Petőfit választási ellenfele, Nagy Károly a szabadszállási követválasztáson nemtelen eszközökkel, rágalmakkal és hazugságokkal megbuktatta. A költő a hiszékeny tömeg lincshangulata elől menekülni kényszerült. Petőfi, miután sikertelenül hívta ki párbajra politikai ellenfelét, a minisztériumhoz fordult a jogsérelem miatt, végül fölszólította a nemzetgyűlési követeket, hogy a becstelen emberrel ne álljanak szóba, ne üljenek egy sorba vele. Kérése nyomatékosításaként 1848. július 7-én tenyérnyi röplapot nyomtatott, s a követek asztalára tette.

A Petőfi-ház 1911-es katalógusában 31. tételként szerepel a Zichy Mihály (1827–1906) által készített illusztráció, melyet Hubay Jenő (1858–1937) hegedűművész adományozott a Petőfi-háznak. Hubay 1880-ban megjelent könyvéhez készítette Zichy ezt az illusztrációt és még két képet, melyek a megzenésített Petőfi-költemények kottái mellett szerepeltek. A kötet összesen 18 kottát tartalmaz, melyek mindegyikéhez tartozik egy illusztráció is. Zichy mellett sok más művész is készített a kottákhoz képeket, többek között Lotz Károly, Feszty Árpád és Munkácsy Mihály. Zichy mint a 19. század „rajzoló fejedelme” nemcsak Petőfi költeményéhez, hanem más magyar költők munkáihoz is készített illusztrációkat, mint például Arany János balladáihoz vagy Madách Imre Az ember tragédiája című művéhez.

Forrás:

Kéry Gyula, szerk., A Petőfi-ház története és katalógusa, Petőfi Könyvtár 26 (Budapest: Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadóvállalat, 1911), 36.

A kézirat tisztázat, kékeszöld fóliókon, korábbi kétrét hajtogatás nyomaival a mottót Petőfi eltérő színű tintával és szemmel láthatólag utólag írta be a cím és a szöveg közé, a mottó a későbbi közlésekből elmaradt. A versnek még két kéziratváltozata lappang: Somogyi József 1871-es állítása szerint Petőfi Debrecenben a szeme láttára írta az Ivás közben című verset, majd átadta a Lepke című kéziratos diáklap számára. Somogyi József közölte az addig ismeretlen mottó szövegét is. Ez a kézirat azonban sohasem került elő. Péchy Imre pedig Kiadatlan költemény Petőfitől című cikkében (Figyelő, 1871, jan. 24., 43.), melyben egyébiránt a Sorshúzás előtt című verssel foglalkozik, megemlíti, hogy apja, aki „mint hittanhallgató 1843–44-ben Debrecenben ismeretségben állt Petőfivel”, kézirataiból több költeményt lemásolt, az Ivás közben című bordalt is. Ez másolat volt ugyan, de elképzelhető, hogy egy ismeretlen eredeti kézirat után készült, mely nem azonos a most bemutatottal. Ez a másolat sem került elő. Érdekes, hogy Petőfi saját kezűleg sajtó alá rendezett köteteiben az Ivás közben messze került a többi debreceni verstől: az 1844. április–májusban írt dunavecsei versek között találjuk, az Éjjel és a Vizen szomszédságában. Ferenczi Zoltán feltevése szerint a Nemzeti Körtől felkért bírálók hagyatták ki. Vidám diáktársaságban való előadásra alkalmas darab, mely kitűnően megfigyeli a borközi állapot tüneteit (dadogás, szótévesztés, hencegés azzal, hogy bírja a bort, elálmosodás), de a zsánerfigurával azonosul. A költemény előzménye annak az 1844. évi verscsoportnak melyben Petőfi telhetetlen borivó, könnyelmű bohém-figurának mutatja magát. Pándi Pál mutatott rá, hogy a vers tudatosan illeszkedik a műfaj irodalmi előzményeihez, a költemények eredetileg egy Csokonai-strófa volt a mottója, formailag pedig a Fóti dalt követi. Maradtak fenn emlékezések a vers keletkezésének állítólagos közelebbi körülményeiről. Kettő közülük megközelítően azonos. Somogyi József így mondja el: Petőfi gyakran feljárt a debreceni kollégium „olvasóköri helyiségébe”, ahol Somogyi és Kovács József többekkel pénzt adtak össze, és kedélyes estét rendeztek. Éjféltájban Somogyi felszólította Petőfit, hogy írjon valamit a Lepke című folyóiratba. Petőfi ekkor papírt kért, és felírta a címet: Ivás közben. A kéziratot a PIM 1965-ben gyűjteményezte Vasberényi Gézától, akihez Szakonyi Emesétől, Balogh Jánosnak, Arany János és Petőfi nagyszalontai barátjának leszármazottjától került.

1845. nyár végén, augusztustól szeptemberig a költő Erdélyi Ferenc református lelkésznél tartózkodott Gödöllőn. A parókián ismerte meg Mednyánszky Bertát, a gödöllői jószágigazgató lányát. A kapcsolatról számos, bizonytalan hitelességű visszaemlékezés született évtizedekkel később. Annyi bizonyos, hogy a költő legfeljebb háromszor találkozhatott a szép, szőke, kék szemű, vele egyidős lánnyal. Éppen ezért Berta mit sem tudott a váratlan leánykérésről, melyet Mednyánszky János, az apa természetesen visszautasított. E szerelem élményéből született a 39 verset tartalmazó ciklus, melyet Emich Gusztáv jelentetett meg 1845-ben. A költemények ugyanolyan formában, 10+9+10+8 szótagú, félrímes trochaikus sorokban íródtak, és részben párhuzamosan készültek a Versek 1844–1846 kéziratának lezárásával. Emich Gusztáv, mivel nem rendelkezett saját nyomdával, a Heckenast és Landerer társas céggel nyomtattatta ki a könyvet, s még nem remélt különösebb hasznot a megjelentetésétől.

Szamossy Elek portréja a mindenkori magyar nemzeti költő szerepét érzékelteti. A kép Petőfit elsősorban a nemzeti szerepköre felől láttatja. Egyik központi eleme a kezében tartott lant, az antik zeneszerszám – a görög lyra –, amely az ábrázoltat egyértelműen költőként, kiválasztott művészként azonosítja. A lant itt vizuális toposz, mely Petőfi verseiben sokszor megjelenik, s egyértelműen a sors által kiválasztott művész attribútuma. A festményen a falat befutó borostyán egyszerre az elmúlás és az örök költői dicsőség jelképe, e szimbolikát erősíti az iratcsomó is az előtérben. A kép történeti jelentőségét egyrészt az adja, hogy Jókai Mór birtokában volt, másrészt pedig az, hogy alkotója katonafestő, aki a költőt életében láthatta, hiszen a szabadságharc idején ő is Bem táborában harcolt.

A felvételt a költő ábrázolásainak kiemelt darabját Petőfi barátja, az amatőr fotográfus Egressy Gábor készítette pesti lakásán, 1845 nyarának közepén. A dagerrotípia a fotográfia történetének egyik első képrögzítés-technikai eljárása, amelyet az 1840-es évektől Magyarországon is sikerrel alkalmaztak. Egressy Gábor 1843-1844 telén, párizsi útja során vásárolt egy dagerrotip készüléket, s családtagjairól, barátairól és önmagáról készített felvételeket. Célja elsősorban az emberi arc tanulmányozása volt az objektív lencséjének segítségével, a kísérletező hajlamú színész tehát mimikái tanulmányaihoz, a színpadi karakterformáláshoz használta fel a képeket, különböző kedélyállapotok tükröződését vizsgálta. „Petőfit is rávette egyetlen egyszer a pózra, de többször nem állt kötélnek." – emlékezik vissza Egressy Ákos, a színész fia. Az arckifejezés komorságát magyarázza, hogy – vélhetően Egressy instrukciói szerint – a modellnek egy bizonyos lelkiállapot színpadi visszaadására kellett kísérletet tennie. Petőfinek, aki korábban maga is gyakorló színész volt, ez valószínűleg nem lehetett nehéz feladat, a képsorozat készítése során talán más-más arcjátékot alkalmazott. A felvételek közül végül ezt a darabot választotta és őrizte meg. Az új találmány azonban nem nyerte el tetszését. Nem szerette magát fényképeztetni, barátai szerint sokszor hangoztatta: „Utálom a bálványt, a valónak hazug mását; aki szeret: megőriz lelki szemeivel." A litográfiákhoz szokott szemnek csalódást okozott a retusálatlan valóság, s nem lehet véletlen, hogy az elégedetlen költő gondosan elrejtette fotográfiáját az avatatlan szemek elől.

Forrás:

Adrovitz Anna, Arcpoetica: Petőfi Sándor életében készült képmásai (Budapest: Petőfi Irodalmi Múzeum, 2012), 45-47.

A kézirat A hazáról című vers tisztázatának második fele: a hatodiktól a tizenkettedik strófáig. A nyomtatott közlésben már elhagyott római számokkal való tagolás szerint a szöveg a II-vel kezdődik, alatta három szép, tisztázott írású versszakkal (a lap alján a halvány, ceruzaírású sor az utolsó előtti tisztázati sor végső változata, a sort Petőfi kicserélte). A folytatás – azaz a negyedik versszak – a lap hátoldalán, a bal felső részen olvasható. Jól látszik, hogy az ötödik versszakot is elkezdte leírni a költő, de már az ékezetet sem tette ki a szóra, a szöveget a szemközti, jobb oldalon a III. szám alatt folytatta három további versszakkal. A végső változatban az első versszak második sorát a felette látható ceruzaírású sorra cserélte, a második és a harmadik versszakot pedig kihúzta. A negyedik oldal felső részén egy negyedik áthúzott versszakot látunk, alatta pedig két fogalmazvány versszakot. A végső kiadásban ezekre cserélte le Petőfi a kihúzott hármat. Ilyen módon egymás mellett tanulmányozható az egy időben keletkezett tisztázó, fegyelmezett szépírás és a lendületesebb, energikus fogalmazóírás, azaz tanúi lehetünk egy vers formálódásának. A kéziratot Dömötör Bertalan dömsödi református lelkész felesége, Keresztes Teréz ajándékozta a Petőfi Társaságnak az 1900-as évek elején.

A sapkát Szendrey Júlia menyasszonysága idején hímezte Petőfinek. A költő 1848-ban használt jegyzőkönyvében, amelyben Szendrey Júliától is találhatóak bejegyzések, az „S. elhozott ruhái” című jegyzékben két házisapka szerepel. (OSZK Kézirattár, Fond VII/85.)

„Jókai Mór szombaton egy nehéz selyemből horgolt vörös színű házi föveget kapott ajándékba Kolozsvári Lajos pesti szabómestertől. A föveg különös becse abban áll, hogy a Petőfié volt, melyet egykor neje készített neki menyasszony korában. Egyetlen fia később megszorulva, eladta azt csekény pénzért, Kolozsvári Lajos pedig harmad kézből megvette magának, mígnem most csinos tokban Jókainak ajándékozta, aki rögtön ráismert, miután egykor sokszor látta a költő fején. Ha egykor Petőfi hátrahagyott apróságai össze lesznek gyűjtve a múzeumban: akkor jelenlegi birtokosa e föveget is az emlékek közé adja.” ([Sz. n.]: Jókai Mór..., Fővárosi Lapok, 1873. jan. 21.) A Petőfi Irodalmi Múzeumban található házisapka talán azonos azzal a tárggyal, ami Petőfi Zoltántól került Kolozsvári Lajos pesti szabómesterhez, majd Jókaihoz.

„Hát vállatrántó / És fej billentő / És hálósapkás / Jó békés polgár / Lesz a tüzes ifjú?” (Petőfi Sándor: A haraghoz, 1847)

A grafikán látható jeleneten Petőfi Sándor éppen a forradalom legikonikusabb versét, a Nemzeti dalt szavalja. A körülötte ülők feszült figyelemmel hallgatják a költeményt. A rajzot készítő művész, Révész Imre előszeretettel festett történeti témájú képeket. Nem csoda, hogy e témát kedvelte, hiszen mesterei Székely Bertalan és Munkácsy Mihály voltak. Munkácsy olyannyira nagy hatással volt rá, hogy Mukácsy-ösztöndíjat is nyert. A Petőfit ábrázoló kocsmai zsánerképe is megidézi a festőfejedelem Siralomház című képének kompozíciós megoldásait.

A Petőfi Társaság anyaga, özv. Zádory Jánosné adománya, Kéry Gyula gyűjtése. A leltárkönyvek ezt a tárgyat „rojtnak”, illetve „paszománydarabkának” nevezik. A paszomány és a gomb nem katonai egyenruháról való. A fémszál esetleg katonai viseletre utalhat, bár mindenki maga csináltatta az egyenruháját, s így lehet, hogy Petőfi nem szabályos ruházatot viselt. A fémszálas paszomány magyar viselet, atilla dísze is lehetett. „Rongyos legények, de vitézek, / Mind bátran harcol, bátran vág, / S a katonának bátorsága / Teszi diszét, nem a ruhák.” (Petőfi Sándor: Rongyos vitézek, Pest, 1848. okt.)

Egressy Gábor gyűjtötte kortársai verseit. 1838-tól vezette azt a szavalókönyvet, melynek 82. és 83. lapjára barátja, Petőfi leírta a Dalaim és Az őrült című verseket 1846-ban. Egressy Gábor szavalókönyve az OSZK-ban található (OSZK Kt. Fol. Hung. 1754.), a PIM gyűjteményébe a kitépett 81–84. oldalak kerültek. Az 1. és 3. fólió rektón a Petőfi Ház 1907 feliratú körbélyegző látható, az 1. fólió rektóján Egressy Gábor hitelesítő sorai. Dr. Kacziány Géza visszaemlékezései szerint a Dalaim legelső eredeti példánya Orlai Petrich Soma tulajdonában volt, Kacziány többször is látta. Orlai a kézirattal kapcsolatban azt a történetet mondta el Kacziánynak, hogy Petőfi egy napon hozzárohant és első szava ez volt: „Adj hamar egy árkus papírt!” Orlai a félívet adta neki, mire leült és egyfolytában leírta a Dalaimat s a kéziratot aznap ott hagyta nála s másolatot csak később vett róla. Az őrült keletkezésére Berecz Károly úgy emlékezett, hogy Petőfi három éjjel egyfolytában megálmodta, majd leírta. Várady Antal szerint azonban Az őrült közvetlen előzménye Császár Ferencnek az Életképekben Petőfi ellen írott bírálata, melyre Petőfi először ellenbírálatot akart írni Császár verseiről, majd meggondolta magát, s a Berecz által is említett alkotói szokása szerint „vagy egy óráig föl s alá járkált szó nélkül, a két garasossal labdázott, azután megírta Az őrültet egy folytában.” (Várady Antal: Berecz Károly visszaemlékezései Petőfi Sándorra, 1874) Az Ellenzéki Kör 1847. március 16-i estélyén Vörösmarty Mihály az Országháza, Petőfi az erre az alkalomra írt A nép nevében és Dalaim című verseit szavalta el, Egressy pedig Az őrülttel aratott nagy sikert. Az első magyar szabadversnek tekinthető költemény zaklatott szövege előadói kihívásként sem utolsó. Petőfi vándorszínész korában többször látta Egressy alakításait, szerepformálását követendő példaként állította maga elé. Később a Pesti Divatlap segédszerkesztője, színireferensként rendre elismeréssel írt Egressy játékáról. Az 1844. augusztus 7-i Macbeth-alakítás hatására Egressy Gáborhoz című, filozofikus versében „megénekelte”, ünnepelte barátját. A kétlapos kéziratot a színész egyik fia adta el 1879-ben apja hagyatékával együtt; a szavalókönyvet az Országos Széchényi Könyvtár gyűjteményezte, míg a kitépett lapok más úton, ajándékként kerültek a Petőfi Ház tulajdonába 1907-ben.

Ismeretes, hogy Petőfi, ha módja volt rá, beleszólt a róla készülő arcképek dolgába. Ebben az esetben feltehetőleg elégedetlen volt a metsző munkájával, mert amikor sor került a kötet második kiadására, kiadójával új metszetet rendelt Tyrolertől. A második változat szélesebb, sűrűbb szakállal ábrázolja a költőt, akinek egy, a metszőhöz rossz németséggel írt levele is fennmaradt a változtatásokról. A hibák - melyek valószínűleg szándékosak voltak, hiszen Petőfi jól beszélt németül - a nyelvi tréfákban kedvét lelő prózaíró leleményei. [...] Mint a levél szövegéből kiderül, mellékletként volt mellette egy, a költőnek saját magáról készített vázlatrajza, ami azonban elveszett. Nem tudjuk, hogy róla készült metszetet igazított-e ki, vagy szabadkézzel készítette a rajzot, annyi bizonyos, hogy a kért változtatásokat saját kezűleg jelölte be rajta. Az Összes költemények kötete az új képpel 1848. február 1-jén látott napvilágot.

Forrás: Adrovitz Anna, Arcpoetica: Petőfi Sándor életében készült képmásai (Budapest: Petőfi Irodalmi Múzeum, 2012), 51-52.

Petőfi Sándor feltételezett pohara a Petőfi Társaság gyűjteményéből. Dálnoki Nagy Karolin fia, Édes Gyula, homonnai tanár ajándékozta a Petőfi Háznak. Petőfit mint századost 1848/1849 telén Miskolcon Bíró Vince tiszttársával együtt Dálnoki Nagy Dánielnél szállásolták el. „A magyar hadsereg Miskolczról elvonúlása után, oda valamelyes időközzel visszatért. S ekkor a két katona tiszt Petőfi és Bíró Vincze hivatalos elszállásolás nélkül ment a Dálnoky-házhoz, hová az utóbbit a középső leány Dálnoki Nagy Janka szive is vonzotta. Ezen utóbbi találkozás emlékéről kapott Petőfitől Dálnoki Nagy Karolina azon nagy ivó diszes metszett poharat P. S. betűkkel, mely jelenleg a nagyobb fiú: Édes Gyula faipari állami tanár birtokában van Homonnán.” Alatta: „E levél írója, Édes Ábrahám sályi ev. ref. lelkész, kinek neje Dálnoky Nagy Karolin, Dálnoky Nagy Dániel leánya. A pohár fiuknál Édes Gyulánál Homonnán van. Emma.” (Édes Ábrahám nyilatkozata)

„Én előttem ilyen élet nem élet, / Hol az ember de semmit sem remélhet. / Volna bár e pohár borban halálom, / Hogy lehetne bajaimtól megválnom!” (Petőfi Sándor: Hejh nekem hát vigasztalást mi sem ad...)

A Petőfi Társaság anyaga, Erdélyi István nyomdai ügyvezető adománya, Kéry Gyula gyűjtése. Petőfi Zoltán elbeszélése szerint apját lefestették ezzel a pipával. Lehet, hogy Orlai Petrics Soma Petőfi Debrecenben című képének vázlatáról van szó (PIM Művészeti Tár, 57.301.1.), bár a két tárgy csak hasonlít egymásra. „Alólírott ezennel igazolom, hogy ezt a tajték-pipát, melyet Komlóssy Arthur úrnak, a Csokonai- Kör alelnökének ajándékoztam Petőfi Zoltántól, a nagy költő egyetlen fiától debreczeni színészkedése idején emlékül illetőleg három forint kölcsönadott pénzem némi viszonzásául kaptam. Zoltán barátom azon kijelentésével, hogy az atyjáról maradt reá ki azt használta, sőt egy képe is van, melyen atyja ezen szivarszipkában van lefestve. Én azóta - közel negyven éve szeretettel őriztem a szivarszipkát. Megjegyzem még, hogy a szipka maga nagyobb volt, de repedés folytán tetejéből levágattam és Lőrincsák aranyművessel ezüst karikába foglaltattam. A kapszlit és a szárát szintén én helyeztem bele. Debreczen, 1909. márczius 15-én Erdélyi István volt nyomdai ügyvezető.” (1911)

„S az volt derék, / Ha verselék! / Ujjam megdermedt a hidegben, / És ekkor mire vetemedtem? / Hát mit tehettem egyebet? / Égő pipám / Szorítgatárn, / Míg a fagy végre engedett.” (Petőfi Sándor: Egy telem Debrecenben, 1844)

1922 – Aba-Novák Vilmos pályájának kezdete. Felvételt nyert a Képzőművészeti Főiskola grafikai szakára. Az Olgyai Viktor által 1921-ben elindított szak a festőnövendékek számára nemcsak a rézkarc eladhatósága miatt volt vonzó, hanem mert a fényt és árnyékot, a finom tónusokat érzékeltetni tudó rézkarctechnika a fenséget árasztó rembrandti művészet világához, a 17. századhoz repítette vissza őket. Aba-Novák a grafikáiból (67 rajz és 20 rézkarc) rendezi meg első gyűjteményes kiállítását 1922 őszén, az Ernst Múzeumban. 1923-ban a Magyar Műkiadó Rt. gondozásában megjelenik az Aba-Novák Vilmos nyolc rézkarca című grafikai album. A lap jobb oldalán magasodik Petőfi alakja, kezében papírlapot tart, karja alatt idős édesapja látszik. „Elbeszélünk néha a letűnt időkről. / Hej, régibb idői boldogak valának!” – idézhették Petőfi sorait 1922-ben az Aba-Novák-grafika szemlélői.

Forrás:

E. Csorba Csilla: Bolyongó üstökös. A Petőfi-kultusz alakváltozatai. 2019. október 29. - 2020. szeptember 30.

A hazai ipar védelmére indított mozgalmak közepette, erős indulat hatására született verset – szemben például a hasonló témájú Védegyleti dallal – Petőfi minden kötetébe beválogatta. A vers népszerűségére utalhat az is, hogy az első oldala teljesen kifakult, megbarnult, míg a második oldal – az utolsó két, autográf versszakkal és Kolmár József későbbi igazoló soraival – kiválóan olvasható. Az ok nem lehet más, csak az, hogy a kézirat gyakran szerepelt – feltehetően a Petőfi Házban – kiállításon, a hosszas fényhatás és a nem megfelelő klíma megtették romboló hatásukat. Sajnos nem ez az egyedüli ilyen állapotú Petőfi-kézirat. Kolmár József (1820–1917) tanár, költő – aki Petőfit követően a Pesti Divatlap segédszerkesztője lett – a kéziratot Petőfitől kapta, és Kéry Gyula, a Petőfi Társaság titkára útján került a Társaság gyűjteményébe.