"Lotz életművét elemzők a húsz ismert János vitéz ábrázolásból méltán emelik ki a friss, eleven, jó megfigyelőkészséget mutató lapokat, a Jancsi búcsúja Iluskától, Bujdosása, A zsiványok között, Felcsap huszárnak címűeket. A XI. énektől következőknél a freskófestő Lotz dagályosabb, ünnepélyes, bécsi iskolázottságához erősen kötődő stílusa dominál, és monumentális hatású ábrázolásokat eredményez. Lotz Petőfi számos munkáját tartotta magához közelállónak: illusztrálta többek között Az apostolt, a Bolond Istókot a Kinn a ménes kezdetű verset, stb. és az ő munkáival jelent meg a kiegyezés körüli években a Petőfi válogatott költeményeit tartalmazó kötet is."

Forrás: E. Csorba Csilla, "A hallhatatlanság suttogásai: A Petőfi illusztrációk történetéből", Magyar Napló 11, 7. sz. (1999): 16-18.

Petőfi 1848 októberében írta a verset Erdődön, a pákozdi csatát követően. A vers történelmi hátterét adja a forradalom első csatája; az első strófa utal az 1848. szeptember 29-én vívott pákozdi ütközetre, melyben a magyarok megfutamították Jelačić horvát bán sokkal nagyobb létszámú és képzettebb csapatait. De a mű családi vers is, hiszen Petőfi édesapja a címben megidézett zászlótartó. Az ekkor ötvennyolc éves Petrovics István ugyanis Vasvári Pál négy századból álló önkéntes alakulatának, a Fővárosi Csapatnak lett tagja, őrmesteri rangban volt zászlótartó. Az alakulat először a budai hegyekben, majd Ivánka Imre alezredes dandárjához beosztva a bán csapatait követő hadsereg elővédjét alkotta. Az október 9-én már a Lajtáig eljutott csapat október 18-án érkezett vissza gőzhajón Pozsonyból. „Vasvári rövid beszédben, de meleg szavakkal adta elő, hogy a nemzeti lobogó, e szent jelvény hívebb kezekre nem lehet bizva, mint hazánk jelenkori egyik legnagyobb és legnépszerűbb költője, Petőfi édes atyjáéra. […] Petőfi atyja mélyen meg volt hatva e nagy kitüntetés által, szemeiből a könny, az öröm könnye csordult ki, s alig talált szavakat e váratlan megtiszteltetésért, s nem győzte viszonozni az ezernyi kézszorítást és üdvözletet. […] Azonban amily népszerűek és kedveltek voltak a kardalnok-tüzérek az egész magyar táborban, épp oly nagy kegyelettel viseltetett mindenki a pesti önkénytes csapat zászlótartója, a tisztes ősz férfiú, Petőfi atyja iránt. Midőn az éj beálltával a tábori tűz föllobogott, százankint csődültek köré, tisztelettel üdvözölték, mindenki kedvét és barátságát kereste, ami igen jólesett az öregnek, s csakhamar földerült, beszédbe eredt ifjú bajtársaival; s szeretett is beszélni, miután látta, hogy mily áhitatos figyelemmel hallgatják. Természetes, hogy beszédének legkedvencebb tárgya fia, Sándor volt, akinek nevét, ha ajkaira vette, arca mindannyiszor kigyulladt, mintha szívéből a vér odaszökött volna föl, s olyankor hangja is ünnepélyesebb volt, a büszke önérzettől. (Egerváry P. Ödön: Petőfi atyja mint szabadságharcos, Vasárnapi Ujság, 1882. 11. szám) Így lett Petrovics István fia egyik legismertebb szabadságharcos mozgósító versének ihletőjévé. A költeményt Petőfi eredetileg a Kossuth Hirlapjába szánta, végül azonban az Életképekben jelent meg 1848. november 19-én. Érdekes adalék, hogy Petőfi családjának minden férfitagja részt vett a szabadságharcban: öccse, Petőfi István végig harcolt, s közlegényből a százados rangig vitte. A verzón Kertbeny Károly (1824–1882) műfordító ceruzaírású német fordítása látható. Kertbeny Károly 1849. április 15-én Nürnbergből írott, Erdélyi Jánosnak szóló levelében tudatta, hogy fordításában néhány hét múlva megjelenik a Gedichte von Petőfy. Feltehetően a kötet terjesztéséhez kért ekkor adatokat: „Kapcsolataim magával Petőfivel utazásaim miatt néhány éve megszakadtak, és ma már azt sem tudom, hogy hol tartózkodik ez a költő, ennélfogva tőle magától nem kérhetek adatokat az életéről; ezért fordulok Önhöz azzal a kéréssel, legyen szíves közölje velem, amit tud róla: Mikor született? Hol? Ifjúkora? Élményei? Utazásai? Műveinek pontos jegyzéke? Valóban táblabíró lett Szatmárban? Mikor és kit vett feleségül? Milyen politikai szerepet játszott a forradalomban, s most a háborúban? Végül: Petőfinek 1848 márciusa óta 1849 januárjáig állítólag nagyon sok politikai költeménye jelent meg, nem kaphatnám-e meg őket?…” A kézirat intézményünk jogelődje, a Petőfi Házat létrehozó Petőfi Társaság által gyűjtött Petőfi-relikviák részeként tagozódott be az országos irodalmi múzeum alapgyűjteményébe: Hongkong 4. kormányzójának, a közgazdász és politikus Sir John Bowringnak (1792–1872), nem mellesleg neves angol Petőfi-fordítónak fia ajándékozta a Társaságnak 1891-ben. A hitelesítő levélből megtudható, hogy apja Kertbeny Károlytól kapta a fóliót még 1866-ban. Ezért nem meglepő, hogy a hátoldalon a mű német nyelvű fordítása található Kertbeny ceruzaírásával. A költemény másik autográfját az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattára őrzi.

Jászai Mari szívesen szavalta Petőfi Sándor verseit. Herczeg Ferencnek mégis azt mondta, ő nem tud Petőfit szavalni, hiába próbálkozott vele százféleképp, szerinte mindig hamis volt. Herczeg a következőket nyilatkozta erről: „Egyszer aztán későn este felhívott telefonon: – Herczeg, most már tudom, hogyan kell Petőfit szavalni! – Hogyan kell? – Egyáltalában nem szabad szavalni, csak egyszerűen mondani.” (Péchy Blanka: Jászai Mari, Magvető, Bp., 1971, 506.) A „mondás” mibenlétét Jászai költői leírással érzékeltette. A színésznő legkedvesebb barátai közé tartoztak Hubay Jenő hegedűművész és felesége, gróf Cebrián Róza, akiknek pusztaszalatnai (losoncapátfalvi, ma: Losonc része) kastélyát gyakran látogatta. Egy szép, derűs napon a kastélyból kisétálva a Jászai társaságában bandukoló leányka (aki nem volt más, mint Hubay húgának és Ferenczi Zoltánnak, a Petőfi Társaság alelnökének leánya, a korán elhunyt későbbi írónő, Ferenczi Magda /1890–1913) Petőfi-verset idézett. „Amint ott mondta, mondta, csak úgy maga elé, a Napnak, – a mezőnek, a szellőnek azt a muzsikát, – egyszerre csak éreztem valami üdét, valami ujat, ami jólesett, és amitől elhallgattam, hogy jobban birjam érezni, – elhallgattam végképp.” Kevésbé köztudott a tény, hogy a világhírű tragikának jelentős szerepe volt a Petőfi-kultusz újjászületésében a 20. század elején. Az Országos Széchényi Könyvtár őrzi többek között Petőfi Sándor Szeptember végén című versének angol nyelvű változatát (At the End of September) Jászai Mari kézírásával, amelyet a színésznő 1922. december 17-én, a La Fontaine Társaság Petőfi-matinéján szavalt el. Hubayné így emlékezik: „Mirja igen gyakran szavalt nekünk. Sohasem kérette magát. A fiaimat akárhányszor leültette egy padra, és félórákig verseket mondott nekik. Ha a Szeptember végént szavalta, akkor mindannyian könnyeztünk.” (Péchy Blanka, Jászai Mari, 512.) Jászai Petőfi iránti rajongását aligha bizonyítja jobban más a következő soroknál, melyeket alig húsz évvel halála előtt, 1907 júniusában vetett papírra: „Petőfi! Nemsokára én is ott leszek, ahol ő. Azt hiszem, nem félek a haláltól. Mi van itt szép és jó? A természet, a napsugaras mező és a nemes illatú erdő. Bennem: némi becsvágy, hogy tiszteljenek. Ez az egész. De odaát Petőfi vár. És ez több.” (Jászai Mari emlékiratai, Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Bp., [1927], 154.) 1915-ben saját születésével kapcsolatban is lelki rokonságukat emeli ki: „Holnap születésem napja. Hatvanötéves vagyok. Háromhónapos embrió voltam az anyám szíve alatt, mikor Petőfi meghalt. Tehát három hónapig egy levegőt szívtam vele ezen a földön, mert hiszen odabent is lélekzik az ember. Bizonyos, hogy lelkes anyám az ő gondolataival táplálta a lelkemet, azért van bennem, Petőfi lángelméje nélkül, annyi hozzá hasonló keserűség. Szenvedéllyel szenvedek hazámért, mint ő.” (Jászai Mari emlékiratai, 211.) A kézirat annak a Petőfi Társaságnak gyűjteményében maradt fenn, melynek kiállítóhelye, a Petőfi Ház létrejöttében szerzője is nagy szerepet vállalt, és amely 1908-ban tiszteleti tagjának választotta. A szöveg megjelent az 1909-es, Ferenczi Zoltán szerkesztette Petőfi-Almanachban ([Petőfi-Ház Hölgybizottsága], Budapest, 1909, 204–206.), melynek Jászai Marinak szánt példányát 2017-ben árverezte a Krisztina Antikvárium.

Koltóról írott levél, melyben a Kubinyi Rudolftól kapott kölcsön visszaadásáról van szó. A levélben említett Győri Dánielnek Petőfi július 2-án adhatta át a száz pengőt, Rimaszombatban. Győri Dániel Petőfinél néhány évvel idősebb költő, Gömör megyei főjegyző volt. Petőfi 1845 tavaszán, első rimaszombati tartózkodása alkalmával ismerkedhetett meg vele. A „könyvárusom” nem más, mint Emich Gusztáv, akinek Petőfi 1847. június 27-én adta el Összes költeményei „ez évi” kiadását „örök áron”.

1845. nyár végén, augusztustól szeptemberig a költő Erdélyi Ferenc református lelkésznél tartózkodott Gödöllőn. A parókián ismerte meg Mednyánszky Bertát, a gödöllői jószágigazgató lányát. A kapcsolatról számos, bizonytalan hitelességű visszaemlékezés született évtizedekkel később. Annyi bizonyos, hogy a költő legfeljebb háromszor találkozhatott a szép, szőke, kék szemű, vele egyidős lánnyal. Éppen ezért Berta mit sem tudott a váratlan leánykérésről, melyet Mednyánszky János, az apa természetesen visszautasított. E szerelem élményéből született a 39 verset tartalmazó ciklus, melyet Emich Gusztáv jelentetett meg 1845-ben. A költemények ugyanolyan formában, 10+9+10+8 szótagú, félrímes trochaikus sorokban íródtak, és részben párhuzamosan készültek a Versek 1844–1846 kéziratának lezárásával. Emich Gusztáv, mivel nem rendelkezett saját nyomdával, a Heckenast és Landerer társas céggel nyomtattatta ki a könyvet, s még nem remélt különösebb hasznot a megjelentetésétől.

Az 1800-as évek második felében fellendülő szoborállítási hullám során számos magyar író és költő szobra készült le és került ki a közterekre. Petőfi Sándor szobrának elkészítésével 1871-ben bízták meg Izsó Miklóst (1831–1875), aki csak a vázlatok elkészítéséig jutott el. 1875-ben bekövetkező halála után Huszár Adolf (1842–1885) vette át a szobrász utolsó megkezdett munkáit: a Dugonics-emlékművet Szegeden és a budapesti Petőfi-szobrot. Ugyan az Izsó által megformált Petőfi-szobortervet igyekezett minél hűbben követni, ez nem volt egyszerű feladat. Hiszen már Izsó életében is megoszlottak a nézetek arról, hogy Petőfinek forradalmár vagy inkább lírai énjét jelenítsék meg a szobron. Végül egy kevésbé forradalmi hevületű, de Izsó utolsó mintájához leginkább hasonlító változat készült el, és lett felavatva 1882-ben. Az itt látható gipszminta csupán részleteiben (pl. a mintadarabon Petőfi lábánál két könyv van, a kész műnél már nincs) tér el a nagyszabású köztéri szobortól, mely ma is megtalálható Budapesten, az V. kerületi Petőfi téren.

Forrás:

Soós Gyula, "A budapesti Petőfi-szobor felállításának körülményei", in Tanulmányok Budapest Múltjából 11 (1956): 335-343.

Nagy Ildikó, "Az első emlékművek, emlékműpályázatok. Társadalmi igény és művészi teljesítmény", in A magyar művészet a XIX. században, szerk. Sisa József, (Budapest: Osiris Kiadó, 2018), 579-586.

Miután Emich Gusztáv megvásárolta a költőtől összes verseit, minden kötetének ő lett a kiadója vagy bizományosa. Az 1847-es Összes költeményei megjelentetését követően 1848-ban újabb kiadást rendezett sajtó alá, melynek első kötetében az 1842–44 közötti versek, a másodikban pedig a folytatás, az 1846 végéig született alkotások kaptak helyet. Az Életképek az 1848. február 6-i számban már hirdette: „Megjelentek Petőfi összes versei Emich Gusztávnál második igen csinos kétkötetes kiadásban. Áruk: 3 frt.” A kiadásnak három, egymástól némileg különböző szedésváltozatát sikerült azonosítani: a kelendőség miatt Emich háromszor szedette ki a gyűjtemény szövegét. 1850-ben, az osztrák rendőrség által Emich Gusztáv Kígyó utcai üzletében tartott házkutatást követően a kiadói készleteket lefoglalták, csak nagy nehézségek árán kapta vissza a példányokat. A metszeten Barabás Miklós Petőfi-portréja látható.

Kovács Pál (1808–1885) győri orvos és író, 1847-ben átvette a győri Vaterland című lapot, melyet Hazánk címmel magyar lapként jelentetett meg 1848 nyaráig. Petőfi az Úti levelek Kerényi Frigyeshez első nyolc darabját a Hazánknak küldte el. A szórakoztató, érzékletes, dinamikus útleírásokat 1847 augusztusától tervezte közölni a szerkesztő, de előbb meg akart állapodni Petőfivel, hogy – a sértődést elkerülendő – néhány költőtársára tett gúnyolódó megjegyzését valahogy semlegesítsék. Petőfi ebben a levelében hozzájárult ahhoz, hogy Kovács azonosíthatatlanra változtassa a neveket, cserébe azonban nem engedett a járandóságából. Végül Császár Ferencből egyszer „egy magát költőnek tartó úriember”, másszor „Cs… F…” lett. Természetesen az utóbbi suta megoldásban az érintett magára ismert, megneheztelt Petőfire és barátjára, Kovács Pálra is. A címzés és boríték nélküli levél Kovács Pál örököseitől ajándékként került, Endrődi Sándor közvetítésével a Petőfi Házba.

A Petőfi Társaság anyaga, Erdélyi István nyomdai ügyvezető adománya, Kéry Gyula gyűjtése. Petőfi Zoltán elbeszélése szerint apját lefestették ezzel a pipával. Lehet, hogy Orlai Petrics Soma Petőfi Debrecenben című képének vázlatáról van szó (PIM Művészeti Tár, 57.301.1.), bár a két tárgy csak hasonlít egymásra. „Alólírott ezennel igazolom, hogy ezt a tajték-pipát, melyet Komlóssy Arthur úrnak, a Csokonai- Kör alelnökének ajándékoztam Petőfi Zoltántól, a nagy költő egyetlen fiától debreczeni színészkedése idején emlékül illetőleg három forint kölcsönadott pénzem némi viszonzásául kaptam. Zoltán barátom azon kijelentésével, hogy az atyjáról maradt reá ki azt használta, sőt egy képe is van, melyen atyja ezen szivarszipkában van lefestve. Én azóta - közel negyven éve szeretettel őriztem a szivarszipkát. Megjegyzem még, hogy a szipka maga nagyobb volt, de repedés folytán tetejéből levágattam és Lőrincsák aranyművessel ezüst karikába foglaltattam. A kapszlit és a szárát szintén én helyeztem bele. Debreczen, 1909. márczius 15-én Erdélyi István volt nyomdai ügyvezető.” (1911)

„S az volt derék, / Ha verselék! / Ujjam megdermedt a hidegben, / És ekkor mire vetemedtem? / Hát mit tehettem egyebet? / Égő pipám / Szorítgatárn, / Míg a fagy végre engedett.” (Petőfi Sándor: Egy telem Debrecenben, 1844)

A papír mérete, minősége, sőt foltjai is tökéletesen megegyeznek az 1845-ös autográf versgyűjtemény (OSZK Kt. Fond VII/93) utolsó fóliójával, melyen az Álmos vagyok, és mégsem alhatom… című vers olvasható. A Téli éj kéziratáról hiányzik azonban a fűzés nyoma, a papírlap sértetlen.
Petőfi, miközben Szalkszentmártonban 1846 december végén a Tigris és hiéna kéziratán dolgozott, eleget tett a Pesti Divatlapnak vállalt kötelezettségének, folyamatosan publikálta verseit. Ahhoz, hogy a Téli éj, melyet Petőfi szalkszentmártoni versnek jelzett, megjelenhessen a Pesti Divatlap újévi számában, karácsony táján készen kellett lennie.

János vitéz története többször is felbukkan Jaschik Álmos (1885–1950) munkásságában, aki a könyvillusztráció mellett tervezett színházi díszleteket és jelmezeket, plakátokat, bélyegeket és bankjegyeket is. Az itt látható 1939-es és 1941-es grafikák szín- és formavilága már egészen más képet mutat, mint az 1920-as kiadáshoz készült szecessziós illusztrációk. A derengő, kissé álomszerű jelenetekkel szemben ezek a képei homogén színfoltokból épülnek fel és humoros részletekkel gazdagítva mesélik el János vitéz történetét. A változásban szerepet játszhat, hogy az 1930-as években Jaschik nem egy újabb illusztráció készítése miatt foglalkozott a János vitézzel, hanem azért, mert célja a költemény megfilmesítése volt. Az animációs film azonban anyagi és technikai okok miatt nem készült el.

Forrás:

"Magyar népmesék - rajzfilmen", Keleti Ujság 23, 108. sz. (1940): 3.

Petőfi megházasodásáról ad hírt barátjának, bernátfalvi Bernát Gáspárnak (1810–1873, ügyvéd, író, költő, zeneszerző), akinek „gazsiádák” néven illetett tréfái és adomái széles körben népszerűek voltak. Törs Kálmán, a Petőfi Társaság alapító tagja Bernát Gáspárról szóló nekrológjában így ír: „Petőfi e két levelét, csak bizalmasabb barátainak szerette megmutatni. […] A másikban, melyben már azt is tudtára adja, hogy megnősült, egy kis „paprikást” kér, ami jól esik a sok szerelmi édességre, „de ne legyen annyira paprikás, hogy aztán az asszony ne élvezhesse”. E levél így van címezve: „Szent Gáspár barátomnak.” E két levelet sokan kérték tőle nagy áron, akkor is, mikor talán egy krajcárja se volt. Ő ilyenkor hidegvérrel dugta tárcájába a leveleket s így szólt: „Becsületes ember előtt az ilyen megfizethetetlen – többet ér egy dupla országnál.” (Vasárnapi Ujság, 1873. jan. 12.) Bernát Petőfinek címzett négy megmaradt levelét a Széchényi Könyvtár Kézirattára őrzi. A levelet a címzett maga ajándékozta Petőfi barátjának, gróf Teleki Sándornak, „a vad grófnak”, akinek fiától, gróf Teleki Jánostól (1868–1937, a koltói kastély utolsó ura) szerezte a mindkettőjüket tagjává fogadó Petőfi Társaság.

Petőfi Sándor feltételezett pohara a Petőfi Társaság gyűjteményéből. Dálnoki Nagy Karolin fia, Édes Gyula, homonnai tanár ajándékozta a Petőfi Háznak. Petőfit mint századost 1848/1849 telén Miskolcon Bíró Vince tiszttársával együtt Dálnoki Nagy Dánielnél szállásolták el. „A magyar hadsereg Miskolczról elvonúlása után, oda valamelyes időközzel visszatért. S ekkor a két katona tiszt Petőfi és Bíró Vincze hivatalos elszállásolás nélkül ment a Dálnoky-házhoz, hová az utóbbit a középső leány Dálnoki Nagy Janka szive is vonzotta. Ezen utóbbi találkozás emlékéről kapott Petőfitől Dálnoki Nagy Karolina azon nagy ivó diszes metszett poharat P. S. betűkkel, mely jelenleg a nagyobb fiú: Édes Gyula faipari állami tanár birtokában van Homonnán.” Alatta: „E levél írója, Édes Ábrahám sályi ev. ref. lelkész, kinek neje Dálnoky Nagy Karolin, Dálnoky Nagy Dániel leánya. A pohár fiuknál Édes Gyulánál Homonnán van. Emma.” (Édes Ábrahám nyilatkozata)

„Én előttem ilyen élet nem élet, / Hol az ember de semmit sem remélhet. / Volna bár e pohár borban halálom, / Hogy lehetne bajaimtól megválnom!” (Petőfi Sándor: Hejh nekem hát vigasztalást mi sem ad...)

Sass Károllyal (1825–1890), aki később városi pénztáros lett, Petőfi Sopronban ismerkedett meg. Sass Károlyi Lajos gróf erdődi birtokán írnokként tevékenykedett, mind Petőfi, mind Szendrey Júlia bizalmasa lett, ő közvetítette Szendrey Júliának Petőfi leveleit, s ő volt a fiatal pár egyik esküvői tanúja. A levél „várban” kitétele utalás Erdődre.

Berán Lajos (1882–1943) a 20. század keresett éremművésze volt. Tanulmányait Telcs Edénél, majd a bécsi képzőművészeti egyetemen folytatta. 1903-től leginkább érmeket készített, de pályája során mintázott mellképeket és emléktáblákat is. 1932-től egészen haláláig az Állami Pénzverde fővésnökeként dolgozott, mely számára a legnagyobb elismerést jelentette. Petőfi születésének 100. évfordulója alkalmából készítette ezt az érmet és egy emléktáblát, mely Budapesten az V. kerületi Kossuth Lajos utca és Szép utca sarkán található. Az érem előlapján Petőfi arcképe látható, a hátlapon pedig a Szabadság, szerelem! című vers. Berán kisplasztikája a Céhbeliek Művészegyesületének negyedik tárlatán is szerepelt 1923-ban, melyet Petőfi tiszteletére rendeztek meg a Nemzeti Szalonban.

"Lotz életművét elemzők a húsz ismert János vitéz ábrázolásból méltán emelik ki a friss, eleven, jó megfigyelőkészséget mutató lapokat, a Jancsi búcsúja Iluskától, Bujdosása, A zsiványok között, Felcsap huszárnak címűeket. A XI. énektől következőknél a freskófestő Lotz dagályosabb, ünnepélyes, bécsi iskolázottságához erősen kötődő stílusa dominál, és monumentális hatású ábrázolásokat eredményez. Lotz Petőfi számos munkáját tartotta magához közelállónak: illusztrálta többek között Az apostolt, a Bolond Istókot a Kinn a ménes kezdetű verset, stb. és az ő munkáival jelent meg a kiegyezés körüli években a Petőfi válogatott költeményeit tartalmazó kötet is."

Forrás: E. Csorba Csilla, "A hallhatatlanság suttogásai: A Petőfi illusztrációk történetéből", Magyar Napló 11, 7. sz. (1999): 16-18.