Ferenczy Béni (1890–1967) a 20. századi magyar szobrászat egyik kiemelkedő alakja. Festőművész szüleinek, Ferenczy Károlynak és Fialka Olgának köszönhetően inspiráló közegben nőtt fel Nagybányán. Tanulmányai során több magyar és külföldi művészeti központban is megfordult, mintázni például Firenzében a Scuola Liberában tanult, de járt Párizsban és Münchenben is. Főként kis méretű munkákat hozott létre, melyek szabad teret biztosítottak törekvéseinek. Kisplasztikáin belül külön csoportot alkotnak érmei, melyek száma száznál is több. Főként írókról, művészekről és zenészekről készített érmeket. Az 1956-ban készült érem a költőt profilból jeleníti meg, a Petőfi-ábrázolásokra jellemző vonásokkal (szigorú tekintet, dús haj, keskeny áll, bajusz és kis kecskeszakáll).

Forrás:

Földes Mária, "...a szelídség szobra": Válogatás Ferenczy Béni szobrászművész hagyatékából" (Budapest: Magyar Nemzeti Galéria, 2005)

A Petőfi Társaság anyaga, Tyroler Salamon adománya. Petőfi Sándor ajándékozta Tyroler József rézmetszőnek. „A Tyroler-család Pesten a Fő-uton (ma Arany János-utcza) lakott. Ott egy kis udvari szobában húzódott meg a költő a szegény, de nemesszívű család körében. A Tyroler-család kegyelettel megőrizte azt a tintatartót, mely a költő tulajdona volt s amelyet, mikor tőlük megvált, nekik emlékül hagyott.” (1911) Az együttlakás tényét az idézett Kéry Gyulán kívül más nem említi. Tyroler József ismert pesti réz- és acélmetsző mester volt. 1846-1847-ben bizonyíthatóan kapcsolatban volt a költővel, ekkor metszette acélba portréját több alkalommal is, többek között Barabás Miklós 1846-os tusrajzát Petőfiről, az Összes költemények első és második kiadásához.

A címzettek a költő kunszentmiklósi barátai, a helyi ifjúság. A verzón „Horváth László” feliratú bélyegző és Horváth aláírású, tintaírású hitelesítő sorok találhatók. A kéziratot 1959-ben szerezte intézményünk Szalay József (1870–1937) szegedi rendőrkapitány, neves könyv- és kéziratgyűjtő, a Dugonics Társaság egykori elnöke gyűjteményéből.

"Lotz életművét elemzők a húsz ismert János vitéz ábrázolásból méltán emelik ki a friss, eleven, jó megfigyelőkészséget mutató lapokat, a Jancsi búcsúja Iluskától, Bujdosása, A zsiványok között, Felcsap huszárnak címűeket. A XI. énektől következőknél a freskófestő Lotz dagályosabb, ünnepélyes, bécsi iskolázottságához erősen kötődő stílusa dominál, és monumentális hatású ábrázolásokat eredményez. Lotz Petőfi számos munkáját tartotta magához közelállónak: illusztrálta többek között Az apostolt, a Bolond Istókot a Kinn a ménes kezdetű verset, stb. és az ő munkáival jelent meg a kiegyezés körüli években a Petőfi válogatott költeményeit tartalmazó kötet is."

Forrás: E. Csorba Csilla, "A hallhatatlanság suttogásai: A Petőfi illusztrációk történetéből", Magyar Napló 11, 7. sz. (1999): 16-18.

Barabás Miklós leánya, Barabás Henriette (1842–1892) maga is tanult rajzolni és festeni édesapjától. Kezdetben virág- és csendéleteket, majd a társasági élet ismert alakjait (Batthyány László feleségét, Latinovich Irmát, illetve Tormay Béla nejét, Barkassy Hermint) festette le. Barabás Henriette 1863 augusztusában Demjén László kolozsvári könyvkereskedő felesége lett, s ezt követően már csak ritkán festegetett. 1864-ben azonban Petőfi Sándorról készített két olajfestményt, melyekről férje színes reprodukciókat csináltatott, és azokat saját könyv-, mű- és hangjegykereskedésében hirdette és árusította. Erre vonatkozó hirdetményének szövegei még 1865-ből is ismertek. A nyomatok és a róluk készült olajfestmény-másolatok gyakoriak voltak a korszakban.

Az itt látható 1920-as vázlatfüzetben Haranghy Jenő (1894–1951) két témát dolgoz fel. Az első három kép Petőfi Sándor Anyám tyúkja című verséhez készült, a többi kép pedig a Pepi és Peti - két kiskacsa kalandjai az Állatkertben című meséhez.  Haranghy három tusrajzán Petőfi versének központi alakját mutatja be, a vers leírásához hűen fent a láda tetején, kivételes helyzetének tudatában szinte kevélyen ábrázolja a tyúkanyót. „Ej, mi a kő! tyúkanyó, kend / A szobában lakik itt bent? / Lám, csak jó az isten, jót ád, / Hogy fölvitte a kend dolgát! // Itt szaladgál föl és alá, / Még a ládára is fölszáll, / Eszébe jut, kotkodácsol, / S nem verik ki a szobából.”

Haranghy amellett, hogy könyveket illusztrált, készített ex libriseket, tervezett bélyegeket, mozaikdíszeket és üvegablakokat is. Legismertebb bélyegei közé tartozik az 1923-ban készült Petőfi-sorozat 40 koronás címlete. Pedagógusként is tevékenykedett az Iparművészeti Iskolában, tanítványai közé tartozott mások mellett Reich Károly és Szántó Piroska.

Telegdi Kovács Lajos (1818–1873) debreceni könyvkereskedő volt, kinek üzletében Petőfi is sűrűn megfordult. A honvéd című lelkesítő költeményt 1849. június 1. és 10. között írta Petőfi. Anyagi nehézségein könnyítendő vállalkozásba fogott, és saját költségén kinyomtatta a verset 50 000 példányban. Ebből – baráti közbenjárásra – a kormány 25 000 példányt rendelt, és megküldték a hadtesteknek, osszák szét a katonák között. A röplapok másik felét ismerős könyvárusoknak – Emich Gusztávnak, Telegdi Lajosnak – adta át a költő bizományos terjesztésre. Petőfi a levelet borítékká hajtotta és vörös viaszpecséttel rögzítette, nem postai úton kézbesítették. A címzés oldalán látható „Petőfi Sándor Pesth, 1849” rájegyzés nem Petőfi írása, talán Telegdi nyilvántartásában kerülhetett a levélre. A Petőfi Társaság leltárkönyve szerint a levél 1882-ben, Telegdi László ajándékaként került a gyűjteménybe. A Hon 1882-ben közölte a levelet néhány soros magyarázó szöveggel, amiből az derül ki, hogy a kéziratot egy fásládában lelték meg Debrecenben, majd átadták Jókai Mórnak, a Petőfi Társaság számára.

Petőfi Sándor bejegyzése az aggteleki barlang látogatókönyvében a fólió rektóján, a látogatókönyvből kivágott lap 87. oldalán található.
Petőfi Sándor 1845. május 24-én Szabó Gedeon aggteleki tanító kíséretében tett látogatást a Baradlában. Nevét a barlang akkori végpontján a falba véste, és a vendégkönyvbe is beírta. Erről Úti jegyzeteiben meg is emlékezett. Írásában nem a szokás szerinti barlangleírást adja, a látvány arra ösztönözte, hogy a barlang keletkezésére mesés megoldást találjon.
Petőfi írásában arról is beszámolt, hogy a faluban őrzött vendégkönyvbe is bejegyezte nevét. Az 1835-ben megnyitott Az Akteleki barlang jegyzőkönyve című, 518 x 212 mm nagyságú, disznóbőrkötésű könyvet a fogadóban tartották, erről Pongrácz Lajos 1845-ben, Petőfi látogatásának évében írt. Az Aggteleki Nemzeti Park Igazgatóságának tulajdonát képező, 322+3 oldalas könyv hiányos, így többek között hiányzik az a két lap is (p. 87-90. oldal), amelyik az 1845 áprilisa és szeptember 23-a közötti látogatók nevét tartalmazza. Bár Vigyázó János már 1931-ben rögzítette, hogy „Történeti feljegyzések szerint Petőfi Sándor neve is olvasható volt a könyvben, de sajnos, ezeket az oldalakat valamely szenvedélyes autogramgyűjtő ismeretlen időkben kiszaggatta”. Ezt a néhány sort nem ismerve többen is tudni vélték, hogy a vendégkönyv még az 1960-as években hiánytalan volt, és a megalapozatlan mendemonda több személyt is vádolt a lap eltávolításával. A lap a Petőfi Irodalmi Múzeumba került, a nyilvántartás szerint Endrődi Sándor ajándékaként. Az 1957-ben végzett leltározáskor származásának idejét 1926 előttre datálták. A Múzeumban fellelhető dokumentumok alapján az adományozás pontos időpontja ugyan nem állapítható meg, de az biztos, hogy az 1911 előtt történt, hiszen a Petőfi-ház katalógusában már szerepelt.

A Felhők 66 versből álló ciklusának kéziratát Petőfi 1846. március 10-én hozta el Szalkszentmártonból Pestre, s adatta ki saját költségén Emich Gusztávval, aki a bizományi terjesztést vállalta. A tizenkettedrét nagyságú, hetven lapból álló, ismeretlen példányszámú kötet április 23-án jelent meg, és harminc krajcárért árusították. A versek cím nélküliek, római számozással követik egymást, illusztráció nem kapcsolódik hozzájuk. Bizonytalan ismeretekkel rendelkezünk a ciklus keletkezésének pontos idejéről: újabb kutatások szerint a versek Szalkszentmártonban, 1845. november 25. és 1846. március 10. között íródtak. Petőfi 1845-ben és 1846-ban többször – július közepén, augusztus végétől szeptember 8-ig, november végén, január elején, közepén, majd február végén – tartózkodott az ott fogadót és mészárszéket bérlő szüleinél, Szalkszentmártonban, s innen indult a lezárt kézirattal Pestre. A kötetből 1846. március 19-én már mutatványok jelentek meg a Pesti Divatlapban. A zömében rövid, négy-nyolcsoros, elégikus, időnként komor hangvételű versekből álló kompozíció a lét töredékességére és a megállíthatatlan értékvesztésre, az állandóság hiányára mutat rá – pl. A bánat? egy nagy oceán, az Emlékezet… –, és Petőfi sokat merít kedvelt mestere, Byron poétikájából.

Barabás Miklós, a 19. század végének egyik legnevesebb magyar festője Jókai Mór 50. írói jubileumára készítette a képet. Az akvarellt emlékezetből festette meg 1893-ban. A kompozíció egy 1848-as momentumot örökít meg a Landerer és Heckenast nyomdánál. A képen középen látható Petőfi barátja, ebben az időben lakótársa, Jókai Mór, jobbján Vasvári Pál, balján Petőfi Sándor áll. A kép méltó emléke a forradalmat kirobbantó márciusi ifjaknak is.

A kézirat A hazáról című vers tisztázatának második fele: a hatodiktól a tizenkettedik strófáig. A nyomtatott közlésben már elhagyott római számokkal való tagolás szerint a szöveg a II-vel kezdődik, alatta három szép, tisztázott írású versszakkal (a lap alján a halvány, ceruzaírású sor az utolsó előtti tisztázati sor végső változata, a sort Petőfi kicserélte). A folytatás – azaz a negyedik versszak – a lap hátoldalán, a bal felső részen olvasható. Jól látszik, hogy az ötödik versszakot is elkezdte leírni a költő, de már az ékezetet sem tette ki a szóra, a szöveget a szemközti, jobb oldalon a III. szám alatt folytatta három további versszakkal. A végső változatban az első versszak második sorát a felette látható ceruzaírású sorra cserélte, a második és a harmadik versszakot pedig kihúzta. A negyedik oldal felső részén egy negyedik áthúzott versszakot látunk, alatta pedig két fogalmazvány versszakot. A végső kiadásban ezekre cserélte le Petőfi a kihúzott hármat. Ilyen módon egymás mellett tanulmányozható az egy időben keletkezett tisztázó, fegyelmezett szépírás és a lendületesebb, energikus fogalmazóírás, azaz tanúi lehetünk egy vers formálódásának. A kéziratot Dömötör Bertalan dömsödi református lelkész felesége, Keresztes Teréz ajándékozta a Petőfi Társaságnak az 1900-as évek elején.

A költő mentorának, Vörösmartynak ajánlott kötet műveinek első gyűjteményes kiadása. A háromezer példányban, nagy nyolcadrét alakú, finom velinpapírra nyomtatott munka 1847. március 15-én jelent meg, s az 1840-es évek magyar könyvkiadásának kiemelkedő darabja. A kiadás jogáért Petőfi 500 pengőt kapott, s a háromezer példány néhány hónap alatt elfogyott. A nagy siker miatt Emich Gusztáv 1500 pengőért megvette a kiadás mindenkori jogát. Az előszó végül kimaradt a kötetből, helyette – feltehetően a jóindulatú cenzor tanácsára – a Szabadság, szerelem! közismert hat sora olvasható mottóként a mű elején. A könyvben nem szerepel A helység kalapácsa című komikus eposz, mert ennek kiadási joga Geibel könyvárusé volt, aki még eladatlan példányokkal is rendelkezett. Az előzéklapon látható acélmetszetű címképet Barabás Miklós rajza alapján Tyroler József készítette.

A tárgy melletti papírlapon a következő sorok állnak: „Dunavecse 1948. Szendrey Júlia asztali csengője. Vettem Dunavecsén Erős[...]nétól egy egykori gazdag malom tulajdonos özvegyétől. Ők Budapesten vették ezt a második világháború előtt egy régiség kereskedőtől. Vasberényi Géza."

Esztergált, egyenes fogójú, zöldmázas csengő fekete porcelán nyelvvel. Rajta elmosódott, kopott, kézzel festett minta: hosszú hajú, tollas kalapos, barna ruhás, körgalléros férfi mellképe. Alul és hátul hullámos, piros vonalak, középen, a rajz alatt felirat: Szendrey.

A Petőfi Társaság gyűjteményéből került a múzeumba. „Özv. Csiky Kálmánné úrnő adományai: [...] Arany János ajándékából 2 csésze és tányérok s egy kis gipszalak." (A Petőfi Társaság egyes relikviáival kapcsolatos levelek, hitelesítő nyilatkozatok, feljegyzések, Budapest, 1909. február 16. - Budapest, 1938. október 20., PIM Kézirattár, V. 4559/357/10.) Nincs arra vonatkozó adatunk, hogy a kávéscsészék mikor kerültek Ercsey Julianna és Arany János háztartásába. Az Arany házaspár mindenesetre már Szalontán kávézott. Debreczeni István nagynénje, Debreczeni Julianna, aki bejáratos volt Aranyékhoz (ágyneműre, ingre, szoknyára való csipkét kötött Aranynénak), életmódjuk fokmérőjeként említette a kávézást: „Jól éltek, kávéztak. Cselédet is tartottak." Debreczeni István szerint: „Kávéztak. Ez volt az akkori tanult, úgynevezett nadrágos vagy úriemberek életmódjának fokmérője, amit az egyszerű ember észrevett, kissé megcsudált. A kávézás magasabb életszínvonalat jelentett, azért tűnt fel a kézimunkázó kisleánynak is, és ezért jellemezte ezzel Aranyék életmódját hosszú évtizedek után is. A kávézás akkor meglehetősen új és ritka jelenség volt, legalább is vidéken.” (Debreczeni István, Arany János hétköznapjai, Bp., Gondolat, 1968,104-105.) Petőfi Arany Jánosról először a Toldi megjelenésekor, 1847. február 4-én hallott, s azonmód felajánlotta barátságát levélben és versben. Később több ízben, családostul is meglátogatta Nagyszalontán, ajándékot vitt és kapott, e meleg baráti kapcsolat a költő életének végéig tartott. „[...] most kénytelen vagyok [...] téged kedves Sandrim, és ’királynéd’ kezecskéit csak in idea csókolni, ámbár megvallom, hogy ez utóbbit bajosan tudnám in natura véghez vinni baklövés nélkül, mert életemben nagyon kevés praxisom volt a kéz csókolásban.” (Arany János levele Petőfinek, Szalonta, 1847. szept. 7.)

Petőfi 1848 októberében írta a verset Erdődön, a pákozdi csatát követően. A vers történelmi hátterét adja a forradalom első csatája; az első strófa utal az 1848. szeptember 29-én vívott pákozdi ütközetre, melyben a magyarok megfutamították Jelačić horvát bán sokkal nagyobb létszámú és képzettebb csapatait. De a mű családi vers is, hiszen Petőfi édesapja a címben megidézett zászlótartó. Az ekkor ötvennyolc éves Petrovics István ugyanis Vasvári Pál négy századból álló önkéntes alakulatának, a Fővárosi Csapatnak lett tagja, őrmesteri rangban volt zászlótartó. Az alakulat először a budai hegyekben, majd Ivánka Imre alezredes dandárjához beosztva a bán csapatait követő hadsereg elővédjét alkotta. Az október 9-én már a Lajtáig eljutott csapat október 18-án érkezett vissza gőzhajón Pozsonyból. „Vasvári rövid beszédben, de meleg szavakkal adta elő, hogy a nemzeti lobogó, e szent jelvény hívebb kezekre nem lehet bizva, mint hazánk jelenkori egyik legnagyobb és legnépszerűbb költője, Petőfi édes atyjáéra. […] Petőfi atyja mélyen meg volt hatva e nagy kitüntetés által, szemeiből a könny, az öröm könnye csordult ki, s alig talált szavakat e váratlan megtiszteltetésért, s nem győzte viszonozni az ezernyi kézszorítást és üdvözletet. […] Azonban amily népszerűek és kedveltek voltak a kardalnok-tüzérek az egész magyar táborban, épp oly nagy kegyelettel viseltetett mindenki a pesti önkénytes csapat zászlótartója, a tisztes ősz férfiú, Petőfi atyja iránt. Midőn az éj beálltával a tábori tűz föllobogott, százankint csődültek köré, tisztelettel üdvözölték, mindenki kedvét és barátságát kereste, ami igen jólesett az öregnek, s csakhamar földerült, beszédbe eredt ifjú bajtársaival; s szeretett is beszélni, miután látta, hogy mily áhitatos figyelemmel hallgatják. Természetes, hogy beszédének legkedvencebb tárgya fia, Sándor volt, akinek nevét, ha ajkaira vette, arca mindannyiszor kigyulladt, mintha szívéből a vér odaszökött volna föl, s olyankor hangja is ünnepélyesebb volt, a büszke önérzettől. (Egerváry P. Ödön: Petőfi atyja mint szabadságharcos, Vasárnapi Ujság, 1882. 11. szám) Így lett Petrovics István fia egyik legismertebb szabadságharcos mozgósító versének ihletőjévé. A költeményt Petőfi eredetileg a Kossuth Hirlapjába szánta, végül azonban az Életképekben jelent meg 1848. november 19-én. Érdekes adalék, hogy Petőfi családjának minden férfitagja részt vett a szabadságharcban: öccse, Petőfi István végig harcolt, s közlegényből a százados rangig vitte. A verzón Kertbeny Károly (1824–1882) műfordító ceruzaírású német fordítása látható. Kertbeny Károly 1849. április 15-én Nürnbergből írott, Erdélyi Jánosnak szóló levelében tudatta, hogy fordításában néhány hét múlva megjelenik a Gedichte von Petőfy. Feltehetően a kötet terjesztéséhez kért ekkor adatokat: „Kapcsolataim magával Petőfivel utazásaim miatt néhány éve megszakadtak, és ma már azt sem tudom, hogy hol tartózkodik ez a költő, ennélfogva tőle magától nem kérhetek adatokat az életéről; ezért fordulok Önhöz azzal a kéréssel, legyen szíves közölje velem, amit tud róla: Mikor született? Hol? Ifjúkora? Élményei? Utazásai? Műveinek pontos jegyzéke? Valóban táblabíró lett Szatmárban? Mikor és kit vett feleségül? Milyen politikai szerepet játszott a forradalomban, s most a háborúban? Végül: Petőfinek 1848 márciusa óta 1849 januárjáig állítólag nagyon sok politikai költeménye jelent meg, nem kaphatnám-e meg őket?…” A kézirat intézményünk jogelődje, a Petőfi Házat létrehozó Petőfi Társaság által gyűjtött Petőfi-relikviák részeként tagozódott be az országos irodalmi múzeum alapgyűjteményébe: Hongkong 4. kormányzójának, a közgazdász és politikus Sir John Bowringnak (1792–1872), nem mellesleg neves angol Petőfi-fordítónak fia ajándékozta a Társaságnak 1891-ben. A hitelesítő levélből megtudható, hogy apja Kertbeny Károlytól kapta a fóliót még 1866-ban. Ezért nem meglepő, hogy a hátoldalon a mű német nyelvű fordítása található Kertbeny ceruzaírásával. A költemény másik autográfját az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattára őrzi.

A Petőfi Ház gyűjteményében maradt fenn az a kisnyomtatvány, mely a költő első, Emich-féle gyűjteményes kiadásának hirdetménye lehetett. A nyolclapos alkalmi kiadvány a kötettel megegyező címlapnyomatot, valamint tartalomjegyzéket foglal magában. A 3000 példányban nyomtatott Összes költeményei forgalmazásához készült e figyelemfelkeltő és tájékoztató nyomat.

A tréfálkozó levélkezdet után Petőfi több, éppen aktuális eseményt említ meg ügyvéd és költő ismerősének, Samarjay Károlynak (1821–1894). Többek között első verseskötete, a Versek 1842–1844 (Pest, 1844) kiadásának előkészületeiről számol be, végül még költészeti tanácsokkal is megtoldja sorait. Samarjay Károllyal való levelezésüknek ez az egyetlen megmaradt darabja. A címzés, bélyegző, pecsét és boríték nélküli levelet a Samarjay-család ajándékozta 1922-ben a Petőfi Társaságnak.