kézirattal kapcsolatban azt a történetet mondta el Kacziánynak, hogy Petőfi egy napon hozzárohant és első szava ez volt: „Adj hamar egy árkus papírt!” Orlai a félívet adta neki, mire leült és egyfolytában leírta a Dalaimat s a kéziratot aznap ott hagyta nála s másolatot csak később vett róla. Az őrült keletkezésére Berecz Károly úgy emlékezett, hogy Petőfi három éjjel egyfolytában megálmodta, majd leírta. Várady Antal szerint azonban Az őrült közvetlen előzménye Császár Ferencnek az Életképekben Petőfi ellen írott bírálata, melyre Petőfi először ellenbírálatot akart írni Császár verseiről, majd meggondolta magát, s a Berecz által is említett alkotói szokása szerint „vagy egy óráig föl s alá járkált szó nélkül, a két garasossal labdázott, azután megírta Az őrültet egy folytában.” (Várady Antal: Berecz Károly visszaemlékezései Petőfi Sándorra, 1874) Az Ellenzéki Kör 1847. március 16-i estélyén Vörösmarty Mihály az Országháza, Petőfi az erre az alkalomra írt A nép nevében és Dalaim című verseit szavalta el, Egressy pedig Az őrülttel aratott nagy sikert. Az első magyar szabadversnek tekinthető költemény zaklatott szövege előadói kihívásként sem utolsó. Petőfi vándorszínész korában többször látta Egressy alakításait, szerepformálását követendő példaként állította maga elé. Később a Pesti Divatlap segédszerkesztője, színireferensként rendre elismeréssel írt Egressy játékáról. Az 1844. augusztus 7-i Macbeth-alakítás hatására Egressy Gáborhoz című, filozofikus versében „megénekelte”, ünnepelte barátját. A kétlapos kéziratot a színész egyik fia adta el 1879-ben apja hagyatékával együtt; a szavalókönyvet az Országos Széchényi Könyvtár gyűjteményezte, míg a kitépett lapok más úton, ajándékként kerültek a Petőfi Ház tulajdonába 1907-ben.

A vers kéziratát Petőfi 1847. február 20-i levelében küldte el Kovács Pálnak, miután Kovács február 15. körüli, elveszett levelében visszajuttatta hozzá Nagy-Károlyban című költeményének a cenzor által elutasított kéziratát.
A címzés és boríték nélküli levél Kovács Pál örököseitől ajándékként került Endrődi Sándor közvetítésével a Petőfi Házba.

Szendrey Júlia autográf tintaírású nyilatkozata teljes névaláírással, idegen kezek tinta- illetve ceruzaírású rájegyzésével, két viaszpecséttel, az 1. fólió rektója erősen sárgult, a tintaírás fakulóban. Szendrey Júlia aláírása mellett a viaszpecséten P. S. monogram szerepel. A fólión még látható Horvát Gyula aláírása és pecsétje. Az irat említi August von Heydte osztrák őrnagyot, aki majd 1854-ben tanúskodik Petőfi elestéről a segesvári csatatéren.

A levél említi a költő öccsét, Petőfi Istvánt, valamint Bulyovszky Gyula és Halka Sámuel verseit. A címzés és boríték nélküli misszilis Kovács Pál örököseitől ajándékként került, Endrődi Sándor közvetítésével a Petőfi Házba.

A bejegyzések a Lyrical beauties of Thomas Moore (selected by H. M. Melford, Brunswick, Westermann, 1845, XII, 114 p.) című, a Petőfi Társaság pecsétjével ellátott vászonkötéses kötetben, fakult, foltos fóliókon találhatók. A kötetet könyvtáblát utánzó tékában őrizzük, mely bőrkötéses, selyembéléssel rendelkező, gerincén és borítóján aranyozás. A példányban a következő autográf dedikációk olvashatók: Petőfi Sándor Arany Jánosnak (4. f. rektó); Arany János Garay Jánosnak (2. f. rektó); Garay Jánosné [Babocsay Mária] Kozma Andornak (3. f. rektó). Leveldi Kozma Andor (1861–1933, költő, műfordító, a Kisfaludy és a Petőfi Társaság tagja) autográf bejegyzései olvashatók a kötet előző tulajdonosairól és a tárgy Petőfi Társaságnak adományozásáról (1 f.); valamint a Forget not the field (A tért ne feledd) című versfordítása (67. f. rektó); és ex librise (2 f. verzó).

Petőfi Sándor feltételezett borospohara. „Különben én becsüllek, oh, pohár! / Csak egy van benned, amit restelek; / Azt restelem csak benned, oh pohár! / Hogy olyan könnyen kihörpentelek. // Ha én tenéked volnék, oh pohár! / Ki nem fogynék a borból sohasem; / Aztán, ha nékem volnál, oh pohár! / Innál belőlem véges-végtelen.” (Petőfi Sándor: Poharamhoz, 1844)

A pohár zöld színű öntött üvegből készült. Felső része alul elkeskenyedő henger, lent a talp tölcsérszerűen kiszélesedik. A felső rész peremén egy, alján két kidomborodó csík fut. A kettő közötti sávban körökben elhelyezett félgömbök adják a mintát.

A legyezőt két másik, nagy méretű, az 1880-90-es évekre datálható legyezővel együtt vette a múzeum. Ezt a darabot - egy másik borítóval - talán használhatta Szendrey Júlia. A legyező körcikk alakú,11 db lakkozott küllőjét rézkengyel fogja össze. A keményített béléssel ellátott borító sötétbarna atlaszselyemből van, melyre kézzel festették rá a mintát. A legyező díszéül szolgáló növényi ornamentika lila és fehér virágokból, zöld levelekből és ezüst indából épül fel.

„Szerelem fejér felhői / Errefelé lengenek, / Mintha engem látogatni / Jőne egy angyalsereg. // Szerelemnek holdvilága / Rám aranypalástot vet, / Eltakarja, felejteti / Vélem szegénységemet.” (Petőfi Sándor: Szerelemnek rózsafája...,1848)

Az 1844-ben Pestre érkező Petőfi Sándort munkaadója – a Pesti Divatlap főszerkesztője – Vahot Imre vitte el Barabáshoz 1845-ben, s rendelte meg tőle a költő első, nyilvánosságnak szánt arcképét. Az újság hátsó borítéklapján három alkalommal (június 12-én, 19-én és 26-án) előfizetési felhívás adta tudtul a következőket: „A közkedvességű Petőfi Sándor továbbra is egyedül lapunkban zengendi szép dalait, és pedig ezentúl is minden számban fog vele találkozni az olvasó." Alatta a következőket olvashatjuk: „Ugyancsak az első szám mellett fog megjelenni Petőfinek igen jól talált arczképe is.” A keresztnév kiírására nem volt szükség, mivel a lapot járatók pontosan tudták, kiről van szó. A 22 éves költő, pesti tartózkodásának egy éve alatt, az irodalmi élet elismert tagjává vált, ez tette időszerűvé az ifjú tehetség régen várt portréjának megjelentetését. A litográfia tehát imázsváltása idején ábrázolja Petőfit, amikor a nyilvánosság előtti megjelenésben a bohém vándorszínész tarka viseletét már felcserélte a beérkezett költőhöz méltó, komoly ruházattal. A képen látható, a korszakban – jobbára a nemzeti érzelmű értelmiség, a reformellenzék körében – népszerű viseletnek számító zsinóros atillát viselője 1845 elején készíttette, s ettől kezdve ruhatárának emblematikus darabja lett. A portré a kortársak visszajelzései szerint sikerült, jól adta vissza Petőfi arcának jellegzetességeit.

Forrás:

Adrovitz Anna, Arcpoetica: Petőfi Sándor életében készült képmásai (Budapest: Petőfi Irodalmi Múzeum, 2012), 41.

A Pesti Divatlap, mely a Regélő Pesti Divatlap örökségét folytatta, társadalmi, szépirodalmi és művészeti hetilap volt, első száma 1844. július 6-án jelent meg Vahot Imre szerkesztésében, negyedrétű két ív terjedelemben. Főként a társasági élettel, a szépirodalommal és képzőművészettel foglalkozott, gazdagon illusztrálva divatképekkel, írók és művészek arcképeivel, színpadi képekkel, nemzeti és népdalok kottáival. Vahot segédszerkesztőként alkalmazta Petőfit, aki fontos műveit, pl. a Vajda Péter halálára, A magyar nemes, Gyermekkori barátnémhoz címűeket publikálta itt, valamint a János vitéz című elbeszélő költeményét is 1845 márciusában. 1846 közepén azonban távozott a laptól. Vahot 1848 közepétől az év végéig Budapesti Divatlap címváltozattal adta ki, majd végleg megszűnt.

A kötet a Petőfi Társaság gyűjteményéből származik.

Az Irinyi József által szövegezett 12 pontot és Petőfi lelkesítő költeményét, a Nemzeti dalt március 15-én délelőtt az egyetemi ifjúság és a polgárok támogatásával, cenzori engedély nélkül kinyomtatták a Heckenast–Landerer kiadó nyomdájában, a Szép utcában. Az elkészült példányokat szétosztották a jelenlévők között. A magyar nyelvű változat mellett, tekintettel Pest-Buda lakosságának összetételére, mind a 12 pont, mind a Nemzeti dal németül is megjelent. A német nyelvű változat, melyet hamarosan más városokban is újranyomtak, rendkívül ritka példány, kevés maradt fenn belőle.

A versek ihletője Mednyánszky Berta (1823–1902), Mednyánszky Jánosnak, a gödöllői Grassalkovich-uradalom inspektorának lánya. Petőfi két vagy három találkozás után levélben megkérte Berta kezét, ám a lány levelében elutasította a közeledést. Mednyánszky Berta végül Sándor Lajos fölbirtokos felesége lett. A második vers kezdő sora később: Elnémult a fergeteg süvöltő… A rektón „Petőfi-Társaság 1876” feliratú körbélyegzővel.

Emich Gusztáv és Petőfi együttműködése a Felhők ciklus áprilisi kiadásával kezdődött. A kölcsönös elégedettség bizonyítéka, hogy a továbbiakban Petőfi mindig Emich Gusztávval dolgozott és 1848 elején Arany Jánost is hozzá irányította. „Én nekem valamennyivel [könyvkiadóval] volt már dolgom, s biztosítalak, hogy Emich a legbecsületesebb ember köztök, s így jó lesz vele jönnöd összeköttetésbe.” A Pesti Divatlap július 4-i hírleléséből még a következő, írásban nem rögzített részletek derültek ki. „[Petőfi összes költeményei] ujévre leendő kiadását derék könyvárosunk, Emich Gusztáv vállalá magára, ki a génialis költőnek eddigelé megjelent valamennyi költeményét 500 pengő forinton vette meg, mi nálunk, kivált versekért nem csekély díj. A mű díszkiadásban, s a költő aczélba metszett arczképével fog megjelenni.” Barabás Miklós rajzának acélmetszetét Tyroler József készítette. A könyv elején a nyomtatott dedikáció: „Tisztelet és szeretet jeléül Vörösmartynak ajánlva a szerző által.” A szerződés b) pontján változtatni kellett, ugyanis Geibel Károly, aki 1844-ben megjelentette A helység kalapácsát – és szép számmal voltak eladatlan példányai – még a cenzúrahivatalnál is eljárt, hogy megakadályozza a számára előnytelen újabb kiadást. A hősköltemény tehát kényszerből kimaradt az összeállításból, viszont Geibel, az Összes költemények közönségsikerén felbuzdulva reklámkampányba kezdett, pótlékként hirdetve A helység kalapácsát, így próbálta értékesíteni a raktáron maradt füzetkéket. Az i) pontban jelölt hősköltemény is kimaradt, mivel nem készült el, helyette a Szilaj Pista, Tündérálom, Szerelem átka kerültek a kiadásba. A kötet 1847. március 15-én, a József napi vásárra jelent meg, és egy sajtóközlemény szerint októberig 3000 példány kelt el belőle. Petőfi ekkor huszonnégy éves volt. Ebben az életkorban más költőnek még nem jelent meg összkiadása, de ekkora anyagi sikert sem láttak még a kortársak. A Petőfi saját kezével írt szerződés Milton Smith (Kupferschmidt Menyhért) New York-i hagyatékából, végrendeleti végzés alapján, a Magyarok Világszövetsége közvetítésével került a Petőfi Irodalmi Múzeumba 1970. december 29-én.