"Lotz életművét elemzők a húsz ismert János vitéz ábrázolásból méltán emelik ki a friss, eleven, jó megfigyelőkészséget mutató lapokat, a Jancsi búcsúja Iluskától, Bujdosása, A zsiványok között, Felcsap huszárnak címűeket. A XI. énektől következőknél a freskófestő Lotz dagályosabb, ünnepélyes, bécsi iskolázottságához erősen kötődő stílusa dominál, és monumentális hatású ábrázolásokat eredményez. Lotz Petőfi számos munkáját tartotta magához közelállónak: illusztrálta többek között Az apostolt, a Bolond Istókot a Kinn a ménes kezdetű verset, stb. és az ő munkáival jelent meg a kiegyezés körüli években a Petőfi válogatott költeményeit tartalmazó kötet is." E. Csorba Csilla: A halhatatlanság suttogásai - A Petőfi illusztrációk történetéből.

Forrás: E. Csorba Csilla, "A hallhatatlanság suttogásai: A Petőfi illusztrációk történetéből", Magyar Napló 11, 7. sz. (1999): 16-18.

Sass Károllyal (1825–1890), aki később városi pénztáros lett, Petőfi Sopronban ismerkedett meg. Sass Károlyi Lajos gróf erdődi birtokán írnokként tevékenykedett, mind Petőfi, mind Szendrey Júlia bizalmasa lett, ő közvetítette Szendrey Júliának Petőfi leveleit, s ő volt a fiatal pár egyik esküvői tanúja. A levél „várban” kitétele utalás Erdődre.

Szendrey Júlia autográf tintaírású nyilatkozata teljes névaláírással, idegen kezek tinta- illetve ceruzaírású rájegyzésével, két viaszpecséttel, az 1. fólió rektója erősen sárgult, a tintaírás fakulóban. Szendrey Júlia aláírása mellett a viaszpecséten P. S. monogram szerepel. A fólión még látható Horvát Gyula aláírása és pecsétje. Az irat említi August von Heydte osztrák őrnagyot, aki majd 1854-ben tanúskodik Petőfi elestéről a segesvári csatatéren.

A Petőfi Társaság anyaga, Orlai Petrics Soma hagyatékából, akinek Petőfi adta ajándékba. Mesterházy Kálmán festőművész árverésen vette meg a Petőfi Háznak. Bartók Lajos, Endrődi Sándor, Szana Tamás adománya. „Óra Petőfiék pesti szobájából. A század elejéről való oszlopos óra, új aranyozással.” (1911) „Még alig volt reggel, már megint este van. / Még alig volt tavasz, már megint itt a tél. / Még alig, Juliskám, hogy megismerkedtünk, / S már feleségem vagy, már rég azzá lettél.” (Petőfi Sándor: Még alig volt reggel..., Pest, 1847 ősze után)

Az óra talapzata téglatest alakú, feketére festett, üreges. Szemközti oldala kereszt és vízszintes irányú sávokkal díszített. A kerek, hengeres testet két oszlop közé függesztették fel, felső része a homlokzatszerű záródíszhez csatlakozik. A szerkezet fadoboza fekete, a számlapot aranykeretes, csuklópántos üveglap védi. A számlap peremén aranyszínű, rombuszmintás, befelé mélyülő fémsáv látszik, a számlap közepe szintén aranyszínű, hullámvonalas, mélyített. A kettő között acélgyűrűben a bevésett számok I-XII-ig futnak. A mutatók acélból készültek, a szerkezet felhúzására három lyukat alakítottak ki. Az inga fémből készült, aranyszínű, áttört, kerek lap. Az óraszerkezet egy aranyszínű, lantot és virágokat formázó faragásra támaszkodik. Az óra két oldalán az oszlopok aranyszínűek, felső és alsó részük faragott, középen két-két fémgyűrűvel illesztették össze őket. A felső és a középső sávokba rózsaszín stilizált virágokat festettek. Az alsó sávokban egy-egy struccon ülő, piros napernyőt tartó keleties pár látható. A szerkezetben belül olvasható az órát felújító mester jelzése: „DOBLER órás javít és elad mindennemű órákat két évi jótállás mellett Budapest IV. Képíró utcza 5. sz. IV. ker Lövész utcza 5. sz."

A szentek és a szentség hírében elhunytak életének kutatásával, bemutatásával és értékelésével, illetve haláluk utáni hatásukkal és tiszteletükkel a hagiográfia foglalkozik. A szentek tiszteletének egyik megnyilvánulása imádságos, meditatív, hosszú erőfeszítés eredményeként létrejövő, „devóciós” képek készítése, amely elsősorban a 18–19. században virágzott. A Petőfi körül kialakult profán, populáris kultusz nem élhetett testereklyéi (csont, haj) gyűjtésével, így maga alkotta meg a legkülönfélébb anyagokból arcmását. Nem volt ritka a hajból készült portré, gyakoribb a szalmából összerakott és megfestett, az intarziás, tojásra festett, a hímzett, horgolt – s mint látjuk: a szőrből készült is, amelyet Petőfi születésének 100. évfordulójára készített a hajmáskéri amatőr alkotó.

Forrás:

E. Csorba Csilla: Bolyongó üstökös. A Petőfi-kultusz alakváltozatai. 2019. október 29. - 2020. szeptember 30.

Petőfi Sándor feleségével, Szendrey Júliával és héthónapos Zoltán fiával 1849 júliusában Mezőberényben vendégeskedett másod-unokatestvérénél Orlai Petrics Sománál. A költő ott tartózkodása során sokat időzött fiatalkori ismerősénél Bonyhay Benjáminnál, ahol a diskurálás mellett elpipázgatott, újságot olvasott. Mindehhez házigazdájának 18. századból való, népi faragású székét használta. Közben Orlai, élve az alkalommal, megörökítette Petőfi Sándort, mint, ahogy tette ezt korábban többször, de ezúttal a költő kifejezett kérésére kedvenc mezőberényi gondolkodó székében festette le. Így született meg Petőfi utolsó élet utáni portréja, hiszen a költő innét Erdélybe indult, ahonnét nem tért vissza. A festmény két verzióban és több példányban ismert. A múzeumunkban található kompozíció az úgynevezett papucsos változat. Érdekessége, hogy a tintatartó alatt az Egy gondolat bánt engemet kezdetű vers sorai olvashatók.

Forrás:

Keserű Katalin, Orlai Petrics Soma (Budapest: Képzőművészeti Kiadó, 1984), 19.

"Lotz életművét elemzők a húsz ismert János vitéz ábrázolásból méltán emelik ki a friss, eleven, jó megfigyelőkészséget mutató lapokat, a Jancsi búcsúja Iluskától, Bujdosása, A zsiványok között, Felcsap huszárnak címűeket. A XI. énektől következőknél a freskófestő Lotz dagályosabb, ünnepélyes, bécsi iskolázottságához erősen kötődő stílusa dominál, és monumentális hatású ábrázolásokat eredményez. Lotz Petőfi számos munkáját tartotta magához közelállónak: illusztrálta többek között Az apostolt, a Bolond Istókot a Kinn a ménes kezdetű verset, stb. és az ő munkáival jelent meg a kiegyezés körüli években a Petőfi válogatott költeményeit tartalmazó kötet is."

Forrás: E. Csorba Csilla, "A hallhatatlanság suttogásai: A Petőfi illusztrációk történetéből", Magyar Napló 11, 7. sz. (1999): 16-18.

Nagy Imre (1822–1894) ügyvéd, történész még a soproni evangélikus líceum tanulójaként Orlai Petrich Soma és Salkovics Károly – Petőfi másod-unokatestvérei – lakótársa lett 1839 őszén. Ekkor ismerkedett meg Petőfivel is, aki tanulmányait anyagi okok miatt nem tudta folytatni, katonának csapott fel Sopronban. Petőfi lopva írt, némileg elkeseredett, zaklatott levelében katona sorsáról számolt be újdonsült barátjának. Félévi kiképzés után az újoncokat útnak indították, hogy a svájci határ közelében állomásozó I. zászlóaljhoz csatlakozzanak, de Grazba érkezvén azt a hírt kapták, hogy Horvátországba helyezik őket. Petőfi Grazban tífuszos lett, és hetekig feküdt a helyőrség kórházában. A címzés, pecsét és boríték nélküli levelet Nagy Imre fia, Nagy Kálmán adományozta a Petőfi Társaságnak az 1910-es években.

Petőfi 1848 pünkösdjén összeveszett Jókai Mórral, annak Laborfalvi Rózával bontakozó szerelme miatt. Az ok nemcsak a korkülönbség és a törvénytelen gyermek volt, hanem a színésznő arisztokrata kapcsolatai is irritálták a költőt. Az író ekkor elköltözött Petőfiéktől a Fűzfa utcai Schiller-házból (ma Dohány utca 16–18.), ahol bérlő volt. Petőfi felháborodásában még Jókaynét is értesítette a helyzetről, aki Pestre jőve szemrehányásokkal illette fiát. „Petőfinek e vad indulatossága idézte fejemre életemnek legnagyobb fájdalmát, az anyaátkot” – írta visszaemlékezéseiben Jókai. Tovább rombolta barátságukat és sajtópolémiát is eredményezett kettejük közt a Vörösmartyhoz, Midőn a nemzetgyűlésben augusztus 21-én a hadügyben a többséggel szavazott című vers, és annak Jókai akarata ellenére, távollétében való közlése az Életképekben. A levélben barátját Laborfalvi Móricnak nevezi Petőfi, gúnyosan érzékeltetve ezzel, hogy a házasság már megköttetett. Az esküvőt a nyilvánosság kizárásával augusztus 29-én Rákoscsabán tartották. A levél Jókai Mór hagyatékából került a Petőfi Ház gyűjteményébe.

A levélben Petőfi említi Jókai Mórt, Arany Jánost és Tompa Mihályt. A címzés és boríték nélküli misszilis Kovács Pál örököseitől ajándékként került, Endrődi Sándor közvetítésével a Petőfi Házba.

Petőfi 1846. augusztus végén indult el a Kolozsvárott szeptember 9-én nyíló erdélyi országgyűlésre. Útközben Szatmár megyében is időzött, többek között Kölcseyre emlékezve, emlékhelyeket felkeresve. Útitársa Obernyik Károly – Kölcseyék egykori házitanítója –, vendéglátói Pap Endre költő, Kölcsey hajdani joggyakornoka és Riskó Ignác költő, vármegyei aljegyző voltak. Szatmár vármegye Nagykárolyban tartott évnegyedes közgyűlése főispáni beiktatással kezdődött szeptember 7-én, melyen vendégként Petőfi és Obernyik is részt vett. „Én és Petőfi a jegyzők mögött foglaltunk helyet. Az installáció – a feladat hagyományaiból kifolyólag – beköszöntő, üdvözlő, kölcsönösen bókoló és nagyított dicsőítgetéseket özönlő szónoklatváltásból állván Petőfi türelmetlen hallgatója volt azoknak; s elfojtott méreggel megragadván kezemet, csakhamar rám mordult: »Jer, menjünk innen! – Egy ülőhelyemben ennyi butaságot még nem hallottam!« – szólt hozzám, mikor az udvar közepére kiértünk.” – emlékezett a szemtanú, Telegdi László. A verset – mint az alcímből is látszik – még aznap megírta és másnap, a megyebeli liberálisok tanácskozásán közkívánatra előadta. „…annyi erővel, annyi bensőséggel és meggyőződéssel szavalá, hogy mindnyájunkat mélyen meghatott. Én e perctől kezdve bámulója lettem, s iparkodtam barátságát kiérdemelni.” – írta emlékirataiban Teleki Sándor. Petőfi utóbb, 1847 májusi Úti levelében a következőket írja: „Amint hallom dühödnek az illetők Nagy Károlyban című versemért; nagyon sajnálom, de kimondhatatlanul örülök rajta, mert hisz épen az volt szándékom, hogy oldalba verjem őket, amint érdemlik…” 1847 januárjában a Hazánk a győri cenzor, Csatskó Imre ítélete alapján visszautasította a vers közlését, viszont Reseta János, a budapesti cenzor az Összes költeményekben való megjelenés elé nem gördített akadályt. „Ezt a kéziratot Petőfi Szendrey Júliának, ez pedig Térey Marinak adta, kinél Júlia Nagy-Károlyban szállva volt. Térey Mari később Szabó Györgyöt ajándékozta meg vele; tőle Horváth Déneshez került, aki beküldte a Petőfi-Társaság ereklyetárába.” – foglalta össze a kézirat útját Kéry Gyula, a Petőfi Ház munkatársa 1911-ben.

Benedekfalvi Luby Zsigmond (1819–1887) jegyző, Szatmár vármegye főszolgabírája, királyi tanácsos, Petőfi szatmári baráti köréhez tartozott. A levélben említett Pap Endre (1817–1851), akinél a levél írásának idején Petőfi tartózkodott, jogász költő, országgyűlési követ volt. A levélnek két melléklete van, az első Pap Endre levele Luby Zsigmondnak, a másik Kondor Sándor tintaírású hitelesítő sorai egy szakadt borítékon. A kéziratot 1956-ban gyűjteményezte intézményünk Luby Zsigmond unokájától, Luby Margit (1885–1976) néprajzkutatótól 1956-ban.

Petőfi Sándor feltételezett utazóládája. Orlai Petrics Soma Petőfi Debrecenben (1857) című képén (PIM Művészeti Tár, 57.458.1.), illetve a kép vázlatán (57.301.1.) a Petőfi Irodalmi Múzeumban őrzött tárgyhoz hasonló látszik. (Ez a tény nem erősíti meg a láda hitelességét, hiszen Orlai nem látta a költőt ebben az időszakban.) Elképzelhető, hogy éppen e kép ösztönözte a múzeumot a tárgy megvásárlására. „Nem veszed tán rósz névén, ha elhagyom az önözést. Én ollyan ember vagyok, hogy, a melly házba bemegyek, szeretem magamat hanyatt vágni a ládán...” (Petőfi levele Arany Jánosnak, Pest, 1847. febr. 23.)

A láda téglatest alakú, fedele enyhén domború, fából készült. Fölső részét hátul három bőrdarab rögzíti az alsó rész pereméhez. Kívül a ládát eredetileg viaszosvászon borította. A restaurálás során az eredeti darabokat zsákvászonra dolgozták rá. A textilborítást az éleken, peremeken három, a ládán keresztbefutó, szegecselt vaspánt rögzíti. A ládán kétoldalt egy-egy vasfogó van. Elöl, jobboldalt egy kulccsal zárható vaszárat szereltek fel.

A levél Petőfi Sándor nevében is íródott; rajta kívül megemlítődik még Petrovics István és Sass István. A 2. fólió verzóján a címzés részben Petőfi kézírása, mellette a balszélen tintaírású hitelesítő rájegyzés (Debrecen, 1906. márc. 25.) A kézirat Kardos Samu (1857–1925) debreceni ügyvéd, a Régi Okiratok és Levelek Tára című folyóirat megalapítója révén került a Petőfi Társaság gyűjteményébe.

"Lotz életművét elemzők a húsz ismert János vitéz ábrázolásból méltán emelik ki a friss, eleven, jó megfigyelőkészséget mutató lapokat, a Jancsi búcsúja Iluskától, Bujdosása, A zsiványok között, Felcsap huszárnak címűeket. A XI. énektől következőknél a freskófestő Lotz dagályosabb, ünnepélyes, bécsi iskolázottságához erősen kötődő stílusa dominál, és monumentális hatású ábrázolásokat eredményez. Lotz Petőfi számos munkáját tartotta magához közelállónak: illusztrálta többek között Az apostolt, a Bolond Istókot a Kinn a ménes kezdetű verset, stb. és az ő munkáival jelent meg a kiegyezés körüli években a Petőfi válogatott költeményeit tartalmazó kötet is."

Forrás: E. Csorba Csilla, "A hallhatatlanság suttogásai: A Petőfi illusztrációk történetéből", Magyar Napló 11, 7. sz. (1999): 16-18.

János vitéz története többször is felbukkan Jaschik Álmos (1885–1950) munkásságában, aki a könyvillusztráció mellett tervezett színházi díszleteket és jelmezeket, plakátokat, bélyegeket és bankjegyeket is. Az itt látható 1939-es és 1941-es grafikák szín- és formavilága már egészen más képet mutat, mint az 1920-as kiadáshoz készült szecessziós illusztrációk. A derengő, kissé álomszerű jelenetekkel szemben ezek a képei homogén színfoltokból épülnek fel és humoros részletekkel gazdagítva mesélik el János vitéz történetét. A változásban szerepet játszhat, hogy az 1930-as években Jaschik nem egy újabb illusztráció készítése miatt foglalkozott a János vitézzel, hanem azért, mert célja a költemény megfilmesítése volt. Az animációs film azonban anyagi és technikai okok miatt nem készült el.

Forrás:

"Magyar Népmesék - rajzfilmen", Keleti Ujság 23, 108. sz. (1940): 3.