Kovács Pál (1808–1885) győri orvos és író, 1847-ben átvette a győri Vaterland című lapot, melyet Hazánk címen magyar lapként jelentetett meg 1848 nyaráig. A levél Szendrey Júlia naplójának a Hazánkban való közlésével kapcsolatos.
Koltóról írott levél, melyben a Kubinyi Rudolftól kapott kölcsön visszaadásáról van szó. A levélben említett Győri Dánielnek Petőfi július 2-án adhatta át a száz pengőt, Rimaszombatban. Győri Dániel Petőfinél néhány évvel idősebb költő, Gömör megyei főjegyző volt. Petőfi 1845 tavaszán, első rimaszombati tartózkodása alkalmával ismerkedhetett meg vele. A „könyvárusom” nem más, mint Emich Gusztáv, akinek Petőfi 1847. június 27-én adta el Összes költeményei „ez évi” kiadását „örök áron”.
A kézirat verzóján Egressy Gábor rájegyzése olvasható: „Petőfi Sándor e költeményt, igy, sajátkezűleg írva, elhozta nekem 1847-diki év elején. Kérdezte: Megengedem-e hogy közölhesse? Én kértem őt, hogy e költemény közölhetési jogát engedje át nekem egészen. ’S ő engem e joggal mindörökre megajándékozott. 1850-ben, Törökországból hazatérvén, honn maradt könyvtáramban e becses kéziratot, miröl már el is feledkeztem, ujra feltaláltam. Ugy látszott, mintha a’ jobb világba költözött Sándor szellemével találkoztam volna e pillanatban. 1850-diki december 18-dikán adtam ezt Etelka lányomnak névnapi ajándokul.” Petőfi és a nála tizenöt évvel idősebb színész, Egressy Gábor barátsága 1839-ben kezdődött. Egressy volt a kapocs a negyvenes évek demokrata és radikális ifjúsága, az Ifjú Magyarország mozgalma és az 1848-as Fiatal Magyarország között, mely részben azonos a Tízek Társaságával is. A színész szervezte meg Petőfi egyetlen fellépését a Nemzeti Színházban saját jutalomjátékán, amikor Gémesi nótáriust játszotta 1844. október 12-én Szigligeti Ede Szökött katona című népszínművében. A színésznek és Szentpétery Zsuzsanna színésznőnek három gyermeke volt, Ákos, Etelka (1835. máj. 22. – 1909. okt. 29.) és Árpád. Ákos kései és nem minden ponton hiteles visszaemlékezése szerint Petőfi verseivel szerette volna meghódítani Etelkát, valójában a Tóth Teréz nevelőintézetébe járó leánnyal ritkán találkozhatott. A versből mindazonáltal egyértelműen látszik, hogy a költő rácsodálkozik a régen, legutóbb még gyermekként látott kiskamaszra, aki a költemény megírásakor úgy 12 éves lehetett. A vers címzettje később híres színésznő lett, a szintén gyermekszínész, majd festő Telepy Károly oldalán. Portréja intézményünk művészeti gyűjteményének kiemelkedő darabja. A kéziratot a már özv. Telepy Károlyné Egressy Galambos Etelka 1908-ban, betegeskedve, apja születési centenáriumán a Petőfi Háznak ajándékozta. A műnek van egy másik autográf kézirata is, melyet az Országos Széchényi Könyvtár őriz.
Miután Emich Gusztáv megvásárolta a költőtől összes verseit, minden kötetének ő lett a kiadója vagy bizományosa. Az 1847-es Összes költeményei megjelentetését követően 1848-ban újabb kiadást rendezett sajtó alá, melynek első kötetében az 1842–44 közötti versek, a másodikban pedig a folytatás, az 1846 végéig született alkotások kaptak helyet. Az Életképek az 1848. február 6-i számban már hirdette: „Megjelentek Petőfi összes versei Emich Gusztávnál második igen csinos kétkötetes kiadásban. Áruk: 3 frt.” A kiadásnak három, egymástól némileg különböző szedésváltozatát sikerült azonosítani: a kelendőség miatt Emich háromszor szedette ki a gyűjtemény szövegét. 1850-ben, az osztrák rendőrség által Emich Gusztáv Kígyó utcai üzletében tartott házkutatást követően a kiadói készleteket lefoglalták, csak nagy nehézségek árán kapta vissza a példányokat. A metszeten Barabás Miklós Petőfi-portréja látható.
A tréfálkozó levélkezdet után Petőfi több, éppen aktuális eseményt említ meg ügyvéd és költő ismerősének, Samarjay Károlynak (1821–1894). Többek között első verseskötete, a Versek 1842–1844 (Pest, 1844) kiadásának előkészületeiről számol be, végül még költészeti tanácsokkal is megtoldja sorait. Samarjay Károllyal való levelezésüknek ez az egyetlen megmaradt darabja. A címzés, bélyegző, pecsét és boríték nélküli levelet a Samarjay-család ajándékozta 1922-ben a Petőfi Társaságnak.
A költő első önálló kötete több sikertelen kiadói próbálkozás után 1844-ben jelent meg Vörösmarty Mihály és a Nemzeti Kör támogatásával. A kéziratot egy háromtagú bizottság (Vörösmarty, Szigligeti Ede, Vachott Sándor) hagyta jóvá kisebb változtatásokkal. Feltehetően júliusban került nyomdába az eredetileg tervezettnél két ívvel nagyobb terjedelemben, és novemberben jelent meg.
Petőfit már 1839 óta foglalkoztatta versei kötetben való kiadása, egybemásolt költeményeinek több füzete ismert. Ilyen volt az egyik barátjának ajándékozott, 1839 és 1841 között keletkezett, tizenhét művet tartalmazó Lant versei, amelynek kiadásával hiába próbálkozott Pozsonyban. A közelmúltban előkerült egy 1843-ban összeállított Ibolyák című gyűjtemény, mely hat vers mellett két rövid novellát is tartalmaz.
Petőfi 1844-ben újabb versesfüzetet állított össze kiadás céljával, melyre a XI. úti levél Kerényi Frigyeshez című írásában így emlékezett: „Debrecenből utaztam Pestre, 1844-ben, februáriusban, kopott ruhában, gyalog, egypár huszassal és egy kötet verssel. E kötet versben volt minden reményem…” Petőfit az Athenaeum szerkesztője, Vörösmarty Mihály és a Nemzeti Kör támogatta. A költő 60 pengőforint kölcsönt kapott Tóth Gáspár szabómestertől, amelyre a teljes választmány kezességet vállalt. Ezt az összeget Petőfi egy év múltán vissza is fizette. A kéziratot véleményező háromtagú bizottság tanácsára tizenöt verset – főképp bordalokat – elhagyott az eredeti kéziratból, melyről Irtóztató csalódás című költeményében emlékezett meg. A költő szüleinél, Dunavecsén és Pesten is dolgozott kéziratán, kiegészítve az 1844 márciusa óta írt verseivel. A nyomtatott kötet százkilenc költeményéből ötvenöt még kiadatlan volt, a többi folyóiratban, almanachban vagy naptárban már megjelent. 1842-ből tizenhárom, 1843-ból harminckettő, 1844-ből hatvannégy szöveget tartott méltónak Petőfi a kötetbe beválogatni, valamennyi zsengéjét mellőzte.
A köteten belül a három verscsoport – a romantikus személyiség vallomásversei, a zsánerképek és helyzetdalok, valamint a népdalok – körülbelül egyharmados arányt mutatnak; a két utóbbi műfaj túlsúlya miatt a kritikusok és az olvasók az irodalmi népiességet megvalósító eseményként fogadták a könyvet.
A kötet a Petőfi Társaság gyűjteményének részét képezte.
Petőfi Sándor feleségével, Szendrey Júliával és hét hónapos Zoltán fiával 1849 júliusában Mezőberényben vendégeskedett másod-unokatestvérénél Orlai Petrics Sománál. A költő ott-tartózkodása során sokat időzött fiatalkori ismerősénél Bonyhay Benjáminnál, ahol a diskurálás mellett elpipázgatott, újságot olvasott. Mindehhez házigazdájának 18. századból való, népi faragású székét használta. Közben Orlai, élve az alkalommal, megörökítette Petőfit, mint, ahogy tette ezt korábban többször, de ezúttal a költő kifejezett kérésére kedvenc mezőberényi gondolkodó székében festette le. Így született meg Petőfi Sándor utolsó élet utáni portréja, hiszen a költő innét Erdélybe indult, ahonnét nem tért vissza. A festmény két verzióban és több példányban ismert. A kompozíció népszerűségéről tanúskodik ez az úgynevezett csizmás változatról készült másolat. Érdekessége a falon látható alföldi tájkép, ami Petőfi Sándor költészetére utal. Továbbá rejthet egy „kép a képben” játékot is, mivel ismeretes, hogy Petőfiék pesti otthonát is díszítette egy Orlai ecsetjétől származó, a magyar pusztát ábrázoló festmény, mely talán az itt látható párdarabja lehetett.
Forrás: Keserű Katalin, Orlai Petrics Soma (Budapest, Képzőművészeti Kiadó, 1984), 19-22.
János vitéz története többször is felbukkan Jaschik Álmos (1885–1950) munkásságában, aki a könyvillusztráció mellett tervezett színházi díszleteket és jelmezeket, plakátokat, bélyegeket és bankjegyeket is. Az itt látható 1939-es és 1941-es grafikák szín- és formavilága már egészen más képet mutat, mint az 1920-as kiadáshoz készült szecessziós illusztrációk. A derengő, kissé álomszerű jelenetekkel szemben ezek a képei homogén színfoltokból épülnek fel és humoros részletekkel gazdagítva mesélik el János vitéz történetét. A változásban szerepet játszhat, hogy az 1930-as években Jaschik nem egy újabb illusztráció készítése miatt foglalkozott a János vitézzel, hanem azért, mert célja a költemény megfilmesítése volt. Az animációs film azonban anyagi és technikai okok miatt nem készült el.
Forrás:
"Magyar népmesék - rajzfilmen", Keleti Ujság 23, 108. sz. (1940): 3.
Petőfi Sándor bejegyzése az aggteleki barlang látogatókönyvében a fólió rektóján, a látogatókönyvből kivágott lap 87. oldalán található.
Petőfi Sándor 1845. május 24-én Szabó Gedeon aggteleki tanító kíséretében tett látogatást a Baradlában. Nevét a barlang akkori végpontján a falba véste, és a vendégkönyvbe is beírta. Erről Úti jegyzeteiben meg is emlékezett. Írásában nem a szokás szerinti barlangleírást adja, a látvány arra ösztönözte, hogy a barlang keletkezésére mesés megoldást találjon.
Petőfi írásában arról is beszámolt, hogy a faluban őrzött vendégkönyvbe is bejegyezte nevét. Az 1835-ben megnyitott Az Akteleki barlang jegyzőkönyve című, 518 x 212 mm nagyságú, disznóbőrkötésű könyvet a fogadóban tartották, erről Pongrácz Lajos 1845-ben, Petőfi látogatásának évében írt. Az Aggteleki Nemzeti Park Igazgatóságának tulajdonát képező, 322+3 oldalas könyv hiányos, így többek között hiányzik az a két lap is (p. 87-90. oldal), amelyik az 1845 áprilisa és szeptember 23-a közötti látogatók nevét tartalmazza. Bár Vigyázó János már 1931-ben rögzítette, hogy „Történeti feljegyzések szerint Petőfi Sándor neve is olvasható volt a könyvben, de sajnos, ezeket az oldalakat valamely szenvedélyes autogramgyűjtő ismeretlen időkben kiszaggatta”. Ezt a néhány sort nem ismerve többen is tudni vélték, hogy a vendégkönyv még az 1960-as években hiánytalan volt, és a megalapozatlan mendemonda több személyt is vádolt a lap eltávolításával. A lap a Petőfi Irodalmi Múzeumba került, a nyilvántartás szerint Endrődi Sándor ajándékaként. Az 1957-ben végzett leltározáskor származásának idejét 1926 előttre datálták. A Múzeumban fellelhető dokumentumok alapján az adományozás pontos időpontja ugyan nem állapítható meg, de az biztos, hogy az 1911 előtt történt, hiszen a Petőfi-ház katalógusában már szerepelt.
A Petőfi-költemények első összkiadását az Emich Gusztáv kiadóvállalatából 1868-ban részvénytársasággá alakult Athenaeum valósította meg. A nagy formátumú, egykötetes, képes díszkiadást az 1870-es évek elején hazánk legkiválóbb grafikusművészei, köztük Lotz Károly és Székely Bertalan illusztrálták, a szövegek összegyűjtésével és elrendezésével Greguss Ágost egyetemi tanárt, esztétát bízták meg. 1869-ben elhunyt id. Emich Gusztáv, az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Rt. alapítója, ekkor választották igazgatósági taggá Greguss Ágostot, aki ráadásul Petőfi személyes ismerőse volt. Petőfi 1845-ben, mint költő¬társához, verset írt, 1847-ben azonban, az összes költemények bírálata miatt már durván támadta. Greguss több éves munkával szerkesztette a kötetet, egybevonva az Összes költemények és az Újabb költemények anyagát. Fölvette az utóbbiak közül politikai okok miatt addig kimaradt darabok zömét, másoknak megcsonkított szövegét kiegészítette, összegyűjtötte a zsengéket, a töredékeket is, s „Toldalék”-ként a kötet végére illesztette. Ide olvasztotta be a Gyulai Pál által szerkesztett, s 1863-ban a Pfeifer kiadónál megjelent Petőfi Sándor vegyes művei I–III. versanyagát is, A helység kalapácsa kivételével, amely a „Nagyobb költemények” közé, a törzsanyagba került. Több forradalmi darabot azonban még mindig nem tartott kiadhatónak. A cím, Petőfi Sándor költeményei is kerülte az összes jelzőt. A kötet 65 illusztrációt tartalmazott, a költő portréját Jankó János rajzolta meg. Az aláírás nélküli rövid előszót Gyulai szövegezte. A díszkiadás később több alakváltozáson ment át, több színvariánsú kötéstáblával is megjelent – jelentős sikert aratva a közönség körében.
A legyezőt két másik, nagy méretű, az 1880-90-es évekre datálható legyezővel együtt vette a múzeum. Ezt a darabot - egy másik borítóval - talán használhatta Szendrey Júlia. A legyező körcikk alakú,11 db lakkozott küllőjét rézkengyel fogja össze. A keményített béléssel ellátott borító sötétbarna atlaszselyemből van, melyre kézzel festették rá a mintát. A legyező díszéül szolgáló növényi ornamentika lila és fehér virágokból, zöld levelekből és ezüst indából épül fel.
„Szerelem fejér felhői / Errefelé lengenek, / Mintha engem látogatni / Jőne egy angyalsereg. // Szerelemnek holdvilága / Rám aranypalástot vet, / Eltakarja, felejteti / Vélem szegénységemet.” (Petőfi Sándor: Szerelemnek rózsafája...,1848)
A Petőfi-ház 1911-es katalógusában 31. tételként szerepel a Zichy Mihály (1827–1906) által készített illusztráció, melyet Hubay Jenő (1858–1937) hegedűművész adományozott a Petőfi-háznak. Hubay 1880-ban megjelent könyvéhez készítette Zichy ezt az illusztrációt és még két képet, melyek a megzenésített Petőfi-költemények kottái mellett szerepeltek. A kötet összesen 18 kottát tartalmaz, melyek mindegyikéhez tartozik egy illusztráció is. Zichy mellett sok más művész is készített a kottákhoz képeket, többek között Lotz Károly, Feszty Árpád és Munkácsy Mihály. Zichy mint a 19. század „rajzoló fejedelme” nemcsak Petőfi költeményéhez, hanem más magyar költők munkáihoz is készített illusztrációkat, mint például Arany János balladáihoz vagy Madách Imre Az ember tragédiája című művéhez.
Forrás:
Kéry Gyula, szerk., A Petőfi-ház története és katalógusa, Petőfi Könyvtár 26 (Budapest: Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadóvállalat, 1911), 36.
Az 1844-ben Pestre érkező Petőfi Sándort munkaadója – a Pesti Divatlap főszerkesztője – Vahot Imre vitte el Barabáshoz 1845-ben, s rendelte meg tőle a költő első, nyilvánosságnak szánt arcképét. Az újság hátsó borítéklapján három alkalommal (június 12-én, 19-én és 26-án) előfizetési felhívás adta tudtul a következőket: „A közkedvességű Petőfi Sándor továbbra is egyedül lapunkban zengendi szép dalait, és pedig ezentúl is minden számban fog vele találkozni az olvasó." Alatta a következőket olvashatjuk: „Ugyancsak az első szám mellett fog megjelenni Petőfinek igen jól talált arczképe is.” A keresztnév kiírására nem volt szükség, mivel a lapot járatók pontosan tudták, kiről van szó. A 22 éves költő, pesti tartózkodásának egy éve alatt, az irodalmi élet elismert tagjává vált, ez tette időszerűvé az ifjú tehetség régen várt portréjának megjelentetését. A litográfia tehát imázsváltása idején ábrázolja Petőfit, amikor a nyilvánosság előtti megjelenésben a bohém vándorszínész tarka viseletét már felcserélte a beérkezett költőhöz méltó, komoly ruházattal. A képen látható, a korszakban – jobbára a nemzeti érzelmű értelmiség, a reformellenzék körében – népszerű viseletnek számító zsinóros atillát viselője 1845 elején készíttette, s ettől kezdve ruhatárának emblematikus darabja lett. A portré a kortársak visszajelzései szerint sikerült, jól adta vissza Petőfi arcának jellegzetességeit.
Forrás:
Adrovitz Anna, Arcpoetica: Petőfi Sándor életében készült képmásai (Budapest: Petőfi Irodalmi Múzeum, 2012), 41.
Sass Károllyal (1825–1890), aki később városi pénztáros lett, Petőfi Sopronban ismerkedett meg. Sass Károlyi Lajos gróf erdődi birtokán írnokként tevékenykedett, mind Petőfi, mind Szendrey Júlia bizalmasa lett, ő közvetítette Szendrey Júliának Petőfi leveleit, s ő volt a fiatal pár egyik esküvői tanúja. A levél „várban” kitétele utalás Erdődre.
21X13 cm méretű, kékes színű, restaurált fólió rektóján, a verzó üres. Autográf tintaírás, P. S. aláírással, a vers címe: Zsuzsikához. A lap alján Petőfi István saját kezű igazoló feljegyzése: „Petőfi Sándor bátyámnak saját kézzel írt költeménye. Petőfi István Felegyháza Octb 13. 867.” A kézirat a szakleltárkönyv feljegyzése szerint „a Petőfi Társaság törzsanyagából való”, ajándék az 1900-as évek elejéről. A régi iktatókönyvből megállapítható, hogy az ajándékozó egy olvashatatlan nevű, talán Berenczeny Béla, komáromi ügyvédtől kapta a kéziratot. Ez korábban még együtt volt a Balláné Nagy Zsuzsikától őrzött többi kézirattal (Zsuzsikához I., Zsuzsikához II.), de már nem volt azok között, amelyek a nagykőrösi gimnázium birtokába jutottak, feltehetően az 1860-as évek végén. Arra, hogy a kéziratot Petőfi még Dunavecsén odaadta a lánynak, s nem később, Pestről küldte el, a benne lévő szövegvariánsokból lehet következtetni: ezek még egy korábbi szövegállapotot mutatnak, amelyen Petőfi 1844. június–július folyamán több ponton javított. A vers eredeti címe, a korábbi fogalmazásban előforduló Az én kis Zsuzsikám szövegváltozat, valamint az összkiadások keltezése bizonyítja, hogy a dunavecsei Zsuzsika-versek egyikéről van szó: ő az a lány, akinek a megpillantását remélve néz ki ablakán a költő. Petőfi feltehetően egy Zsuzsika-ciklus gondolatával foglalkozott Dunavecsén, ebbe szánhatta a szóban forgó darabot is. A dunavecsei hagyomány szerint Petőfi szállásadójának, Nagy Pálnak két háza volt a községben, két egymás melletti telken. Az egyiknek, mely ma is áll, utcai szobáját foglalta el a költő. Petőfi 1844. június–júliusban, Pesten két módosítást tett a kéziratban, melyekkel az volt a célja, hogy a „Zsuzsika” név ne maradjon a versben: a címet Éjjelre, „Az én kis Zsuzsikám” sort „Az én kedves babám”-ra változtatta.
Szamossy Elek portréja a mindenkori magyar nemzeti költő szerepét érzékelteti. A kép Petőfit elsősorban a nemzeti szerepköre felől láttatja. Egyik központi eleme a kezében tartott lant, az antik zeneszerszám – a görög lyra –, amely az ábrázoltat egyértelműen költőként, kiválasztott művészként azonosítja. A lant itt vizuális toposz, mely Petőfi verseiben sokszor megjelenik, s egyértelműen a sors által kiválasztott művész attribútuma. A festményen a falat befutó borostyán egyszerre az elmúlás és az örök költői dicsőség jelképe, e szimbolikát erősíti az iratcsomó is az előtérben. A kép történeti jelentőségét egyrészt az adja, hogy Jókai Mór birtokában volt, másrészt pedig az, hogy alkotója katonafestő, aki a költőt életében láthatta, hiszen a szabadságharc idején ő is Bem táborában harcolt.