"Lotz életművét elemzők a húsz ismert János vitéz ábrázolásból méltán emelik ki a friss, eleven, jó megfigyelőkészséget mutató lapokat, a Jancsi búcsúja Iluskától, Bujdosása, A zsiványok között, Felcsap huszárnak címűeket. A XI. énektől következőknél a freskófestő Lotz dagályosabb, ünnepélyes, bécsi iskolázottságához erősen kötődő stílusa dominál, és monumentális hatású ábrázolásokat eredményez. Lotz Petőfi számos munkáját tartotta magához közelállónak: illusztrálta többek között Az apostolt, a Bolond Istókot a Kinn a ménes kezdetű verset, stb. és az ő munkáival jelent meg a kiegyezés körüli években a Petőfi válogatott költeményeit tartalmazó kötet is."

Forrás: E. Csorba Csilla, "A hallhatatlanság suttogásai: A Petőfi illusztrációk történetéből", Magyar Napló 11, 7. sz. (1999): 16-18.

"Lotz életművét elemzők a húsz ismert János vitéz ábrázolásból méltán emelik ki a friss, eleven, jó megfigyelőkészséget mutató lapokat, a Jancsi búcsúja Iluskától, Bujdosása, A zsiványok között, Felcsap huszárnak címűeket. A XI. énektől következőknél a freskófestő Lotz dagályosabb, ünnepélyes, bécsi iskolázottságához erősen kötődő stílusa dominál, és monumentális hatású ábrázolásokat eredményez. Lotz Petőfi számos munkáját tartotta magához közelállónak: illusztrálta többek között Az apostolt, a Bolond Istókot a Kinn a ménes kezdetű verset, stb. és az ő munkáival jelent meg a kiegyezés körüli években a Petőfi válogatott költeményeit tartalmazó kötet is."

Forrás: E. Csorba Csilla, "A hallhatatlanság suttogásai: A Petőfi illusztrációk történetéből", Magyar Napló 11, 7. sz. (1999): 16-18.

Az 1844-ben Pestre érkező Petőfi Sándort munkaadója – a Pesti Divatlap főszerkesztője – Vahot Imre vitte el Barabáshoz 1845-ben, s rendelte meg tőle a költő első, nyilvánosságnak szánt arcképét. Az újság hátsó borítéklapján három alkalommal (június 12-én, 19-én és 26-án) előfizetési felhívás adta tudtul a következőket: „A közkedvességű Petőfi Sándor továbbra is egyedül lapunkban zengendi szép dalait, és pedig ezentúl is minden számban fog vele találkozni az olvasó." Alatta a következőket olvashatjuk: „Ugyancsak az első szám mellett fog megjelenni Petőfinek igen jól talált arczképe is.” A keresztnév kiírására nem volt szükség, mivel a lapot járatók pontosan tudták, kiről van szó. A 22 éves költő, pesti tartózkodásának egy éve alatt, az irodalmi élet elismert tagjává vált, ez tette időszerűvé az ifjú tehetség régen várt portréjának megjelentetését. A litográfia tehát imázsváltása idején ábrázolja Petőfit, amikor a nyilvánosság előtti megjelenésben a bohém vándorszínész tarka viseletét már felcserélte a beérkezett költőhöz méltó, komoly ruházattal. A képen látható, a korszakban – jobbára a nemzeti érzelmű értelmiség, a reformellenzék körében – népszerű viseletnek számító zsinóros atillát viselője 1845 elején készíttette, s ettől kezdve ruhatárának emblematikus darabja lett. A portré a kortársak visszajelzései szerint sikerült, jól adta vissza Petőfi arcának jellegzetességeit.

Forrás:

Adrovitz Anna, Arcpoetica: Petőfi Sándor életében készült képmásai (Budapest: Petőfi Irodalmi Múzeum, 2012), 41.

Festő rokonának és jó barátjának a költő több alkalommal ült modellt. Orlai Petrics Soma legismertebb Petőfi Sándor mellképe 1848 nyarán készülhetett, és a Nemzeti Múzeum őrzi. A művész később többször megfestette ezt a kompozíciót. Különleges fekete fehér változata a Petőfi Irodalmi Múzeum gyűjteményében található.

Forrás:

Keserü Katalin, Orlai Petrics Soma (Budapest: Képzőművészeti Kiadó, 1984), 18.

Sass Károly (1825–1890) Sass Isvánnak, Petőfi iskolatársának és barátjának volt az öccse. Gazdasági tanulmányait a keszthelyi Georgiconon bevégezvén 1845 őszén az erdődi Károlyi-uradalomba került Júlia apja, Szendrey Ignác intéző mellé írnoknak. Petőfivel a soproni és borjádi együtt töltött idők után, a költő szatmári útja alkalmával, 1846 őszén találkozott újra. A szigorú szülői tiltás ellenére segített a szerelmeseknek leveleik közvetítésében, végül az 1847. szeptember 8-i esküvőn is ő volt az egyik tanú. A borítékká összehajtható, pecséttel rögzíthető lap belső oldalán a levél szövege, a külsőn pedig a címzés olvasható. A címzés oldalán látható, hogy a levelet március 12-én adták fel Pesten, a küldemény Debrecen és Szatmár postaállomását érintve jutott el Erdődre, és Petőfi 12 krajcárt fizetett a küldeményért. A levél Sass István özvegyétől került a Petőfi Társaság gyűjteményébe az 1900-as évek körül.

Az 1843-ban alapított, Szépirodalmi divatlap alcímű Életképek első száma 1844. január 3-án jelent meg, s első munkatársai között Petőfi, Jókai és Tompa is szerepelt. Petőfi először A virágnak megtiltani nem lehet, A szerelem, a szerelem, a szerelem sötét verem és Kis furulyám szomorú fűzága című verseit küldte el Frankenburg Adolf alapítószerkesztőnek, ezt követően rendszeresen publikált a lapban. 1845. júliusban itt jelent meg Petőfi Úti jegyzetek című prózai művének néhány darabja folytatásokban. S miután a költő a Pesti Divatlapot elhagyta 1846 júliusában, ősztől kezdve kizárólag az Életképekbe írt.

Frankenburg 1847-ben átadta lapját Jókai Mórnak, aki július 1-től vette át a szerkesztést. Az 1848. április 30-i számtól Petőfi Sándor társszerkesztő lett a lap megszűntéig. Olyan fontos versei jelentek itt meg, mint Az őrült, Az ítélet, Respublica, Lennék én folyóvíz, Beszél a fákkal a bús őszi szél.

János vitéz története többször is felbukkan Jaschik Álmos (1885–1950) munkásságában, aki a könyvillusztráció mellett tervezett színházi díszleteket és jelmezeket, plakátokat, bélyegeket és bankjegyeket is. Az itt látható 1939-es és 1941-es grafikák szín- és formavilága már egészen más képet mutat, mint az 1920-as kiadáshoz készült szecessziós illusztrációk. A derengő, kissé álomszerű jelenetekkel szemben ezek a képei homogén színfoltokból épülnek fel és humoros részletekkel gazdagítva mesélik el János vitéz történetét. A változásban szerepet játszhat, hogy az 1930-as években Jaschik nem egy újabb illusztráció készítése miatt foglalkozott a János vitézzel, hanem azért, mert célja a költemény megfilmesítése volt. Az animációs film azonban anyagi és technikai okok miatt nem készült el.

Forrás:

"Magyar népmesék - rajzfilmen", Keleti Ujság 23, 108. sz. (1940): 3.

Sass Károllyal (1825–1890), aki később városi pénztáros lett, Petőfi Sopronban ismerkedett meg. Sass Károlyi Lajos gróf erdődi birtokán írnokként tevékenykedett, mind Petőfi, mind Szendrey Júlia bizalmasa lett, ő közvetítette Szendrey Júliának Petőfi leveleit, s ő volt a fiatal pár egyik esküvői tanúja. A levél „várban” kitétele utalás Erdődre.

A legyezőt két másik, nagy méretű, az 1880-90-es évekre datálható legyezővel együtt vette a múzeum. Ezt a darabot - egy másik borítóval - talán használhatta Szendrey Júlia. A legyező körcikk alakú,11 db lakkozott küllőjét rézkengyel fogja össze. A keményített béléssel ellátott borító sötétbarna atlaszselyemből van, melyre kézzel festették rá a mintát. A legyező díszéül szolgáló növényi ornamentika lila és fehér virágokból, zöld levelekből és ezüst indából épül fel.

„Szerelem fejér felhői / Errefelé lengenek, / Mintha engem látogatni / Jőne egy angyalsereg. // Szerelemnek holdvilága / Rám aranypalástot vet, / Eltakarja, felejteti / Vélem szegénységemet.” (Petőfi Sándor: Szerelemnek rózsafája...,1848)

Benczúr Gyula Petőfi Sándort ábrázoló, 1909-ben keletkezett mellképe a költő híres dagerrotípiáját idézi. A festő a Petőfi Háznak ajánlotta fel művét. A nagylelkű adománynak és a Petőfi Társaság körültekintő szerzeményezésének köszönhetően van ma is a múzeum őrzésében. A Vasárnapi Ujság munkatársa így igen lelkesen írt az alkotásról: „A mi érzésünk szerint ilymódon sikerült olyan arczképét festenie, a mely hívebben, megbízhatóbban, jellemzőbben adja vissza a költő arczát, a valamennyiünknek kedveset, mint akármelyik az eddig ismert arczképek közül. Minket különösen a szem sötét, erős gondolatokat és érzéseket tükröző tekintete ragad meg a valószerűség hatásával, – csakugyan így nézhetett az a férfi, a ki egész lényével élte azt az eszmét és érzést, amely lelkébe belevette magát, akiben elvont eszmék, mint: szabadság, haza, barátság, – eleven életté váltak, aki dalolta az életet és élte a dalt.”

Forrás:

S. A.: Petőfi Sándor új arczképe: Benczúr Gyula festménye, Vasárnapi Ujság, 1909. márc. 14., 205-206.

A Petőfi Társaság anyaga, Bonyhai Benjámin adománya. 1709-ből való régi karosszék, melyben Orlai Petrics Soma Mezőberényben 1849 júliusában, a költő halála előtt néhány nappal lefestette Petőfit. (Orlai Petrics Soma: Petőfi Mezőberényben, 1849, olaj, karton, ltsz.: 65.44.1.) A hajdani tulajdonos, Bonyhai Benjámin 1885-ben adta át a széket a Petőfi Társaságnak verssel is kiegészített átadólevéllel. „Újévi ajándok e hasadt ódon szék, / az idők viharja által roncsolt emlék. / És ha bár a fája itt-ott már szúette, / Petőfi azt mégis ereklyévé tette: / Mert az ezernyolczszáznegyvenkilencz évben, / Július havában vendég volt Berényben, / A hol családjával Petricsékhez szállott, / Miután azokkal rokonságban állott: / Engem mint ismerőst röktön felkeresett, / még ifjabb korából reám emlékezett: / S ha Soma hon nem volt s ott megunatkozott, / Hozzám jött s e székbe ülve csibukozott.” (Bonyhai Benjámin verses levele a Petőfi Társaságnak, Mezőberény, 1885. jan. 5.) A levél szerint Petőfi a festendő kép kedvéért vitette át Petrichékhez Bonyhaiéktól a szép, régi széket.

A levélben Petőfi említi Jókai Mórt, Arany Jánost és Tompa Mihályt. A címzés és boríték nélküli misszilis Kovács Pál örököseitől ajándékként került, Endrődi Sándor közvetítésével a Petőfi Házba.

Pákh Johanna és Pákh Vilma Pákh Mihály (1795–1858) evangélikus szuperintendens leányai voltak, testvérük, Albert (1823–1867, író, újságíró, a Tízek Társasága, valamint a Kisfaludy Társaság tagja, a Vasárnapi Ujság alapítója) pedig Petőfi legjobb barátai közé tartozott. A levél Petőfi autográf tintaírásával íródott, a fólión idegen kéz tintaírású sorai láthatók, melyek áthúzással törölve lettek. Az áthúzások miatt és az erős fakultság következtében a tintaírás nehezen olvasható; a papír sárgult, egyenetlen szélű, restaurált. A rektón és a verzón egyaránt soronként törölt írás feltehetően Pákh Alberttől származik. A Petőfi Sándor levelezése (Bp., 1964) kötetben Toporczer Amália neve Topscher Amáliaként szerepel. A kéziratot Kéry Gyula gyűjtötte be a Pákh családtól a Petőfi Társaság számára.

Petőfi 1846. augusztus végén indult el a Kolozsvárott szeptember 9-én nyíló erdélyi országgyűlésre. Útközben Szatmár megyében is időzött, többek között Kölcseyre emlékezve, emlékhelyeket felkeresve. Útitársa Obernyik Károly – Kölcseyék egykori házitanítója –, vendéglátói Pap Endre költő, Kölcsey hajdani joggyakornoka és Riskó Ignác költő, vármegyei aljegyző voltak. Szatmár vármegye Nagykárolyban tartott évnegyedes közgyűlése főispáni beiktatással kezdődött szeptember 7-én, melyen vendégként Petőfi és Obernyik is részt vett. „Én és Petőfi a jegyzők mögött foglaltunk helyet. Az installáció – a feladat hagyományaiból kifolyólag – beköszöntő, üdvözlő, kölcsönösen bókoló és nagyított dicsőítgetéseket özönlő szónoklatváltásból állván Petőfi türelmetlen hallgatója volt azoknak; s elfojtott méreggel megragadván kezemet, csakhamar rám mordult: »Jer, menjünk innen! – Egy ülőhelyemben ennyi butaságot még nem hallottam!« – szólt hozzám, mikor az udvar közepére kiértünk.” – emlékezett a szemtanú, Telegdi László. A verset – mint az alcímből is látszik – még aznap megírta és másnap, a megyebeli liberálisok tanácskozásán közkívánatra előadta. „…annyi erővel, annyi bensőséggel és meggyőződéssel szavalá, hogy mindnyájunkat mélyen meghatott. Én e perctől kezdve bámulója lettem, s iparkodtam barátságát kiérdemelni.” – írta emlékirataiban Teleki Sándor. Petőfi utóbb, 1847 májusi Úti levelében a következőket írja: „Amint hallom dühödnek az illetők Nagy Károlyban című versemért; nagyon sajnálom, de kimondhatatlanul örülök rajta, mert hisz épen az volt szándékom, hogy oldalba verjem őket, amint érdemlik…” 1847 januárjában a Hazánk a győri cenzor, Csatskó Imre ítélete alapján visszautasította a vers közlését, viszont Reseta János, a budapesti cenzor az Összes költeményekben való megjelenés elé nem gördített akadályt. „Ezt a kéziratot Petőfi Szendrey Júliának, ez pedig Térey Marinak adta, kinél Júlia Nagy-Károlyban szállva volt. Térey Mari később Szabó Györgyöt ajándékozta meg vele; tőle Horváth Déneshez került, aki beküldte a Petőfi-Társaság ereklyetárába.” – foglalta össze a kézirat útját Kéry Gyula, a Petőfi Ház munkatársa 1911-ben.

A levél említi a költő öccsét, Petőfi Istvánt, valamint Bulyovszky Gyula és Halka Sámuel verseit. A címzés és boríték nélküli misszilis Kovács Pál örököseitől ajándékként került, Endrődi Sándor közvetítésével a Petőfi Házba.

Jászai Mari szívesen szavalta Petőfi Sándor verseit. Herczeg Ferencnek mégis azt mondta, ő nem tud Petőfit szavalni, hiába próbálkozott vele százféleképp, szerinte mindig hamis volt. Herczeg a következőket nyilatkozta erről: „Egyszer aztán későn este felhívott telefonon: – Herczeg, most már tudom, hogyan kell Petőfit szavalni! – Hogyan kell? – Egyáltalában nem szabad szavalni, csak egyszerűen mondani.” (Péchy Blanka: Jászai Mari, Magvető, Bp., 1971, 506.) A „mondás” mibenlétét Jászai költői leírással érzékeltette. A színésznő legkedvesebb barátai közé tartoztak Hubay Jenő hegedűművész és felesége, gróf Cebrián Róza, akiknek pusztaszalatnai (losoncapátfalvi, ma: Losonc része) kastélyát gyakran látogatta. Egy szép, derűs napon a kastélyból kisétálva a Jászai társaságában bandukoló leányka (aki nem volt más, mint Hubay húgának és Ferenczi Zoltánnak, a Petőfi Társaság alelnökének leánya, a korán elhunyt későbbi írónő, Ferenczi Magda /1890–1913) Petőfi-verset idézett. „Amint ott mondta, mondta, csak úgy maga elé, a Napnak, – a mezőnek, a szellőnek azt a muzsikát, – egyszerre csak éreztem valami üdét, valami ujat, ami jólesett, és amitől elhallgattam, hogy jobban birjam érezni, – elhallgattam végképp.” Kevésbé köztudott a tény, hogy a világhírű tragikának jelentős szerepe volt a Petőfi-kultusz újjászületésében a 20. század elején. Az Országos Széchényi Könyvtár őrzi többek között Petőfi Sándor Szeptember végén című versének angol nyelvű változatát (At the End of September) Jászai Mari kézírásával, amelyet a színésznő 1922. december 17-én, a La Fontaine Társaság Petőfi-matinéján szavalt el. Hubayné így emlékezik: „Mirja igen gyakran szavalt nekünk. Sohasem kérette magát. A fiaimat akárhányszor leültette egy padra, és félórákig verseket mondott nekik. Ha a Szeptember végént szavalta, akkor mindannyian könnyeztünk.” (Péchy Blanka, Jászai Mari, 512.) Jászai Petőfi iránti rajongását aligha bizonyítja jobban más a következő soroknál, melyeket alig húsz évvel halála előtt, 1907 júniusában vetett papírra: „Petőfi! Nemsokára én is ott leszek, ahol ő. Azt hiszem, nem félek a haláltól. Mi van itt szép és jó? A természet, a napsugaras mező és a nemes illatú erdő. Bennem: némi becsvágy, hogy tiszteljenek. Ez az egész. De odaát Petőfi vár. És ez több.” (Jászai Mari emlékiratai, Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Bp., [1927], 154.) 1915-ben saját születésével kapcsolatban is lelki rokonságukat emeli ki: „Holnap születésem napja. Hatvanötéves vagyok. Háromhónapos embrió voltam az anyám szíve alatt, mikor Petőfi meghalt. Tehát három hónapig egy levegőt szívtam vele ezen a földön, mert hiszen odabent is lélekzik az ember. Bizonyos, hogy lelkes anyám az ő gondolataival táplálta a lelkemet, azért van bennem, Petőfi lángelméje nélkül, annyi hozzá hasonló keserűség. Szenvedéllyel szenvedek hazámért, mint ő.” (Jászai Mari emlékiratai, 211.) A kézirat annak a Petőfi Társaságnak gyűjteményében maradt fenn, melynek kiállítóhelye, a Petőfi Ház létrejöttében szerzője is nagy szerepet vállalt, és amely 1908-ban tiszteleti tagjának választotta. A szöveg megjelent az 1909-es, Ferenczi Zoltán szerkesztette Petőfi-Almanachban ([Petőfi-Ház Hölgybizottsága], Budapest, 1909, 204–206.), melynek Jászai Marinak szánt példányát 2017-ben árverezte a Krisztina Antikvárium.