A szentek és a szentség hírében elhunytak életének kutatásával, bemutatásával és értékelésével, illetve haláluk utáni hatásukkal és tiszteletükkel a hagiográfia foglalkozik. A szentek tiszteletének egyik megnyilvánulása imádságos, meditatív, hosszú erőfeszítés eredményeként létrejövő, „devóciós” képek készítése, amely elsősorban a 18–19. században virágzott. A Petőfi körül kialakult profán, populáris kultusz nem élhetett testereklyéi (csont, haj) gyűjtésével, így maga alkotta meg a legkülönfélébb anyagokból arcmását. Nem volt ritka a hajból készült portré, gyakoribb a szalmából összerakott és megfestett, az intarziás, tojásra festett, a hímzett, horgolt – s mint látjuk: a szőrből készült is, amelyet Petőfi születésének 100. évfordulójára készített a hajmáskéri amatőr alkotó.

Forrás:

E. Csorba Csilla: Bolyongó üstökös. A Petőfi-kultusz alakváltozatai. 2019. október 29. - 2020. szeptember 30.

"Lotz életművét elemzők a húsz ismert János vitéz ábrázolásból méltán emelik ki a friss, eleven, jó megfigyelőkészséget mutató lapokat, a Jancsi búcsúja Iluskától, Bujdosása, A zsiványok között, Felcsap huszárnak címűeket. A XI. énektől következőknél a freskófestő Lotz dagályosabb, ünnepélyes, bécsi iskolázottságához erősen kötődő stílusa dominál, és monumentális hatású ábrázolásokat eredményez. Lotz Petőfi számos munkáját tartotta magához közelállónak: illusztrálta többek között Az apostolt, a Bolond Istókot a Kinn a ménes kezdetű verset, stb. és az ő munkáival jelent meg a kiegyezés körüli években a Petőfi válogatott költeményeit tartalmazó kötet is."

Forrás: E. Csorba Csilla, "A hallhatatlanság suttogásai: A Petőfi illusztrációk történetéből", Magyar Napló 11, 7. sz. (1999): 16-18.

Petőfi Sándor feleségével, Szendrey Júliával és hét hónapos Zoltán fiával 1849 júliusában Mezőberényben vendégeskedett másod-unokatestvérénél Orlai Petrics Sománál. A költő ott-tartózkodása során sokat időzött fiatalkori ismerősénél Bonyhay Benjáminnál, ahol a diskurálás mellett elpipázgatott, újságot olvasott. Mindehhez házigazdájának 18. századból való, népi faragású székét használta. Közben Orlai, élve az alkalommal, megörökítette Petőfit, mint, ahogy tette ezt korábban többször, de ezúttal a költő kifejezett kérésére kedvenc mezőberényi gondolkodó székében festette le. Így született meg Petőfi Sándor utolsó élet utáni portréja, hiszen a költő innét Erdélybe indult, ahonnét nem tért vissza. A festmény két verzióban és több példányban ismert. A kompozíció népszerűségéről tanúskodik ez az úgynevezett csizmás változatról készült másolat. Érdekessége a falon látható alföldi tájkép, ami Petőfi Sándor költészetére utal. Továbbá rejthet egy „kép a képben” játékot is, mivel ismeretes, hogy Petőfiék pesti otthonát is díszítette egy Orlai ecsetjétől származó, a magyar pusztát ábrázoló festmény, mely talán az itt látható párdarabja lehetett.

Forrás: Keserű Katalin, Orlai Petrics Soma (Budapest, Képzőművészeti Kiadó, 1984), 19-22.

1899 nyarán látványos ünnepségekkel emlékezett az ország Petőfi Sándor halálának 50. évfordulójára. Budapesten és Segesváron, illetve Fehéregyházán is többezer érdeklődő vett részt a rendezvényeken. Erre az alkalomra írta Jókai Mór Apotheosis – Petőfi Sándor halálának félszázados évfordulójára című versét.
Jókai Mórt, Petőfi ifjúkori barátját gyakran kérték fel a költőről szóló különféle emlékezésekre. Sokszor tett eleget e kéréseknek, de magánlevelekben többször kifejtette, hogy „Én már annyit írtam Petőfiről, hogy most igazán kaucsuk emberré kell válnom, hogy ki tudjam kerülni, hogy az egyszer elmondottakat ne ismételjem. Újat írni pedig nehéz dolog. Még a frázisok olajoskorsója sem kifogyhatatlan.” (Endrődi Sándornak, 1897. december 1.)
1899 nyarán a Petőfi Társaság volt a megemlékezések egyik előkészítője. Jókait eredetileg a segesvári rendezvényre kérték fel, de ő idős korára hivatkozva nem vállalta az utazást. A Társaság alelnöke Bartók Lajos volt, neki írta Jókai a Svábhegyről 1899. július 23-án, immár a budapesti ünnepségre vonatkozóan: „Itt küldök egy csomó levelet, amelyben Apotheosist kérnek. A programunkat kérlek igazíttasd ki akképpen, hogy én a Petőfi szobor előtt egy szózatot fogok közrebocsátani, de nem az Apotheosist fogom szavalni. …nem lehetek oly vakmerő, hogy én Petőfi jelenlétében verset deklamáljak, hisz ő kirúgná a fogamat az infámis rossz klapanciákért.”
Jókai hatása a magyar prózára bizonyos értelemben napjainkban is élő, de nem véletlen, hogy nem mint kiváló költőt tartja számon az irodalomtörténet. Ennek az alkalmi versnek a kultusz szempontjából volt és van jelentősége.
A vers nyomdai levonatát több szerkesztőség is megkapta. Ma a PIM Kézirattárában két korrektúrája található. Mindkét példány 1. fólióján Jókai piros tintás rájegyzését olvashatjuk: „Hírlapi közlését csak Julius 30án engedem meg Dr. Jókai Mór” – tehát csak az emlékünnepség napján. Az egyik példány csonka, utolsó fóliója, a befejező három versszak hiányzik, a kézirat előéletéről nem tudunk részleteket. A másik, a V. 4559/279/5/mell. jelzetű teljes példány viszont kalandos utat járt be, megfordult a segesvári ünnepségeken is. A PIM a Petőfi Társaságtól örökölte, annak irattári anyagában található, Jókai fent már említett, Bartók Lajoshoz írott levelének mellékleteként. Az 1. fólióján egy másik rájegyzést is olvashatunk, Rozsnyai Kálmánét: „E. Kovács Gyula hagyatékából, a Petőfi Háznak ajándékozva; 1909. XI. 25. Rozsnyay Kálmán.” E. Kovács Gyula kolozsvári színész volt, aki végül Segesváron elszavalta a Jókai-verset, majd a nagy melegben rosszul lett, és néhány nap múlva elhunyt. Az emlékezések szerint Jókait nagyon bántotta a haláleset, egyik unokahúga, Jókay Jolán évekkel később így emlékezett állítólagos szavaira: „Íme ez a halál nekem volt szánva és én Kovács Gyulát küldtem magam helyett… Istenem, mily szép lett volna ott meghalni, ahol Petőfi elesett, 50 év múlva ott viszontlátni a csatatéren…”
Az erdélyi ünnepségen Bartók Lajos képviselte és szólalt fel a Petőfi Társaság nevében, így valószínűleg ő vitte el a verset E. Kovács Gyulának. Az is elképzelhető, hogy az 1909-es ajándékozás után, immár Budapesten, a Petőfi Társaság anyagában rendezték az emlékezők egymás mellé a levelet és ezt a példány vers-mellékletet.
Jókai, Bartók Lajoshoz írott levelének megfelelően, a budapesti ünnepségek egyik szónoka volt, Petőfi Sándor Duna-parti szobránál mondott beszédet július 30-án. A Budai Nyári Színkörben (Fővárosi Nyári Színház) pedig Jókai leendő második felesége, Nagy Bella szavalta el az Apotheosist.

János vitéz története többször is felbukkan Jaschik Álmos (1885–1950) munkásságában, aki a könyvillusztráció mellett tervezett színházi díszleteket és jelmezeket, plakátokat, bélyegeket és bankjegyeket is. Az itt látható 1939-es és 1941-es grafikák szín- és formavilága már egészen más képet mutat, mint az 1920-as kiadáshoz készült szecessziós illusztrációk. A derengő, kissé álomszerű jelenetekkel szemben ezek a képei homogén színfoltokból épülnek fel és humoros részletekkel gazdagítva mesélik el János vitéz történetét. A változásban szerepet játszhat, hogy az 1930-as években Jaschik nem egy újabb illusztráció készítése miatt foglalkozott a János vitézzel, hanem azért, mert célja a költemény megfilmesítése volt. Az animációs film azonban anyagi és technikai okok miatt nem készült el.

Forrás:

"Magyar népmesék - rajzfilmen", Keleti Ujság 23, 108. sz. (1940): 3.

Petőfi Sándor feltételezett sakk-készlete. A Petőfi Társaság anyaga, feltehetően Tiltsch József szászsebesi evangélikus pap unokájától, Schlotsch Matildtól került a Petőfi Ház tulajdonába. Kéry Gyula gyűjtése. Szászsebesen, Tiltsch József evangélikus pap házában tartózkodott a költő 1849. április 4–12-ig, ahol Füzessy Zsuzsanna házvezető gazdasszony gondosan ápolta a kissé gyengélkedő költőt. „Szórakozása majdnem naponta abban állt, hogy a háziasszonnyal sakkozott, mely sakkjáték tulajdonát képezte.” (Gerley Vilmos: Petőfi Szászsebesen.) A leltárkönyvek mindegyike mást mond a partner személyét illetően: Tiltsch nevelt leányával, Füzessy Zsuzsannával, a háziasszonnyal [a három lehet egy személy], vagy Bem tábornokkal sakkozott.

Holló Barnabás (1865–1917) egyike volt Stróbl Alajos sikeres tanítványainak a Mintarajztanodában. Számos köztéri szobrot és reliefet készített. Egyik legismertebb alkotása a Magyar Tudományos Akadémia épületén látható dombormű, mely az Akadémia alapítását ábrázolja (1891–1893). Monumentális művei mellett figyelemre méltóak kisplasztikái is, melyek a népéletből vett jeleneteket dolgoznak fel. A Petőfi Irodalmi Múzeumban két verziója is megtalálható a juhászt ábrázoló kisplasztikának. Az egyik változaton (64.1503.1.) egy békésen pipázó juhászt láthatunk bő ingben és gatyában, kalappal a fején. Ezzel szemben az itt látható szobor Petőfi Megy a juhász szamáron… című versének szomorú sorait mintázza meg igen érzékletesen.

Forrás:

Goda Gertrud, Holló Barnabás (1865-1917) szobrászművész, Officina Musei 23 (Miskolc: Herman Ottó Múzeum, 2016), 29-30.

A versek ihletője Mednyánszky Berta (1823–1902), Mednyánszky Jánosnak, a gödöllői Grassalkovich-uradalom inspektorának lánya. Petőfi két vagy három találkozás után levélben megkérte Berta kezét, ám a lány levelében elutasította a közeledést. Mednyánszky Berta végül Sándor Lajos fölbirtokos felesége lett. A rektón „Petőfi-Társaság 1876” feliratú körbélyegzővel.

"Lotz életművét elemzők a húsz ismert János vitéz ábrázolásból méltán emelik ki a friss, eleven, jó megfigyelőkészséget mutató lapokat, a Jancsi búcsúja Iluskától, Bujdosása, A zsiványok között, Felcsap huszárnak címűeket. A XI. énektől következőknél a freskófestő Lotz dagályosabb, ünnepélyes, bécsi iskolázottságához erősen kötődő stílusa dominál, és monumentális hatású ábrázolásokat eredményez. Lotz Petőfi számos munkáját tartotta magához közelállónak: illusztrálta többek között Az apostolt, a Bolond Istókot a Kinn a ménes kezdetű verset, stb. és az ő munkáival jelent meg a kiegyezés körüli években a Petőfi válogatott költeményeit tartalmazó kötet is."

Forrás: E. Csorba Csilla, "A hallhatatlanság suttogásai: A Petőfi illusztrációk történetéből", Magyar Napló 11, 7. sz. (1999): 16-18.

„A Nemzeti dalt két nappal előbb, március 13-án írtam azon lakomára, melyet az ifjúság március 19-én akart adni, mely azonban az eddigi események következtében szükségtelenné válván, elmarad. Míg én az egyik asztalnál a Nemzeti dalt írtam, feleségem a másik asztalnál nemzeti fejkendőt varrt magának.” – jegyezte fel naplójába Petőfi. A költemény egy másik kéziratára pedig a következőket írta: „E költemény buzdította március 15-én a pesti ifjúságot. Elszavaltam először az ifjak kávéházában [a Pilvax kávéházban], azután az orvosi egyetemben [tehát a Hatvani és Újvilág utca, ma Kossuth Lajos és Semmelweis utca sarkán álló épületben], azután a szeminárium terén (most már 15-dik március tere) [a mai Egyetem téren], végre a nyomda előtt, melyet erőszakosan elfoglaltunk a Hatvani utcában (most szabad sajtó utca) [a Landerer és Heckenast nyomda a mai Kossuth Lajos utca és Szép utca sarkán állt]. A szabaddá lett sajtó alól ez a költemény került ki először.” Egressy Gábor színész, aki a Szemináriumi téri szavalaton volt jelen, a következőképp emlékezett az Életképek 1848. március 26-i számában megjelent tudósításában: „Ekkor Petőfi fölemelkedik, mint egy túlvilági alak, mint megtestesült népszenvedés, mint egy ezeréves tantalusi szomjúság – mint végítélet halálangyala. Elüvölti Nemzeti dalát. – E hangok leírhatatlanok. Most is hallom és látom azokat, és örökké fogom látni és hallani, mert e kép és hang elválaszthatatlanok. Leírhatatlan e dalnak hatása a népre, mely nőttön nőtt – s megesküvék isten szabad ege alatt.” Este a Nemzeti Színház félbeszakított Bánk bán-előadásán már Egressy szavalta el közkívánatra kétszer is a Nemzeti dalt, a színház férfikara pedig elénekelte az Egressy Béni által megzenésített költeményt. Landerer és Heckenast nyomdájában több ezer röplap készült a versből és a 12 pontból, csaknem valamennyi újság leközölte szövegét, pár napon belül németre és franciára is lefordították. A sokszorosan restaurált, rossz állapotú kéziratot Schnitzer Ignác ajándékozta a Petőfi Társaságnak 1900 körül.

Petőfi Sándor és Szendrey Júlia 1847. szeptember 8-ra kitűzött esküvőjéig nem sok idő volt már hátra, hogy Petőfi rendezze anyagi helyzetét, és fel tudja mutatni, képes majd eltartani jövendőbelijét. Magasabb honoráriumot kért például Kovács Páltól, a győri Hazánk, illetve Jókaitól az Életképek szerkesztőitől, és ezért kezdte meg a tárgyalásokat Emich Gusztávval (1814–1869) egy újabb gyűjteményes kiadás ügyében. Hetekig tartó alkudozás eredményeként született meg az itt látható szerződés szövege, mely szerint: – Petőfi örökre eladja az előző kötetében megjelent költeményeinek kiadási jogát, – Emich fizet ezért a költőnek 1500 pengő forintot három részletben, – a költő az ezután írandó költeményeit tartozik összegyűjteni – mindaddig míg 35 ívnyi vers össze nem gyűlik – és a kiadónak megjelentetésre átadni 2000 pengő forintért. A megállapodás Emich Gusztáv és Petőfi Sándor aláírásával és monogramos vörös viaszpecsétjével zárul. A továbbiakban a részletkifizetések teljesítése és ennek elismerése sorakozik, az utolsó hét pénzfelvételt Petőfi Sándorné igazolta 1850-ben és 1851-ben. A szerződés végén apja nevében ifjabb Emich Gusztáv hitelesítette aláírásával a Petőfi-szerződést, a Petőfi-verskiadási jogokat átruházták az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Rt.-re, melyet maga Emich Gusztáv alapított 1868-ban, de a kiadó munkájában már csak részvényesként vett rész. A Petőfi kézírásával írott szerződést az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Rt. ajándékozta a Petőfi Társaságnak. A szerződésnek készült egy másik példánya is Emich Gusztáv kézírásával, ez Petőfi tulajdonában volt, hagyatéka részeként a Nemzeti Múzeum, azaz az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattárába került.

Később Emléksorok III. – S. Zs. kisasszonynak ill. S. Zs. kisasszony emlékkönyvébe címmel. A vers címzettjének, Sass Zsófiának papírdobozból, s öt szálló 140 x 90 milliméterre vágott, különböző színű és minőségű papírlapból álló emlékkönyvében maradt fenn. Az S. Zs. nem más, mint Sass Zsófia, idősebb Sass István és Farkas Erzsébet harmadik gyermeke, Petőfi osztálytársának és barátjának Sass Istvánnak 1823-ban született húga. A „méhek s virágok” alapvetően szerelmi szimbolikáját Petőfi a versben méh=szorgalom, megbízhatóság, barátság jelentéstartalomba játszotta át. Kéry Gyula a családi hagyományból úgy értesült, hogy Sass Zsófia a vers megírása idején, 1845 nyarán már menyasszonya volt későbbi férjének, Halasy Károly gyönki ügyvédnek.

Petőfi Sándor 1843 májusától június végéig súlyos nyomorban élve, alkalmi munkákat vállalva tartózkodott Pozsonyban. A barátai által gyűjtött 30 pengőforinttal utazott Pestre az író, szerkesztő Nagy Ignác hívó szavára. Nagy 1843–1844 között szerkesztette a Külföldi Regénytárat, s munkát ajánlott Petőfi számára, aki ezután fordításai tiszteletdíjából élt. (Száz váltóforint volt a kötetek tiszteletdíja.)

Petőfi Sándor ezt a regényt is Nagy Ignác Külföldi Regénytára számára fordította, német közvetítőnyelvből az eredetileg angol nyelvű munkát. George Payne Rainsford James világhírre szert tevő regényének ez az első magyar fordítása, mely a Külföldi Regénytár 22–23. köteteként jelent meg Hartleben Konrád Adolf kiadójánál.

Petőfi Sándor feltételezett borospohara. „Különben én becsüllek, oh, pohár! / Csak egy van benned, amit restelek; / Azt restelem csak benned, oh pohár! / Hogy olyan könnyen kihörpentelek. // Ha én tenéked volnék, oh pohár! / Ki nem fogynék a borból sohasem; / Aztán, ha nékem volnál, oh pohár! / Innál belőlem véges-végtelen.” (Petőfi Sándor: Poharamhoz, 1844)

A pohár zöld színű öntött üvegből készült. Felső része alul elkeskenyedő henger, lent a talp tölcsérszerűen kiszélesedik. A felső rész peremén egy, alján két kidomborodó csík fut. A kettő közötti sávban körökben elhelyezett félgömbök adják a mintát.

Az arckép hitelességéről megoszlik a kutatók véleménye. Többen megkérdőjelezik, hogy a portré Petőfit ábrázolja. Ha valóban Petőfi volt a kép modellje, akkor életpályájának adatai szerint a mű készülése az 1841-1844 közötti időszakra tehető. Ekkor Petőfi több vándorszínész társulatban is működött, bejárva a Dunántúlt, Kecskemét, Debrecen környékét egészen Erdélyig. Személyes és művészi útkeresésének ezen éveiben hol az iskolai tanulmányok folytatását, hol a színészi, hol pedig a költői hivatást tekintette céljának. 1842-ben egyfajta önmeghatározásként így szignálta barátjának címzett levelét: „igaz barátod / (jelenleg) Petrovics Sándor tanuló / (hajdan) Rónai színész / (jövőben) Sió színész és literátor." (Levele Szeberényi Lajoshoz, Pápa, 1842. július 7.) A kép kidolgozása kevéssé képzett művészt sejtet. Lehet, hogy alkotója jó rajzkészségű, amatőr díszletfestő-színész volt, aki az 1840-es évek kisebb társulatainak gyakorlata szerint az előadások háttereit, kellékeit is megfestette. Bár ez az egyetlen fennmaradt portré a költő vándoréveiből, ismerjük két elveszett Petőfi-ábrázolás leírását is, melyeket a közeli jó barátok, Orlai Petrics Soma és Jókai Mór készítettek. Orlai színészi gallérköpönyegében festette le Petőfit, míg az akkoriban festőnek készülő Jókai 1843-ban, Kecskeméten egy kisméretű olajképet készített róla. A miniatűr a jelmezként és hétköznap egyaránt viselt violaszínű frakkjában ábrázolta Petőfit.

Adrovitz Anna, Arcpoetica: Petőfi Sándor életében készült képmásai (Budapest: Petőfi Irodalmi Múzeum, 2012), 27-28.

A vers egy Pákh Alberttel történt összeveszés alkalmával keletezett. Petőfi 1843 végén, hat heti vándorszínészkedés után Székelyhídról Debrecenbe visszatérve felkereste Pákh Albertet. Pákh pártfogásába vette az igen rossz testi állapotban lévő Petőfit, szállásán naponta látogatta. Később is tartották a kapcsolatot. Petőfi és Pákh vitája tárgyát illetően négy nézet terjedt el. Jókai és Gyulai szerint egy alkalommal Petőfi, amikor Pákh nem tartózkodott az otthonában, tréfából elvitte Pákh nemzetszínű szalagját és a kalapjára kötötte. Pákh azonban megbántódott, csalódottságát levélben fejezte ki, főleg az bántotta, hogy Petőfi nyitva felejtette az asztalfiát, melyben sok bizalmas irat volt. Egy másik magyarázat Orlai Petrics Somától származik. Eszerint amikor Petőfi jobban lett, elment Pákhoz. Pákh éppen egy tanítvánnyal foglalatoskodott, Petőfi azonban „kissé triviális szavakkal üdvözölte”. Pákh, különösen a tanítvány előtt, szégyellte a dolgot, s kiutasította Petőfit a szobából. A költő ezt zokon vette, s a következő nap letette Pákh asztalára a Végszó ***hoz című verset. Orlai hangsúlyozta, hogy a barátság felbomlása csak néhány napig tartott, mert „Pákh a mély érzelmű költemény által megilletődve, maga kereste fel Petőfit, és kibékült vele.” (Orlay Petrics Soma: Adatok Petőfi életéhez, Budapesti Szemle, 1879, 362–363.) A harmadik magyarázat Ágai Adolftól származik. Ágai 1843 őszére datálva az esetet abban adja Petőfi kifakadásának az okát, hogy Pákh gúnyos megjegyzéseket tett Petőfi színészi próbálkozásaira. A negyedik, Fischertől származó nézet, a harmadik egy változata. Eszerint Petőfi áradozva beszélt fényes színészi jövőjéről Pákhnak, aki ezt kétkedő mosollyal fogadta. Petőfi a vers megformálásában Csokonai Vitéz Mihály A pillantó szemek című verséből meríthetett.