Benczúr Gyula Petőfi Sándort ábrázoló, 1909-ben keletkezett mellképe a költő híres dagerrotípiáját idézi. A festő a Petőfi Háznak ajánlotta fel művét. A nagylelkű adománynak és a Petőfi Társaság körültekintő szerzeményezésének köszönhetően van ma is a múzeum őrzésében. A Vasárnapi Ujság munkatársa így igen lelkesen írt az alkotásról: „A mi érzésünk szerint ilymódon sikerült olyan arczképét festenie, a mely hívebben, megbízhatóbban, jellemzőbben adja vissza a költő arczát, a valamennyiünknek kedveset, mint akármelyik az eddig ismert arczképek közül. Minket különösen a szem sötét, erős gondolatokat és érzéseket tükröző tekintete ragad meg a valószerűség hatásával, – csakugyan így nézhetett az a férfi, a ki egész lényével élte azt az eszmét és érzést, amely lelkébe belevette magát, akiben elvont eszmék, mint: szabadság, haza, barátság, – eleven életté váltak, aki dalolta az életet és élte a dalt.”

Forrás:

S. A.: Petőfi Sándor új arczképe: Benczúr Gyula festménye, Vasárnapi Ujság, 1909. márc. 14., 205-206.

A bejegyzések a Lyrical beauties of Thomas Moore (selected by H. M. Melford, Brunswick, Westermann, 1845, XII, 114 p.) című, a Petőfi Társaság pecsétjével ellátott vászonkötéses kötetben, fakult, foltos fóliókon találhatók. A kötetet könyvtáblát utánzó tékában őrizzük, mely bőrkötéses, selyembéléssel rendelkező, gerincén és borítóján aranyozás. A példányban a következő autográf dedikációk olvashatók: Petőfi Sándor Arany Jánosnak (4. f. rektó); Arany János Garay Jánosnak (2. f. rektó); Garay Jánosné [Babocsay Mária] Kozma Andornak (3. f. rektó). Leveldi Kozma Andor (1861–1933, költő, műfordító, a Kisfaludy és a Petőfi Társaság tagja) autográf bejegyzései olvashatók a kötet előző tulajdonosairól és a tárgy Petőfi Társaságnak adományozásáról (1 f.); valamint a Forget not the field (A tért ne feledd) című versfordítása (67. f. rektó); és ex librise (2 f. verzó).

Orlai rajzban és festményen is megörökítette Petőfi szüleit. 1842 nyarán a költő társaságában Dunavecsére utaztak a szülőkhöz. Az édesapa portréja későbbi, de Orlainak a Budapesti Szemle hasábjain, 1879-ben közölt, ehhez a látogatáshoz kötődő emlékei tükröződnek rajta: „arcuk is, melyen a rosszra fordult viszonyok szülte mély fájdalom nyomai voltak láthatók, részvétre gerjesztő volt.”

Forrás:

Keserü Katalin, Orlai Petrics Soma (Budapest: Képzőművészeti Kiadó, 1984), 22.

"Lotz életművét elemzők a húsz ismert János vitéz ábrázolásból méltán emelik ki a friss, eleven, jó megfigyelőkészséget mutató lapokat, a Jancsi búcsúja Iluskától, Bujdosása, A zsiványok között, Felcsap huszárnak címűeket. A XI. énektől következőknél a freskófestő Lotz dagályosabb, ünnepélyes, bécsi iskolázottságához erősen kötődő stílusa dominál, és monumentális hatású ábrázolásokat eredményez. Lotz Petőfi számos munkáját tartotta magához közelállónak: illusztrálta többek között Az apostolt, a Bolond Istókot a Kinn a ménes kezdetű verset, stb. és az ő munkáival jelent meg a kiegyezés körüli években a Petőfi válogatott költeményeit tartalmazó kötet is."

Forrás: E. Csorba Csilla, "A hallhatatlanság suttogásai: A Petőfi illusztrációk történetéből", Magyar Napló 11, 7. sz. (1999): 16-18.

Petőfi megházasodásáról ad hírt barátjának, bernátfalvi Bernát Gáspárnak (1810–1873, ügyvéd, író, költő, zeneszerző), akinek „gazsiádák” néven illetett tréfái és adomái széles körben népszerűek voltak. Törs Kálmán, a Petőfi Társaság alapító tagja Bernát Gáspárról szóló nekrológjában így ír: „Petőfi e két levelét, csak bizalmasabb barátainak szerette megmutatni. […] A másikban, melyben már azt is tudtára adja, hogy megnősült, egy kis „paprikást” kér, ami jól esik a sok szerelmi édességre, „de ne legyen annyira paprikás, hogy aztán az asszony ne élvezhesse”. E levél így van címezve: „Szent Gáspár barátomnak.” E két levelet sokan kérték tőle nagy áron, akkor is, mikor talán egy krajcárja se volt. Ő ilyenkor hidegvérrel dugta tárcájába a leveleket s így szólt: „Becsületes ember előtt az ilyen megfizethetetlen – többet ér egy dupla országnál.” (Vasárnapi Ujság, 1873. jan. 12.) Bernát Petőfinek címzett négy megmaradt levelét a Széchényi Könyvtár Kézirattára őrzi. A levelet a címzett maga ajándékozta Petőfi barátjának, gróf Teleki Sándornak, „a vad grófnak”, akinek fiától, gróf Teleki Jánostól (1868–1937, a koltói kastély utolsó ura) szerezte a mindkettőjüket tagjává fogadó Petőfi Társaság.

Ismeretes, hogy Petőfi, ha módja volt rá, beleszólt a róla készülő arcképek dolgába. Ebben az esetben feltehetőleg elégedetlen volt a metsző munkájával, mert amikor sor került a kötet második kiadására, kiadójával új metszetet rendelt Tyrolertől. A második változat szélesebb, sűrűbb szakállal ábrázolja a költőt, akinek egy, a metszőhöz rossz németséggel írt levele is fennmaradt a változtatásokról. A hibák - melyek valószínűleg szándékosak voltak, hiszen Petőfi jól beszélt németül - a nyelvi tréfákban kedvét lelő prózaíró leleményei. [...] Mint a levél szövegéből kiderül, mellékletként volt mellette egy, a költőnek saját magáról készített vázlatrajza, ami azonban elveszett. Nem tudjuk, hogy róla készült metszetet igazított-e ki, vagy szabadkézzel készítette a rajzot, annyi bizonyos, hogy a kért változtatásokat saját kezűleg jelölte be rajta. Az Összes költemények kötete az új képpel 1848. február 1-jén látott napvilágot.

Forrás: Adrovitz Anna, Arcpoetica: Petőfi Sándor életében készült képmásai (Budapest: Petőfi Irodalmi Múzeum, 2012), 51-52.

A költő első önálló kötete több sikertelen kiadói próbálkozás után 1844-ben jelent meg Vörösmarty Mihály és a Nemzeti Kör támogatásával. A kéziratot egy háromtagú bizottság (Vörösmarty, Szigligeti Ede, Vachott Sándor) hagyta jóvá kisebb változtatásokkal. Feltehetően júliusban került nyomdába az eredetileg tervezettnél két ívvel nagyobb terjedelemben, és novemberben jelent meg.

Petőfit már 1839 óta foglalkoztatta versei kötetben való kiadása, egybemásolt költeményeinek több füzete ismert. Ilyen volt az egyik barátjának ajándékozott, 1839 és 1841 között keletkezett, tizenhét művet tartalmazó Lant versei, amelynek kiadásával hiába próbálkozott Pozsonyban. A közelmúltban előkerült egy 1843-ban összeállított Ibolyák című gyűjtemény, mely hat vers mellett két rövid novellát is tartalmaz.

Petőfi 1844-ben újabb versesfüzetet állított össze kiadás céljával, melyre a XI. úti levél Kerényi Frigyeshez című írásában így emlékezett: „Debrecenből utaztam Pestre, 1844-ben, februáriusban, kopott ruhában, gyalog, egypár huszassal és egy kötet verssel. E kötet versben volt minden reményem…” Petőfit az Athenaeum szerkesztője, Vörösmarty Mihály és a Nemzeti Kör támogatta. A költő 60 pengőforint kölcsönt kapott Tóth Gáspár szabómestertől, amelyre a teljes választmány kezességet vállalt. Ezt az összeget Petőfi egy év múltán vissza is fizette. A kéziratot véleményező háromtagú bizottság tanácsára tizenöt verset – főképp bordalokat – elhagyott az eredeti kéziratból, melyről Irtóztató csalódás című költeményében emlékezett meg. A költő szüleinél, Dunavecsén és Pesten is dolgozott kéziratán, kiegészítve az 1844 márciusa óta írt verseivel. A nyomtatott kötet százkilenc költeményéből ötvenöt még kiadatlan volt, a többi folyóiratban, almanachban vagy naptárban már megjelent. 1842-ből tizenhárom, 1843-ból harminckettő, 1844-ből hatvannégy szöveget tartott méltónak Petőfi a kötetbe beválogatni, valamennyi zsengéjét mellőzte.

A köteten belül a három verscsoport – a romantikus személyiség vallomásversei, a zsánerképek és helyzetdalok, valamint a népdalok – körülbelül egyharmados arányt mutatnak; a két utóbbi műfaj túlsúlya miatt a kritikusok és az olvasók az irodalmi népiességet megvalósító eseményként fogadták a könyvet.

A kötet a Petőfi Társaság gyűjteményének részét képezte.

Petőfi Sándor 1843 májusától június végéig súlyos nyomorban élve, alkalmi munkákat vállalva tartózkodott Pozsonyban. A barátai által gyűjtött 30 pengőforinttal utazott Pestre az író, szerkesztő Nagy Ignác hívó szavára. Nagy 1843–1844 között szerkesztette a Külföldi Regénytárat, s munkát ajánlott Petőfi számára, aki ezután fordításai tiszteletdíjából élt. (Száz váltóforint volt a kötetek tiszteletdíja.)

Petőfi Sándor ezt a regényt is Nagy Ignác Külföldi Regénytára számára fordította, német közvetítőnyelvből az eredetileg angol nyelvű munkát. George Payne Rainsford James világhírre szert tevő regényének ez az első magyar fordítása, mely a Külföldi Regénytár 22–23. köteteként jelent meg Hartleben Konrád Adolf kiadójánál.

Az aszódi evangélikus iskola bizonyítványa az 1836/1837 és az 1837/1836 évi szintaktikai tanfolyamok látogatásáról és a tanulmányok minősítéséről Koren István (1805–1893) gimnáziumi tanár autográf írásával kitöltve. Aláírás: Stephanus Koren mp. eiusdem Scholae docens. A verzón ceruzaírással Alex. Petőfi. A Petőfi Társaság gyűjteményében maradt fenn.

1

Petőfi minden valószínűség szerint 1844 húsvétja (április 7–8.) előtt írta a verset, és március második felében vagy április első napjában adta át az Aradi Vészlapok szerkesztőjének, Császár Ferencnek.
A vers népi zsánerkép, mely a debreceni Nem ver engem az isten… című dalhoz hasonló. A versben a kétségbeesés és a halálvágy motívuma könnyedebb, áttételesebb formát ölt, mint más 1844. első negyedéből való darabokban (a Boldogtalan voltam… című költeménytől a Gyönge vagyok… című műig). A költemény pontos keltezése e derűsebb hangulati háttér miatt lehet március vége, április eleje, amikor Petőfi már bizonyosan ismerte Vörösmarty kedvező véleményét a Versek kéziratáról.
A kézirat Császár Ferenc hagyatékából, az Aradi Vészlapok című jótékony célú album szerkesztési irataival került elő. Ez a hagyaték, mely 1956-ban Császár Margittól vétel útján került a PIM Kézirattárába, nyolc Petőfi-verset tartalmazott.

2

A Kis menyecske, szép kis menyecske című vers jegyzetében. A versnek nincs Petőfitől származó keltezési adata. Eredeti kézirata az Aradi Vészlapok című kiadvány szerkesztési iratai között maradt fenn. A lap szerkesztője Császár Ferenc volt, akihez minden valószínűség szerint 1844. március közepe és április 7-e között került mint Petőfi egyik Népdalok című ciklusának II. darabja. Petőfi 1843 novemberétől kezdve a hasonló, népi fogantatású, már nem konvencionálisan halálvágyas dalok egész sorát írja, s ezek közé a [Virít a kikirics…] bárhová beilleszthető. Bizonyos meggondolások alapján mégis leginkább 1844 márciusára datálható. Egyrészt, mert a természeti kezdőkép kora tavasszal nyíló virágra utal, másrészt minden jel arra mutat, hogy a bizonyosan 1844. évi és Pestről keltezett Gyönge vagyok című dal, mely a [Virít a kikirics…] hangulati ikerpárjának tekinthető, ugyancsak márciusban készült. A két verset rokonítja a szokványos négy soros, páros rímű népdalstrófától való eltérésre, tehát a formai újításra való törekvés. A Petőfi-vers első rímpárja megegyezik egy népi rigmuséval: „Hej kikirics, kikirics, Nekem többet ne viriccs.” A kézirat Császár Ferenc hagyatékából, az Aradi Vészlapok című jótékony célú album szerkesztési irataival került elő. Ez a hagyaték, mely 1956-ban Császár Margittól vétel útján került a PIM Kézirattárába, nyolc Petőfi-verset tartalmazott.

„Kecskebőrből, 3 részből, belől a két szélső részen gyöngyhímzés virágokból, irónnal és a felírással: Talpra Magyar versért. Pest 1848 Petőfi Sándornak. Felesége hímzése.” (Az Ernst Lajos Magyar Történeti Gyűjteménye, Bp., 1932, 118. o. 9. tétel)

Szendrey Júlia a bőr pénztárcát férjének, Petőfi Sándornak adta emlékül. Ez egy kecskebőrből készült tipikus biedermeier emléktárgy, selyemmel bélelt és gyöngyhímzéssel díszített. Egyik oldalon pufók, meztelen puttó repül kezében virágcsokorral, alatta az alábbi felirat olvasható: "Petőfi Sándornak Pest 1848. Másik oldalán gyöngyből hímzett babérágak és nemzeti színű szalag látható."

„Mi kéj, igy kóborolni / Hegyen és völgyön túl, / Mi kéj! mint dagad keblem! / S erszényem mint lapúl!” (Petőfi Sándor: Ez már aztán az élet!)

„Lesz idő, s tán nem sokára, / A mikor a magyarúl / Éneklő fiúk markába / Bankóteljes tárca húll.”) (Petőfi Sándor: Úti jegyzetek)

Ferenczy Béni (1980-1967) 1948-ban, a forradalom 100. évfordulójára készítette Petőfi-szobortervét, de a megrendelőnek végül nem tetszett a vékonydongájú, minden pátoszt nélkülöző, kemény tartású fiatal legényt formáló alkotás. A gipszben maradt szobrot egy pincéből Hatvany Lajos hozta elő, s tette a nagyközönség számára is láthatóvá, amikor Így élt Petőfi című könyvének (1955) borítójára tetette. Az évekig dugdosott szobor először Gyulán (1960) állították fel, majd kalandos úton eljutott Milánóba, ahol a híres Biblioteca Ambrosianába - talán a világ első múzeumába - került. A Cortile degli Spiriti Magni (az európai kultúra nagy gondolkodói) loggiás udvarában helyezték el, Platón, Aquinói Szent Tamás, Goethe, Chateaubriand, Schiller, Dante, Galilei, Shakespeare, Manzoni társaságába. A Petőfi Irodalmi Múzeum kérésére az 1960-as évtizedben bronzba öntötték, s hosszú ideig a Petőfi-kiállítások központi alakja volt. Az elmúlt évtizedekben a múzeum kertjében állt, s március 15-én, július 31-én az irodalomszeretők Petőfi-ünnepét itt tartják Ferenczy Bénire és Petőfire egyszerre emlékezve.

Forrás:

E. Csorba Csilla: Bolyongó üstökös. A Petőfi-kultusz alakváltozatai. 2019. október 29. - 2020. szeptember 30.

Az 1844-ben Pestre érkező Petőfi Sándort munkaadója – a Pesti Divatlap főszerkesztője – Vahot Imre vitte el Barabáshoz 1845-ben, s rendelte meg tőle a költő első, nyilvánosságnak szánt arcképét. Az újság hátsó borítéklapján három alkalommal (június 12-én, 19-én és 26-án) előfizetési felhívás adta tudtul a következőket: „A közkedvességű Petőfi Sándor továbbra is egyedül lapunkban zengendi szép dalait, és pedig ezentúl is minden számban fog vele találkozni az olvasó." Alatta a következőket olvashatjuk: „Ugyancsak az első szám mellett fog megjelenni Petőfinek igen jól talált arczképe is.” A keresztnév kiírására nem volt szükség, mivel a lapot járatók pontosan tudták, kiről van szó. A 22 éves költő, pesti tartózkodásának egy éve alatt, az irodalmi élet elismert tagjává vált, ez tette időszerűvé az ifjú tehetség régen várt portréjának megjelentetését. A litográfia tehát imázsváltása idején ábrázolja Petőfit, amikor a nyilvánosság előtti megjelenésben a bohém vándorszínész tarka viseletét már felcserélte a beérkezett költőhöz méltó, komoly ruházattal. A képen látható, a korszakban – jobbára a nemzeti érzelmű értelmiség, a reformellenzék körében – népszerű viseletnek számító zsinóros atillát viselője 1845 elején készíttette, s ettől kezdve ruhatárának emblematikus darabja lett. A portré a kortársak visszajelzései szerint sikerült, jól adta vissza Petőfi arcának jellegzetességeit.

Forrás:

Adrovitz Anna, Arcpoetica: Petőfi Sándor életében készült képmásai (Budapest: Petőfi Irodalmi Múzeum, 2012), 41.

A tréfálkozó levélkezdet után Petőfi több, éppen aktuális eseményt említ meg ügyvéd és költő ismerősének, Samarjay Károlynak (1821–1894). Többek között első verseskötete, a Versek 1842–1844 (Pest, 1844) kiadásának előkészületeiről számol be, végül még költészeti tanácsokkal is megtoldja sorait. Samarjay Károllyal való levelezésüknek ez az egyetlen megmaradt darabja. A címzés, bélyegző, pecsét és boríték nélküli levelet a Samarjay-család ajándékozta 1922-ben a Petőfi Társaságnak.

A mészárosbárdot Csilling András kapta Petrovics Istvántól fuvardíjként, amikor a családot Dömsödről Pestre költöztette. A Petőfi Társaság anyaga, özv. Csilling Andrásnétól, Kéry Gyula gyűjtése.

A bárd feje szabálytalan trapéz alakú. Éle kopott, az ezzel szemben fekvő perem közepén ék alakú hiány látható, alatta a perem felhajlik, kiszélesedik. A bárd domborúbb lapján felül nyolc, csillag alakú, alul két, töltényhüvely formájú mesterjegy van. A fej egy vastag, háromszög alakú kiemelkedéssel és acélgyűrűvel kapcsolódik a nyélhez. A nyél lapos, hengeres, végén egy acéltüskével rögzített kerek rézlap látszik.

„Nem is lehet csodálni! / Csak húsvágáshoz ért; / Nem sok hajszála hullt ki / A tudományokért.” (Petőfi Sándor: Egy estém otthon, 1844)

„Te a taglóval ökröt ütsz, / Tollammal én embert ütök...” (Petőfi Sándor: Apám mestersége s az enyém, 1845)

Petőfi műveinek első, gyűjteményes kiadása 1847. március 15-én jelent meg, és 3000 példányban fogyott el. A nagy siker hatására Emich Gusztáv 1500 pengőért megvásárolta az összes művek kiadásának mindenkori jogát, s 1848 februárjában sajtó alá került, kiegészülve az 1846 végéig született művekkel, az Összes költemények. A kötet vörös vászonkötést kapott, a fedélen, fedélháton és a gerincen díszes aranyozott dombornyomással, keretezéssel, színes pávatollas metszéssel. A metszeten Barabás Miklós Petőfi-portréja látható.

Az első kötetben, az utólag beragasztott kötéstábla verzóján olvasható Petőfi dedikációja: „Bankós Károlynak barátilag Petőfi Sándor”. A még jurátus Bankóst a költő Pesten ismerte meg, de gyakran meglátogatta Kunszentmiklóson is. Egyik ilyen látogatása alkalmával írta Búcsu Kunszentmiklóstól című versét.

A kötet a Petőfi Társaság gyűjteményének részét képezte.