A Petőfi Társaság gyűjteményéből került a múzeumba. „Özv. Csiky Kálmánné úrnő adományai: [...] Arany János ajándékából 2 csésze és tányérok s egy kis gipszalak." (A Petőfi Társaság egyes relikviáival kapcsolatos levelek, hitelesítő nyilatkozatok, feljegyzések, Budapest, 1909. február 16. - Budapest, 1938. október 20., PIM Kézirattár, V. 4559/357/10.) Nincs arra vonatkozó adatunk, hogy a kávéscsészék mikor kerültek Ercsey Julianna és Arany János háztartásába. Az Arany házaspár mindenesetre már Szalontán kávézott. Debreczeni István nagynénje, Debreczeni Julianna, aki bejáratos volt Aranyékhoz (ágyneműre, ingre, szoknyára való csipkét kötött Aranynénak), életmódjuk fokmérőjeként említette a kávézást: „Jól éltek, kávéztak. Cselédet is tartottak." Debreczeni István szerint: „Kávéztak. Ez volt az akkori tanult, úgynevezett nadrágos vagy úriemberek életmódjának fokmérője, amit az egyszerű ember észrevett, kissé megcsudált. A kávézás magasabb életszínvonalat jelentett, azért tűnt fel a kézimunkázó kisleánynak is, és ezért jellemezte ezzel Aranyék életmódját hosszú évtizedek után is. A kávézás akkor meglehetősen új és ritka jelenség volt, legalább is vidéken.” (Debreczeni István, Arany János hétköznapjai, Bp., Gondolat, 1968,104-105.) Petőfi Arany Jánosról először a Toldi megjelenésekor, 1847. február 4-én hallott, s azonmód felajánlotta barátságát levélben és versben. Később több ízben, családostul is meglátogatta Nagyszalontán, ajándékot vitt és kapott, e meleg baráti kapcsolat a költő életének végéig tartott. „[...] most kénytelen vagyok [...] téged kedves Sandrim, és ’királynéd’ kezecskéit csak in idea csókolni, ámbár megvallom, hogy ez utóbbit bajosan tudnám in natura véghez vinni baklövés nélkül, mert életemben nagyon kevés praxisom volt a kéz csókolásban.” (Arany János levele Petőfinek, Szalonta, 1847. szept. 7.)

A papír mérete, minősége, sőt foltjai is tökéletesen megegyeznek az 1845-ös autográf versgyűjtemény (OSZK Kt. Fond VII/93) utolsó fóliójával, melyen az Álmos vagyok, és mégsem alhatom… című vers olvasható. A Téli éj kéziratáról hiányzik azonban a fűzés nyoma, a papírlap sértetlen.
Petőfi, miközben Szalkszentmártonban 1846 december végén a Tigris és hiéna kéziratán dolgozott, eleget tett a Pesti Divatlapnak vállalt kötelezettségének, folyamatosan publikálta verseit. Ahhoz, hogy a Téli éj, melyet Petőfi szalkszentmártoni versnek jelzett, megjelenhessen a Pesti Divatlap újévi számában, karácsony táján készen kellett lennie.

Ferenczy Béni (1890–1967) a 20. századi magyar szobrászat egyik kiemelkedő alakja. Festőművész szüleinek, Ferenczy Károlynak és Fialka Olgának köszönhetően inspiráló közegben nőtt fel Nagybányán. Tanulmányai során több magyar és külföldi művészeti központban is megfordult, mintázni például Firenzében a Scuola Liberában tanult, de járt Párizsban és Münchenben is. Főként kis méretű munkákat hozott létre, melyek szabad teret biztosítottak törekvéseinek. Kisplasztikáin belül külön csoportot alkotnak érmei, melyek száma száznál is több. Főként írókról, művészekről és zenészekről készített érmeket. Az 1956-ban készült érem a költőt profilból jeleníti meg, a Petőfi-ábrázolásokra jellemző vonásokkal (szigorú tekintet, dús haj, keskeny áll, bajusz és kis kecskeszakáll).

Forrás:

Földes Mária, "...a szelídség szobra": Válogatás Ferenczy Béni szobrászművész hagyatékából" (Budapest: Magyar Nemzeti Galéria, 2005)

Festő rokonának és jó barátjának a költő több alkalommal ült modellt. Orlai Petrics Soma legismertebb Petőfi Sándor mellképe 1848 nyarán készülhetett, és a Nemzeti Múzeum őrzi. A művész később többször megfestette ezt a kompozíciót. Különleges fekete fehér változata a Petőfi Irodalmi Múzeum gyűjteményében található.

Forrás:

Keserü Katalin, Orlai Petrics Soma (Budapest: Képzőművészeti Kiadó, 1984), 18.

Petőfi a verset barátja, Kolmár József (1820–1917) tanár, költő emlékkönyvébe írta. Ismeretségük a Képzőtársaságban szövődött, Kolmár iskolatársa volt Petőfinek Pápán, kapcsolatuk 1843-as pozsonyi tartózkodásuk idején vált szorosabbá. A Pesti Divatlap segédszerkesztői teendőit Petőfi távozása után Kolmár vette át, aki barátságukról terjedelmes költeményben emlékezett meg. Kolmár József 1842 tavaszán, tanulmányait félbeszakítva, távozott a pápai kollégiumból, mert a Fejér megyei Baracskán, a Kenessey családnál kapott nevelői állást. Ez alkalomból egy pápai könyvkötőnél emlékalbum-lapocskákat metszetett, s képzőtársasági társait megkérte, írjanak neki emléksorokat. Az emlékalbum tehát dobozban tartott külön lapokból állt, ezek közül egyre írta Petőfi a verset. Kolmár albumlapjának a megírása és átadása a kézirat dátuma szerint 1842. április 12-én történt.

A huszonhét fejezetből és 1480 sorból álló elbeszélő költemény Petőfi legismertebb alkotása, mely az első alkotói pályaszakasz lezárása. Az első kiadás alcíméül szerzője a népmese műfaji megjelölést választotta, és 1846-os, német nyelvű önéletrajzában is „Volksmärchen”-nek vallja.

Az elbeszélő költemény 1844. november 15. és december 5. között születhetett, Petőfi német nyelvű önéletrajzában A helység kalapácsa után említi. A Pesti Divatlap 1844. december 8-i számában már mint kész művet jelentik be: ,,A napokban Vörösmarty, Vachot Sándor és e lap szerkesztője [Vahot Imre] előtt olvasá föl Petőfi legujabb nagy költeményét, illy cim alatt: János vitéz...”

A kötet 1845 januárjának utolsó napjaiban vagy február legelején kerülhetett nyomdába, mivel a kiadói előszóban így szerepel: „télhó végén 1845.” Valószínűleg a Gyurián- és Bagó-féle nyomdában – ahol Petőfi segédszerkesztőként gyakran megfordult – nyomtatták, amire a címlapon olvasható „Budán” és a „m. k. egyetem betüivel” megjelölés utal.

A művet ihlető forrásokról sok elmélet született, a (nép)mesék és a korabeli ponyvák között kell keresnünk ezeket.

A kötet a Petőfi Társaság gyűjteményéből származik.

A szatmári útjáról Pestre visszatért költő sok változást tapasztalt a politikai életben. 1846 november során megalakult a Konzervatív Párt, válaszul az ellenzéki politikusok – erőik koncentrálására törekedve – Ellenzéki Kör néven összevonták a Nemzeti- és a Pesti Kört. Az Ellenzéki Kör egyik alelnöke Vörösmarty Mihály lett, aki a politikai helyzetet átlátva, taktikai okok miatt lebeszélte Petőfit a szuggesztív, elkeseredett hangú vers közléséről. A költemény Petőfi halálának ötvenedik évfordulóján, 1899-ben jelent meg először a Budapesti Napló hasábjain. Ez a kézirat Egressy Gábor szavalókönyvéből származik. A kivágott lap előtti 78. oldalra Egressy a következőket jegyezte fel: „Innét Fáy András számára kivágtam egy versét Petőfi Sándornak, az ő saját kéziratát: Haza tértem [!] és letettem / A vándorbotot kezembül.” A kézirat 1899-ben került a Petőfi Társaság elnökéhez, Bartók Lajoshoz, ugyanis Fáy Kalap [ma Irányi] utcai házának bontásakor egy pallér megtalálta egy befalazott ablakban. A vers Bartók hagyatékából 1902 után került a Petőfi Társaság gyűjteményébe.

Térey Mari (?–1857) Térey Gábornak, a Károlyi-uradalmak nagykárolyi jószágigazgatójának lánya, Szendrey Júliának – aki Szendrey Ignác, a Károlyi-uradalmak erdődi jószágigazgatójának leánya – bizalmas barátnője volt. A levél lényeges mondandója Petőfi sértődött üdvözlete Júlia boldog házasságához. Ez idő tájt juthatott el ugyanis hozzá a gazdag Uray Endre neve, aki kérőként bírta Júlia szüleinek pártfogását. A levélben említett, mellékelt könyv a Petőfi Sándor összes költeményei, ami március 15-én került ki a nyomdából. A postai feladásnál biztosabb megoldásnak tűnt, hogy a levelet és a könyvet a pesti Károlyi-palota – ma a Petőfi Irodalmi Múzeumnak otthont adó – épületébe vigye el Petőfi, ahol rendszeres időközönként vitték-hozták az összegyűlt postát a Károlyi-uradalmak központjaiba és vissza. A kézbesítés e módját Bártfay Lászlónak, Károlyi György titkárának és központi ügyészének köszönhették az irodalmi élet szereplői, Kölcsey Ferenc egy 1827-es Szemere Pálnak írott levelében egyenesen „Bártfay’ postájá”-nak nevezi a lehetőséget. A levél Kováts Eduárd, Térey Mária férjének ajándékaként került a Petőfi Társasághoz 1883-ban. A mellékelt könyv az Országos Széchényi Könyvtár Petőfi-könyvtárában található.

Jan Styka neves lengyel festőművész a magyar kormánytól kapott megbízást arra, hogy a forradalom és szabadságharc 50. évfordulójára, 1898-ra fesse meg az 1848–49-es események egyik felemelő történetét. A legnagyobb össznépi látványosságnak tervezett körkép témájául Styka az 1849. március 11-i nagyszebeni ütközetet választotta, ahol Bem József lengyel tábornok fényes győzelmet aratott az osztrák–orosz haderő felett. A festő az előkészületek során alapos feltáró munkát végzett. Munkatársául három lengyel művész mellett Vágó Pált, Spányi Bélát és Margitay Tihamért választotta. 1897 áprilisában kezdtek munkához, 1897 őszén a lengyel közönség már láthatta is az elkészült művet. 1898 elejétől a Városligetben egy külön erre a célra épített pavilonban lehetett megtekinteni a tizenötször százhúsz méteres, körpanorámájú festményt. Bem és vezérkara mellett a festmény egyik kimagasló alakja a fehér lovon, fehér köpenyben kalapját lengetve megjelenő Petőfi. Bár a költő köztudottan nem volt jelen a nagyszebeni ütközetben, mint ahogy a székely haderők sem csatlakoztak ekkor még Bem seregéhez, a sűrítetten, filmszerűen előadott történet hitelesnek tűnhetett.
A körképről fotóalbum, katalógus jelent meg, műlap formájában a Petőfit középpontba állító részét sokszorosították és árusították. A festő nem találta meg anyagi számításait, ezért a körképet feldarabolta, feltehetően árusította, így az megsemmisült, szétszóródott, jelenleg 36 részlet ismert belőle.
Az itt látható festmény a panorámakép vázlata, mely a kép központi elemét, Petőfit ábrázolja.

Zichy Mihály mozgalmas csoportképbe fűzte össze Árpád fejedelem megválasztását, a tatárok majd törökök elleni harcokat, az 1848–49-es forradalmat és szabadságharcot, valamint Ferenc József megkoronázását. A figyelmes néző olyan ismert magyar történelmi személyiségeket fedezhet fel a kompozíción, mint Széchenyi István, Liszt Ferenc, Petőfi Sándor vagy Deák Ferenc. Jókai Mór kérte fel a cári udvarban működő festőt az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben című huszonnégy kötetes sorozatba írt A magyar nép című fejezetének illusztrálására. Zichy a tanulmány címképét 1887 februárjában az alábbi sorok kíséretében küldte el a szerzőnek: „Remélem, hogy Te e képben épp úgy fogsz látni valami hetykéző, távol földről nem is nagy bátorságot tanusító felségsértést, mint én ilyesmire gondoltam, mikor népünk történetéből e szomorú, borzasztó, de kiirthatatlan szívósságunkat jellemző eseteket választottam. A népek sorsát kiemelő emlékezések eltérnek és eltérhetnek a jelenkori közélet és a szalon udvarias gyengédségű modorjától...”. A kép Habsburg-hatalommal szembeni kritikus eszmeisége is hozzájárult ahhoz, hogy végül nem került be a kiadványba. Ezután a művész Jókai Mórnak ajándékozta a festményt.

Forrás:

Bényi László és B. Supka Magdolna, Zichy Mihály (Budapest, Művelt Nép, 1953), 56-57.

Róka Enikő, szerk., Zichy Mihály, a "rajzoló fejedelem" (Budapest: Magyar Nemzeti Galéria, 2007), 159-160.

Nem ritka, sőt tipikus, hogy térségekhez kapcsolódó toposzok áttevődnek a hely szülöttjére, az íróra is. A tág terű alföldi tájat, a pusztát Petőfi versei tették magyarságszimbólummá, ez a folyamat hatott az életképfestészetre is. Megszületett „a róna” romantikus toposza, ami a betyárok, pásztorok lakta kies, egzotikus táj ábrázolásának és a bécsi biedermeier zsánernek egy sajátos keveréke lett. Thannak ez a képe egy ismert sorozat része. A festő a magyar tájat megidéző képeit (Jelenet egy magyar csárdában, Magyar puszta tavasszal) első, jelentős nemzeti történeti tárgyú műve (Nyáry Lőrinc elfogatása, 1552) előtt, a valós helyszíntől távol, Bécsben festette.

Forrás:

Kalla Zsuzsa, "Az emlékkiállítás", in Önarckép álarcokban: A Petőfi Irodalmi Múzeum Arany János-kiállításának katalógusa, szerk. Vaderna Gábor (Budapest: Petőfi Irodalmi Múzeum, 2018), 62-63.

21X13 cm méretű, kékes színű, restaurált fólió rektóján, a verzó üres. Autográf tintaírás, P. S. aláírással, a vers címe: Zsuzsikához. A lap alján Petőfi István saját kezű igazoló feljegyzése: „Petőfi Sándor bátyámnak saját kézzel írt költeménye. Petőfi István Felegyháza Octb 13. 867.” A kézirat a szakleltárkönyv feljegyzése szerint „a Petőfi Társaság törzsanyagából való”, ajándék az 1900-as évek elejéről. A régi iktatókönyvből megállapítható, hogy az ajándékozó egy olvashatatlan nevű, talán Berenczeny Béla, komáromi ügyvédtől kapta a kéziratot. Ez korábban még együtt volt a Balláné Nagy Zsuzsikától őrzött többi kézirattal (Zsuzsikához I., Zsuzsikához II.), de már nem volt azok között, amelyek a nagykőrösi gimnázium birtokába jutottak, feltehetően az 1860-as évek végén. Arra, hogy a kéziratot Petőfi még Dunavecsén odaadta a lánynak, s nem később, Pestről küldte el, a benne lévő szövegvariánsokból lehet következtetni: ezek még egy korábbi szövegállapotot mutatnak, amelyen Petőfi 1844. június–július folyamán több ponton javított. A vers eredeti címe, a korábbi fogalmazásban előforduló Az én kis Zsuzsikám szövegváltozat, valamint az összkiadások keltezése bizonyítja, hogy a dunavecsei Zsuzsika-versek egyikéről van szó: ő az a lány, akinek a megpillantását remélve néz ki ablakán a költő. Petőfi feltehetően egy Zsuzsika-ciklus gondolatával foglalkozott Dunavecsén, ebbe szánhatta a szóban forgó darabot is. A dunavecsei hagyomány szerint Petőfi szállásadójának, Nagy Pálnak két háza volt a községben, két egymás melletti telken. Az egyiknek, mely ma is áll, utcai szobáját foglalta el a költő. Petőfi 1844. június–júliusban, Pesten két módosítást tett a kéziratban, melyekkel az volt a célja, hogy a „Zsuzsika” név ne maradjon a versben: a címet Éjjelre, „Az én kis Zsuzsikám” sort „Az én kedves babám”-ra változtatta.

A Petőfi Társaság anyaga, a Kutczián család adománya, Kéry Gyula gyűjtése. A leltárkönyvek ezt a tárgyat „karosszéknek” nevezik. „Tanúsítvány. Alólirott, Kollár János ügyvéd mezőberényi lakos, mint néh. Bonyhay Benjámin Mezőberény község hosszú időn át volt főjegyzője, Békésvármegye táblabírája és néhai neje szül. Kutczián Katalin hagyatékainak rendezésével megbízott rokon, tanúsítom, miszerint a Petőfi-Társaságnak felajánlott bútorzat, mely áll egy ó divatú kanapé, egy karosszékből, ugyanazonos a néh. Bonyhay Benjámin és neje Kutczián Katalin birtokában volt azon bútorokkal, melyet nagynevű költőnk, Petőfi Sándor, a Bonyhay családnál Mezőberényben baráti látogatásai alkalmával és legutoljára 1849-ben Erdélybe utazásakor használt. Mint a Bonyhay-család bizalmasa Bonyhay Benjámintól sokszor hallottam, miszerint ezen bútort nagynevű költőnk baráti látogatásai alkalmával több alkalommal, legutoljára pedig 1849. évben Erdélybe utazásakor használta. Ezért azokat Bonyhay Benjámin igen nagy becsben tartotta és akkori állapotában fenntartottam még az áthuzatát sem változtatván meg. A Bonyhay-család leszármazók hátrahagyása nélkül való elhunytakor ezen bútorzatot néh. Bonyhai Benjáminné szül. Kutczián Katalin egyik rokona Kutczián Dániel vette meg, ki ösmervén ezen bútorok történelmi nevezetességét, azért azokat mint relikviákat nagy becsben tartotta és eredeti állapotokban fenntartotta. Negyvenkét év óta ösmerem ezen bútorokat, ennélfogva ugyanazonosságokat igazolom. Mezőberény, 1910. augusztus 17. Kollár János ügyvéd, Békésvármegye tb. főügyésze.” (1911)

A barna, lakkozott fájú mezőberényi bútor ülőlapja kerek, hátsó lábai egyszerűek, hengeresek, a két első esztergált, ívelt vonalú, alul kiszélesedő. A háttámla felső része lapos félkörív alakú, lejjebb vonala megtörik, a támla elkeskenyedik, majd az ülőlap közelében ismét kiszélesedik, karfaszerűen ér véget. A háttámla kerete több darabból összeállított, esztergált, díszített. A fotelt a restaurálás során zöld plüssel vonták be, azonos színű zsinórdíszítéssel.

"Lotz életművét elemzők a húsz ismert János vitéz ábrázolásból méltán emelik ki a friss, eleven, jó megfigyelőkészséget mutató lapokat, a Jancsi búcsúja Iluskától, Bujdosása, A zsiványok között, Felcsap huszárnak címűeket. A XI. énektől következőknél a freskófestő Lotz dagályosabb, ünnepélyes, bécsi iskolázottságához erősen kötődő stílusa dominál, és monumentális hatású ábrázolásokat eredményez. Lotz Petőfi számos munkáját tartotta magához közelállónak: illusztrálta többek között Az apostolt, a Bolond Istókot a Kinn a ménes kezdetű verset, stb. és az ő munkáival jelent meg a kiegyezés körüli években a Petőfi válogatott költeményeit tartalmazó kötet is."

Forrás: E. Csorba Csilla, "A hallhatatlanság suttogásai: A Petőfi illusztrációk történetéből", Magyar Napló 11, 7. sz. (1999): 16-18.

A vers egy Pákh Alberttel történt összeveszés alkalmával keletezett. Petőfi 1843 végén, hat heti vándorszínészkedés után Székelyhídról Debrecenbe visszatérve felkereste Pákh Albertet. Pákh pártfogásába vette az igen rossz testi állapotban lévő Petőfit, szállásán naponta látogatta. Később is tartották a kapcsolatot. Petőfi és Pákh vitája tárgyát illetően négy nézet terjedt el. Jókai és Gyulai szerint egy alkalommal Petőfi, amikor Pákh nem tartózkodott az otthonában, tréfából elvitte Pákh nemzetszínű szalagját és a kalapjára kötötte. Pákh azonban megbántódott, csalódottságát levélben fejezte ki, főleg az bántotta, hogy Petőfi nyitva felejtette az asztalfiát, melyben sok bizalmas irat volt. Egy másik magyarázat Orlai Petrics Somától származik. Eszerint amikor Petőfi jobban lett, elment Pákhoz. Pákh éppen egy tanítvánnyal foglalatoskodott, Petőfi azonban „kissé triviális szavakkal üdvözölte”. Pákh, különösen a tanítvány előtt, szégyellte a dolgot, s kiutasította Petőfit a szobából. A költő ezt zokon vette, s a következő nap letette Pákh asztalára a Végszó ***hoz című verset. Orlai hangsúlyozta, hogy a barátság felbomlása csak néhány napig tartott, mert „Pákh a mély érzelmű költemény által megilletődve, maga kereste fel Petőfit, és kibékült vele.” (Orlay Petrics Soma: Adatok Petőfi életéhez, Budapesti Szemle, 1879, 362–363.) A harmadik magyarázat Ágai Adolftól származik. Ágai 1843 őszére datálva az esetet abban adja Petőfi kifakadásának az okát, hogy Pákh gúnyos megjegyzéseket tett Petőfi színészi próbálkozásaira. A negyedik, Fischertől származó nézet, a harmadik egy változata. Eszerint Petőfi áradozva beszélt fényes színészi jövőjéről Pákhnak, aki ezt kétkedő mosollyal fogadta. Petőfi a vers megformálásában Csokonai Vitéz Mihály A pillantó szemek című verséből meríthetett.

A huszonhét fejezetből és 1480 sorból álló elbeszélő költemény Petőfi legismertebb alkotása, mely az első alkotói pályaszakasz lezárása. Az első kiadás alcíméül szerzője a népmese műfaji megjelölést választotta, és 1846-os, német nyelvű önéletrajzában is „Volksmärchen”-nek vallja.

Az elbeszélő költemény 1844. november 15. és december 5. között születhetett, Petőfi német nyelvű önéletrajzában A helység kalapácsa után említi. A Pesti Divatlap 1844. december 8-i számában már mint kész művet jelentik be: ,,A napokban Vörösmarty, Vachot Sándor és e lap szerkesztője [Vahot Imre] előtt olvasá föl Petőfi legujabb nagy költeményét, illy cim alatt: János vitéz...”

A kötet 1845 januárjának utolsó napjaiban vagy február legelején kerülhetett nyomdába, mivel a kiadói előszóban így szerepel: „télhó végén 1845.” Valószínűleg a Gyurián- és Bagó-féle nyomdában – ahol Petőfi segédszerkesztőként gyakran megfordult – nyomtatták, amire a címlapon olvasható „Budán” és a „m. k. egyetem betüivel” megjelölés utal.

A művet ihlető forrásokról sok elmélet született, a (nép)mesék és a korabeli ponyvák között kell keresnünk ezeket.

A kötet a Petőfi Társaság gyűjteményéből származik.