A tálat Petőfi Sándor gyermekkorában szomszédjánál, a Varga családnál használta Kiskunfélegyházán.

Kerek, mély, fehér mázas habán fajansz tálka. A középső feliratot (1757) zöld színű sávos minta veszi körül, a perem festése kék. A tálnak felső és alsó részén fülszerű, háromszög alakú, virágmintás fogója van, egy-egy lyukkal a felfüggesztéshez.

Petőfi 1847 júliusában, felsőmagyarországi útja során meglátogatta Kazinczy Gábort (1818–1864, író, műfordító, országgyűlési képviselő, az MTA és a Kisfaludy Társaság tagja) Sátoraljaújhelyen, s együtt látogattak el Széphalomra. A XII. úti levél (Ungvár, 1847. július 11.) szerint: „Sáros-Patakról tegnap reggel Ujhelybe rándultam Kazinczy Gábor barátomhoz, s a napot nála s vele töltém, millyen pompásan? ezt csak az képzelheti, ki Kazinczyt ismeri. […] Ujhelytől fél órányira éjszak felé esik Széphalom. Kazinczy Ferenc egykori lakása. Nevét megérdemli, mert festői szépségű táj. Különben pedig szent hely, szent az öreg miatt, kinek ott van háza és sírhalma. Kötelessége volna minden emelkedettebb lelkű magyarnak életében legalább egyszer oda zarándokolnia, mint a mohamedánnak Mekkába. És még is jobb, ha nem mentek oda, mert nagyon erőslelkűeknek kell lennetek, hogy azon sírhalomnál meg ne esküdjetek, miszerint a hazáért soha de soha egy lépést is tenni nem fogtok. Én voltam ott, láttam a pusztulás és feledés legszívszaggattóbb, legelkeserítőbb képét, és letérdeltem a sírra és már fölemeltem kezemet, hogy megesküdjem… ekkor szerencsémre vagy szerencsétlenségemre megfogott jó vagy rossz angyalom, és elvezetett onnan, minekelőtte kimondtam volna az esküt.”

A költő első önálló kötete több sikertelen kiadói próbálkozás után 1844-ben jelent meg Vörösmarty Mihály és a Nemzeti Kör támogatásával. A kéziratot egy háromtagú bizottság (Vörösmarty, Szigligeti Ede, Vachott Sándor) hagyta jóvá kisebb változtatásokkal. Feltehetően júliusban került nyomdába az eredetileg tervezettnél két ívvel nagyobb terjedelemben, és novemberben jelent meg.

Petőfit már 1839 óta foglalkoztatta versei kötetben való kiadása, egybemásolt költeményeinek több füzete ismert. Ilyen volt az egyik barátjának ajándékozott, 1839 és 1841 között keletkezett, tizenhét művet tartalmazó Lant versei, amelynek kiadásával hiába próbálkozott Pozsonyban. A közelmúltban előkerült egy 1843-ban összeállított Ibolyák című gyűjtemény, mely hat vers mellett két rövid novellát is tartalmaz.

Petőfi 1844-ben újabb versesfüzetet állított össze kiadás céljával, melyre a XI. úti levél Kerényi Frigyeshez című írásában így emlékezett: „Debrecenből utaztam Pestre, 1844-ben, februáriusban, kopott ruhában, gyalog, egypár huszassal és egy kötet verssel. E kötet versben volt minden reményem…” Petőfit az Athenaeum szerkesztője, Vörösmarty Mihály és a Nemzeti Kör támogatta. A költő 60 pengőforint kölcsönt kapott Tóth Gáspár szabómestertől, amelyre a teljes választmány kezességet vállalt. Ezt az összeget Petőfi egy év múltán vissza is fizette. A kéziratot véleményező háromtagú bizottság tanácsára tizenöt verset – főképp bordalokat – elhagyott az eredeti kéziratból, melyről Irtóztató csalódás című költeményében emlékezett meg. A költő szüleinél, Dunavecsén és Pesten is dolgozott kéziratán, kiegészítve az 1844 márciusa óta írt verseivel. A nyomtatott kötet százkilenc költeményéből ötvenöt még kiadatlan volt, a többi folyóiratban, almanachban vagy naptárban már megjelent. 1842-ből tizenhárom, 1843-ból harminckettő, 1844-ből hatvannégy szöveget tartott méltónak Petőfi a kötetbe beválogatni, valamennyi zsengéjét mellőzte.

A köteten belül a három verscsoport – a romantikus személyiség vallomásversei, a zsánerképek és helyzetdalok, valamint a népdalok – körülbelül egyharmados arányt mutatnak; a két utóbbi műfaj túlsúlya miatt a kritikusok és az olvasók az irodalmi népiességet megvalósító eseményként fogadták a könyvet.

A kötet a Petőfi Társaság gyűjteményének részét képezte.

A királyokhoz című vers 1848. március 27. és 28. között született, azt követően, hogy felröppent a hír: V. Ferdinánd megtagadta az önálló had- és pénzügyminisztérium megerősítését. Egy március 30-án késő este érkezett királyi leirat igazolta az értesülést, mely tüntetést eredményezett Pesten. A népgyűlés hangulata azonban hamar megváltozott: március 31-én este újabb királyi leirat – melyet Perczel Mór és Eötvös József hozott Pestre – tudatta, hogy a király jóváhagyta a magyar független kormányt és a jobbágyfelszabadítást is. A királyokhoz feltehetően március 29-én jelent meg röplapon, s a Pesti Divatlap már április 1-én írt a költeményről: „A nép kedvelt költője a napokban önállólag kinyomva bocsátá közre A királyokhoz c. költeményét. Ha minden magyar oly radicalis szellemű és lángkeblű volna, mint Petőfi, – úgy nemzetünk talán még a franciáknál is tovább menne.” A művet ért számos bírálatra Petőfi az Életképek május 27-i számában válaszolt: „Ami A királyokhoz című versemet illeti, mely népszerűtlenségem fő oka; az a republicanizmus első nyilvános szava volt Magyarországban és határtalanul csalatkoznak, akik azt hiszik, hogy az utolsó is egyszersmind. A monarchia Európában vége felé jár; a mindenható isten sem mentheti meg többé. Ha valamely eszme világszerűvé lesz, előbb lehet a világot magát megsemmisíteni, mint belőle azon eszmét kiirtani.” A röplapon kiadott vers hatására több ellenköltemény is született, így pl. Mező Dániel Honfi szózata. Gróf Teleki József, erdélyi főkormányzó 1849. április 16-án Kolozsvárról küldött jelentésében tudatta a bécsi udvari kancelláriával, hogy A királyokhoz röplapkiadását Erdélyben is terjesztik, s ennek megakadályozására szólította fel a hatóságokat. A röplapot a Heckenast és Landerer társas cég nyomtatta, a nyomtatott jelzés szerint ára „2 pengő kr” volt.

Szeberényi Lajos (1820–1875) evangélikus lelkész, tanár, költő, képviselő 1838-ig líceumi diáktársa volt Petőfinek Selmecen, ahol az iskolai önképzőkörben szoros barátság alakult ki köztük. Tanulmányait 1839 őszétől 1841-ig a pozsonyi teológián folytatta, ahol gyakran meglátogatta őt Petőfi, sűrűn váltottak levelet is, levelezésüknek azonban csak töredékét ismerjük. 1845 elején a barátok szakítottak egymással, Petőfi feltehetően megsemmisítette Szeberényi leveleit, míg a Petőfi által írt levelek nagy része 1852-ben egy Szeberényinél tartott házkutatásnak eshetett áldozatául. A levél egyik fontos forrása az 1841-es és 1842-es évek eseményeinek, még a bizakodó aláírás is a kronológiát segíti a maga tréfás tömörségében. A következő fontosabb, magyarázatot igénylő nevek és események fordulnak elő benne: Közös barátjuk, Domanovszky Endre a selmeci önképzőkör titkára volt, a pozsonyi teológiát befejezvén, 1842 őszén nevelőtanári állást vállalt Pápán. Tarczy Lajos a pápai főiskola tanára, Petőfi pártfogója, matematikát és fizikát tanított a költőnek. A pápai Képzőtársaság pályázatán Petőfi a lírai és a balladai kategóriában is indult. Szín és való című balladájával elnyerte a két arany jutalmat, Lehel című balladája és még két verse dicséretben részesült. Az évzáró Örömünnep programjából megtudható, hogy a díjazott művek július 30-án el is hangzottak. 1842. november 12-én pedig a társaság tiszteleti tagjává választotta Petőfit. Az önképzőkör zsebkönyve – amiben Petőfi a levél írása idején még megjelenési lehetőséget látott – csak 1845. január 9-én került az olvasók kezébe. A Tavasz című kötetbe – barátai, Dömjén Ferenc és Szeberényi Lajos – a szerkesztők, természetesen, beválogatták az önképzőkörben még álnéven vagy Petrovics Sándor néven jegyzett zsengéket, de már Petőfi Sándor aláírással. Első verseskötete – Versek – megjelenése, 1844 novembere után, az ezen zsengéket már nem vállaló költő neve lejáratását érezte a gesztusból, ezért hosszas sajtóvita támadt közte és barátai között, ami szakításhoz vezetett. A Trencsén megyei Vieszkára (ma Beckókisfalu, Kocsóc része) küldött, az idők során címzés, pecsét és boríték nélkülivé vált levél a Magyar Munkásmozgalmi Intézet archívumából került a Petőfi Irodalmi Múzeumba 1956-ban.

A versek ihletője Mednyánszky Berta (1823–1902), Mednyánszky Jánosnak, a gödöllői Grassalkovich-uradalom inspektorának lánya. Petőfi két vagy három találkozás után levélben megkérte Berta kezét, ám a lány levelében elutasította a közeledést. Mednyánszky Berta végül Sándor Lajos fölbirtokos felesége lett. Az Oh mi szép... kezdetű vers kivételével a Mednyánszky Bertához írott Szerelem gyöngyei című ciklus darabjai. A rektón „Petőfi-Társaság 1876” feliratú körbélyegzővel.

A Petőfi Társaság anyaga, Zollner Béla adománya. Az egyik segesvári tömegsírból származó két ereklyetárgy számára bordó bársonyborítású, tetején üveges ablakú fadobozt készítettek, amelyben két rekeszt képeztek ki, és a tartó belsejét piros vászonnal bélelték. A doboz peremén díszléc fut körbe. A tok felül, középen díszes, indás mintázatú, rézkapoccsal zárható. A baloldali rekeszben fehér papírborítékban föld van, felirata: „A segesvári csata 50 éves évfordulóján, 1899. július 30-án rendezett Petőfi-ünnep alkalmából, a fehéregyházai csatatéren elesett honvédek közös sírhalmából hoztam e borítékban levő földet Kéry Gyulának. Bp. 1899. július 31. Zollner Béla" A jobb oldali rekeszben néhány száraz virág látható, talán rózsa és törökszegfű. Az ereklyéhez tartozik még egy igazoló irat. Az ugyanakkor Segesvárott rendezett emlékünnepély plakátjára vezette rá igazoló sorait Zollner Béla, amelyet a helyszínen tanúkkal is aláíratott. 1899-ben, Petőfi halálának ötvenedik évfordulóján fényes külsőségek között avatták fel a segesvári Petőfi-szobrot, amely később Kiskunfélegyházára került. Ugyanekkor „a fehéregyházi síkon azt a területet, ahol a szabadságharc hőseinek s Petőfinek tetemét is elföldelték, Haller Lujza grófnő éveken át szeretettel gondozta és végül a nemzetnek ajándékozta.” (A Petőfi-Társaság ötven esztendeje 1876-1926) „Egy marék föld és virág a segesvár- fehéregyházi csatatéren elesett hősök közös sírjából. Valószínű, hogy ebben a sírban pihen Petőfi is.” (1926) „Ott szedjék össze elszórt csontomat, / Ha jön majd a nagy temetési nap, / Hol ünnepélyes, lassú gyász-zenével / És fátyolos zászlók kíséretével / A hősöket egy közös sírnak adják, / Kik érted haltak, szent világszabadság!” (Petőfi Sándor: Egy gondolat bánt engemet...,1846)

Petőfi Sándor feltételezett borospohara. „Különben én becsüllek, oh, pohár! / Csak egy van benned, amit restelek; / Azt restelem csak benned, oh pohár! / Hogy olyan könnyen kihörpentelek. // Ha én tenéked volnék, oh pohár! / Ki nem fogynék a borból sohasem; / Aztán, ha nékem volnál, oh pohár! / Innál belőlem véges-végtelen.” (Petőfi Sándor: Poharamhoz, 1844)

A pohár zöld színű öntött üvegből készült. Felső része alul elkeskenyedő henger, lent a talp tölcsérszerűen kiszélesedik. A felső rész peremén egy, alján két kidomborodó csík fut. A kettő közötti sávban körökben elhelyezett félgömbök adják a mintát.

1899 nyarán látványos ünnepségekkel emlékezett az ország Petőfi Sándor halálának 50. évfordulójára. Budapesten és Segesváron, illetve Fehéregyházán is többezer érdeklődő vett részt a rendezvényeken. Erre az alkalomra írta Jókai Mór Apotheosis – Petőfi Sándor halálának félszázados évfordulójára című versét.
Jókai Mórt, Petőfi ifjúkori barátját gyakran kérték fel a költőről szóló különféle emlékezésekre. Sokszor tett eleget e kéréseknek, de magánlevelekben többször kifejtette, hogy „Én már annyit írtam Petőfiről, hogy most igazán kaucsuk emberré kell válnom, hogy ki tudjam kerülni, hogy az egyszer elmondottakat ne ismételjem. Újat írni pedig nehéz dolog. Még a frázisok olajoskorsója sem kifogyhatatlan.” (Endrődi Sándornak, 1897. december 1.)
1899 nyarán a Petőfi Társaság volt a megemlékezések egyik előkészítője. Jókait eredetileg a segesvári rendezvényre kérték fel, de ő idős korára hivatkozva nem vállalta az utazást. A Társaság alelnöke Bartók Lajos volt, neki írta Jókai a Svábhegyről 1899. július 23-án, immár a budapesti ünnepségre vonatkozóan: „Itt küldök egy csomó levelet, amelyben Apotheosist kérnek. A programunkat kérlek igazíttasd ki akképpen, hogy én a Petőfi szobor előtt egy szózatot fogok közrebocsátani, de nem az Apotheosist fogom szavalni. …nem lehetek oly vakmerő, hogy én Petőfi jelenlétében verset deklamáljak, hisz ő kirúgná a fogamat az infámis rossz klapanciákért.”
Jókai hatása a magyar prózára bizonyos értelemben napjainkban is élő, de nem véletlen, hogy nem mint kiváló költőt tartja számon az irodalomtörténet. Ennek az alkalmi versnek a kultusz szempontjából volt és van jelentősége.
A vers nyomdai levonatát több szerkesztőség is megkapta. Ma a PIM Kézirattárában két korrektúrája található. Mindkét példány 1. fólióján Jókai piros tintás rájegyzését olvashatjuk: „Hírlapi közlését csak Julius 30án engedem meg Dr. Jókai Mór” – tehát csak az emlékünnepség napján. Az egyik példány csonka, utolsó fóliója, a befejező három versszak hiányzik, a kézirat előéletéről nem tudunk részleteket. A másik, a V. 4559/279/5/mell. jelzetű teljes példány viszont kalandos utat járt be, megfordult a segesvári ünnepségeken is. A PIM a Petőfi Társaságtól örökölte, annak irattári anyagában található, Jókai fent már említett, Bartók Lajoshoz írott levelének mellékleteként. Az 1. fólióján egy másik rájegyzést is olvashatunk, Rozsnyai Kálmánét: „E. Kovács Gyula hagyatékából, a Petőfi Háznak ajándékozva; 1909. XI. 25. Rozsnyay Kálmán.” E. Kovács Gyula kolozsvári színész volt, aki végül Segesváron elszavalta a Jókai-verset, majd a nagy melegben rosszul lett, és néhány nap múlva elhunyt. Az emlékezések szerint Jókait nagyon bántotta a haláleset, egyik unokahúga, Jókay Jolán évekkel később így emlékezett állítólagos szavaira: „Íme ez a halál nekem volt szánva és én Kovács Gyulát küldtem magam helyett… Istenem, mily szép lett volna ott meghalni, ahol Petőfi elesett, 50 év múlva ott viszontlátni a csatatéren…”
Az erdélyi ünnepségen Bartók Lajos képviselte és szólalt fel a Petőfi Társaság nevében, így valószínűleg ő vitte el a verset E. Kovács Gyulának. Az is elképzelhető, hogy az 1909-es ajándékozás után, immár Budapesten, a Petőfi Társaság anyagában rendezték az emlékezők egymás mellé a levelet és ezt a példány vers-mellékletet.
Jókai, Bartók Lajoshoz írott levelének megfelelően, a budapesti ünnepségek egyik szónoka volt, Petőfi Sándor Duna-parti szobránál mondott beszédet július 30-án. A Budai Nyári Színkörben (Fővárosi Nyári Színház) pedig Jókai leendő második felesége, Nagy Bella szavalta el az Apotheosist.

A címzettek a költő kunszentmiklósi barátai, a helyi ifjúság. A verzón „Horváth László” feliratú bélyegző és Horváth aláírású, tintaírású hitelesítő sorok találhatók. A kéziratot 1959-ben szerezte intézményünk Szalay József (1870–1937) szegedi rendőrkapitány, neves könyv- és kéziratgyűjtő, a Dugonics Társaság egykori elnöke gyűjteményéből.

A Petőfi Társaság anyaga, Tyroler Salamon adománya. Petőfi Sándor ajándékozta Tyroler József rézmetszőnek. „A Tyroler-család Pesten a Fő-uton (ma Arany János-utcza) lakott. Ott egy kis udvari szobában húzódott meg a költő a szegény, de nemesszívű család körében. A Tyroler-család kegyelettel megőrizte azt a tintatartót, mely a költő tulajdona volt s amelyet, mikor tőlük megvált, nekik emlékül hagyott.” (1911) Az együttlakás tényét az idézett Kéry Gyulán kívül más nem említi. Tyroler József ismert pesti réz- és acélmetsző mester volt. 1846-1847-ben bizonyíthatóan kapcsolatban volt a költővel, ekkor metszette acélba portréját több alkalommal is, többek között Barabás Miklós 1846-os tusrajzát Petőfiről, az Összes költemények első és második kiadásához.

Petőfi Sándor feltételezett sakk-készlete. A Petőfi Társaság anyaga, feltehetően Tiltsch József szászsebesi evangélikus pap unokájától, Schlotsch Matildtól került a Petőfi Ház tulajdonába. Kéry Gyula gyűjtése. Szászsebesen, Tiltsch József evangélikus pap házában tartózkodott a költő 1849. április 4–12-ig, ahol Füzessy Zsuzsanna házvezető gazdasszony gondosan ápolta a kissé gyengélkedő költőt. „Szórakozása majdnem naponta abban állt, hogy a háziasszonnyal sakkozott, mely sakkjáték tulajdonát képezte.” (Gerley Vilmos: Petőfi Szászsebesen.) A leltárkönyvek mindegyike mást mond a partner személyét illetően: Tiltsch nevelt leányával, Füzessy Zsuzsannával, a háziasszonnyal [a három lehet egy személy], vagy Bem tábornokkal sakkozott.

A költő mentorának, Vörösmartynak ajánlott kötet műveinek első gyűjteményes kiadása. A háromezer példányban, nagy nyolcadrét alakú, finom velinpapírra nyomtatott munka 1847. március 15-én jelent meg, s az 1840-es évek magyar könyvkiadásának kiemelkedő darabja. A kiadás jogáért Petőfi 500 pengőt kapott, s a háromezer példány néhány hónap alatt elfogyott. A nagy siker miatt Emich Gusztáv 1500 pengőért megvette a kiadás mindenkori jogát. Az előszó végül kimaradt a kötetből, helyette – feltehetően a jóindulatú cenzor tanácsára – a Szabadság, szerelem! közismert hat sora olvasható mottóként a mű elején. A könyvben nem szerepel A helység kalapácsa című komikus eposz, mert ennek kiadási joga Geibel könyvárusé volt, aki még eladatlan példányokkal is rendelkezett. Az előzéklapon látható acélmetszetű címképet Barabás Miklós rajza alapján Tyroler József készítette.

Petőfi műveinek első, gyűjteményes kiadása 1847. március 15-én jelent meg, és 3000 példányban fogyott el. A nagy siker hatására Emich Gusztáv 1500 pengőért megvásárolta az összes művek kiadásának mindenkori jogát, s 1848 februárjában sajtó alá került, kiegészülve az 1846 végéig született művekkel, az Összes költemények. A kötet vörös vászonkötést kapott, a fedélen, fedélháton és a gerincen díszes aranyozott dombornyomással, keretezéssel, színes pávatollas metszéssel. A metszeten Barabás Miklós Petőfi-portréja látható.

Az első kötetben, az utólag beragasztott kötéstábla verzóján olvasható Petőfi dedikációja: „Bankós Károlynak barátilag Petőfi Sándor”. A még jurátus Bankóst a költő Pesten ismerte meg, de gyakran meglátogatta Kunszentmiklóson is. Egyik ilyen látogatása alkalmával írta Búcsu Kunszentmiklóstól című versét.

A kötet a Petőfi Társaság gyűjteményének részét képezte.

A papír mérete, minősége, sőt foltjai is tökéletesen megegyeznek az 1845-ös autográf versgyűjtemény (OSZK Kt. Fond VII/93) utolsó fóliójával, melyen az Álmos vagyok, és mégsem alhatom… című vers olvasható. A Téli éj kéziratáról hiányzik azonban a fűzés nyoma, a papírlap sértetlen.
Petőfi, miközben Szalkszentmártonban 1846 december végén a Tigris és hiéna kéziratán dolgozott, eleget tett a Pesti Divatlapnak vállalt kötelezettségének, folyamatosan publikálta verseit. Ahhoz, hogy a Téli éj, melyet Petőfi szalkszentmártoni versnek jelzett, megjelenhessen a Pesti Divatlap újévi számában, karácsony táján készen kellett lennie.

"Lotz életművét elemzők a húsz ismert János vitéz ábrázolásból méltán emelik ki a friss, eleven, jó megfigyelőkészséget mutató lapokat, a Jancsi búcsúja Iluskától, Bujdosása, A zsiványok között, Felcsap huszárnak címűeket. A XI. énektől következőknél a freskófestő Lotz dagályosabb, ünnepélyes, bécsi iskolázottságához erősen kötődő stílusa dominál, és monumentális hatású ábrázolásokat eredményez. Lotz Petőfi számos munkáját tartotta magához közelállónak: illusztrálta többek között Az apostolt, a Bolond Istókot a Kinn a ménes kezdetű verset, stb. és az ő munkáival jelent meg a kiegyezés körüli években a Petőfi válogatott költeményeit tartalmazó kötet is."

Forrás: E. Csorba Csilla, "A hallhatatlanság suttogásai: A Petőfi illusztrációk történetéből", Magyar Napló 11, 7. sz. (1999): 16-18.