Petőfi Sándor 1843 májusától június végéig súlyos nyomorban élve, alkalmi munkákat vállalva tartózkodott Pozsonyban. A barátai által gyűjtött 30 pengőforinttal utazott Pestre az író, szerkesztő Nagy Ignác hívó szavára. Nagy 1843–1844 között szerkesztette a Külföldi Regénytárat, s munkát ajánlott Petőfi számára, aki ezután fordításai tiszteletdíjából élt. (Száz váltóforint volt a kötetek tiszteletdíja.)

Petőfi Sándor ezt a regényt is Nagy Ignác Külföldi Regénytára számára fordította, német közvetítőnyelvből az eredetileg angol nyelvű munkát. George Payne Rainsford James világhírre szert tevő regényének ez az első magyar fordítása, mely a Külföldi Regénytár 22–23. köteteként jelent meg Hartleben Konrád Adolf kiadójánál.

1922 – Aba-Novák Vilmos pályájának kezdete. Felvételt nyert a Képzőművészeti Főiskola grafikai szakára. Az Olgyai Viktor által 1921-ben elindított szak a festőnövendékek számára nemcsak a rézkarc eladhatósága miatt volt vonzó, hanem mert a fényt és árnyékot, a finom tónusokat érzékeltetni tudó rézkarctechnika a fenséget árasztó rembrandti művészet világához, a 17. századhoz repítette vissza őket. Aba-Novák a grafikáiból (67 rajz és 20 rézkarc) rendezi meg első gyűjteményes kiállítását 1922 őszén, az Ernst Múzeumban. 1923-ban a Magyar Műkiadó Rt. gondozásában megjelenik az Aba-Novák Vilmos nyolc rézkarca című grafikai album. A lap jobb oldalán magasodik Petőfi alakja, kezében papírlapot tart, karja alatt idős édesapja látszik. „Elbeszélünk néha a letűnt időkről. / Hej, régibb idői boldogak valának!” – idézhették Petőfi sorait 1922-ben az Aba-Novák-grafika szemlélői.

Forrás:

E. Csorba Csilla: Bolyongó üstökös. A Petőfi-kultusz alakváltozatai. 2019. október 29. - 2020. szeptember 30.

A versek ihletője Mednyánszky Berta, Mednyánszky Jánosnak, a gödöllői Grassalkovich uradalom inspektorának lánya. Petőfi két vagy három találkozás után levélben megkérte Berta kezét, ám a lány levelében elutasította a közeledést. A Mednyánszky Bertához írt Szerelem gyöngyei című ciklus IX. és egy számozatlan darabja. A kéziratot Dömötör Bertalan dömsödi református lelkész felesége Keresztes Teréz adományozta a Petőfi Társaság könyvtárának 1877-ben.

A levél borítékja nem maradt fenn, így Pándi Pál a megszólításból, s a levél tartalmából következtette ki a címzett személyét. Petőfi a levelében említi Szendrey Júliát és házasságukat, s a magáéhoz hasonló boldogságot kíván Kazinczy Gábornak (1818–1864, író, műfordító, országgyűlési képviselő, az MTA és a Kisfaludy Társaság tagja), aki Kazinczy Ferenc egyik unokatestvérének volt a fia. Kazinczy Gábor 1838-ban, alig húsz esztendősen nősült meg, házassága azonban hamarosan felbomlott. Ezt követően a társtalanság magánya nyomta rá bélyegét további életére. Kazinczy Gábor Sátoraljaújhelyen élt, miután pesti lapalapítási kísérleteit sorra akadályozta meg a cenzúra. Petőfi 1847 júliusában, felsőmagyarországi útja során meglátogatta Kazinczyt Sátoraljaújhelyen, s együtt látogattak el Széphalomra. A kéziratot 1960-ban szerezte meg intézményünk a Kazinczy család egy rokonától.

A Térey Mária emlékkönyvébe írott vers később Emléksorok Petőfitől, Emléksorok T. M. kisasszonynak, T. M. kisasszony emlékkönyvébe címeken jelent meg. Petőfi 1846. szeptember 19-én, amikor először járt Erdődön, maga említette, hogy nem folytatja útját Erdélybe, hanem „Szathmáron fog a Restauratióig maradni”. (Szendrey Júlia levele Térey Máriának, Erdőd, 1846. szeptember 22.). A költő október 21-én valóban Nagykárolyban tartózkodott, ahol számára váratlanul, Téreyéknél, Júliával találkozott. Petőfi úgy vélte, Térey Mari szervezte meg a találkozást, erre utal a vers talányos hangneme és a „neked köszönhetem” szófordulat.

Orlai rajzban és festményen is megörökítette Petőfi Sándor szüleit. „Van-e a világon az én anyámnál jobb anya?” – kérdezte közös 1842-es dunavecsei nyaralásukon a költő Orlaitól. A szülőkről készített portrék későbbiek, de a festőnek 1879-ben a Budapesti Szemle hasábjain közölt, ehhez a látogatáshoz kötődő emlékeivel egyeznek: „arcuk is, melyen a rosszra fordult viszonyok szülte mély fájdalom nyomai voltak láthatók, részvétre gerjesztő volt. Különösen anyjának szelíd arcán volt ez észrevehető, kinek még mosolyában is bizonyos keserű vonás vegyült.”

Forrás:

Keserü Katalin, Orlai Petrics Soma (Budapest: Képzőművészeti Kiadó, 1984), 22.

A tréfálkozó levélkezdet után Petőfi több, éppen aktuális eseményt említ meg ügyvéd és költő ismerősének, Samarjay Károlynak (1821–1894). Többek között első verseskötete, a Versek 1842–1844 (Pest, 1844) kiadásának előkészületeiről számol be, végül még költészeti tanácsokkal is megtoldja sorait. Samarjay Károllyal való levelezésüknek ez az egyetlen megmaradt darabja. A címzés, bélyegző, pecsét és boríték nélküli levelet a Samarjay-család ajándékozta 1922-ben a Petőfi Társaságnak.

A Petőfi Társaság anyaga, Bonyhai Benjámin adománya. 1709-ből való régi karosszék, melyben Orlai Petrics Soma Mezőberényben 1849 júliusában, a költő halála előtt néhány nappal lefestette Petőfit. (Orlai Petrics Soma: Petőfi Mezőberényben, 1849, olaj, karton, ltsz.: 65.44.1.) A hajdani tulajdonos, Bonyhai Benjámin 1885-ben adta át a széket a Petőfi Társaságnak verssel is kiegészített átadólevéllel. „Újévi ajándok e hasadt ódon szék, / az idők viharja által roncsolt emlék. / És ha bár a fája itt-ott már szúette, / Petőfi azt mégis ereklyévé tette: / Mert az ezernyolczszáznegyvenkilencz évben, / Július havában vendég volt Berényben, / A hol családjával Petricsékhez szállott, / Miután azokkal rokonságban állott: / Engem mint ismerőst röktön felkeresett, / még ifjabb korából reám emlékezett: / S ha Soma hon nem volt s ott megunatkozott, / Hozzám jött s e székbe ülve csibukozott.” (Bonyhai Benjámin verses levele a Petőfi Társaságnak, Mezőberény, 1885. jan. 5.) A levél szerint Petőfi a festendő kép kedvéért vitette át Petrichékhez Bonyhaiéktól a szép, régi széket.

A grafikán látható jeleneten Petőfi Sándor éppen a forradalom legikonikusabb versét, a Nemzeti dalt szavalja. A körülötte ülők feszült figyelemmel hallgatják a költeményt. A rajzot készítő művész, Révész Imre előszeretettel festett történeti témájú képeket. Nem csoda, hogy e témát kedvelte, hiszen mesterei Székely Bertalan és Munkácsy Mihály voltak. Munkácsy olyannyira nagy hatással volt rá, hogy Mukácsy-ösztöndíjat is nyert. A Petőfit ábrázoló kocsmai zsánerképe is megidézi a festőfejedelem Siralomház című képének kompozíciós megoldásait.

1899 nyarán látványos ünnepségekkel emlékezett az ország Petőfi Sándor halálának 50. évfordulójára. Budapesten és Segesváron, illetve Fehéregyházán is többezer érdeklődő vett részt a rendezvényeken. Erre az alkalomra írta Jókai Mór Apotheosis – Petőfi Sándor halálának félszázados évfordulójára című versét.
Jókai Mórt, Petőfi ifjúkori barátját gyakran kérték fel a költőről szóló különféle emlékezésekre. Sokszor tett eleget e kéréseknek, de magánlevelekben többször kifejtette, hogy „Én már annyit írtam Petőfiről, hogy most igazán kaucsuk emberré kell válnom, hogy ki tudjam kerülni, hogy az egyszer elmondottakat ne ismételjem. Újat írni pedig nehéz dolog. Még a frázisok olajoskorsója sem kifogyhatatlan.” (Endrődi Sándornak, 1897. december 1.)
1899 nyarán a Petőfi Társaság volt a megemlékezések egyik előkészítője. Jókait eredetileg a segesvári rendezvényre kérték fel, de ő idős korára hivatkozva nem vállalta az utazást. A Társaság alelnöke Bartók Lajos volt, neki írta Jókai a Svábhegyről 1899. július 23-án, immár a budapesti ünnepségre vonatkozóan: „Itt küldök egy csomó levelet, amelyben Apotheosist kérnek. A programunkat kérlek igazíttasd ki akképpen, hogy én a Petőfi szobor előtt egy szózatot fogok közrebocsátani, de nem az Apotheosist fogom szavalni. …nem lehetek oly vakmerő, hogy én Petőfi jelenlétében verset deklamáljak, hisz ő kirúgná a fogamat az infámis rossz klapanciákért.”
Jókai hatása a magyar prózára bizonyos értelemben napjainkban is élő, de nem véletlen, hogy nem mint kiváló költőt tartja számon az irodalomtörténet. Ennek az alkalmi versnek a kultusz szempontjából volt és van jelentősége.
A vers nyomdai levonatát több szerkesztőség is megkapta. Ma a PIM Kézirattárában két korrektúrája található. Mindkét példány 1. fólióján Jókai piros tintás rájegyzését olvashatjuk: „Hírlapi közlését csak Julius 30án engedem meg Dr. Jókai Mór” – tehát csak az emlékünnepség napján. Az egyik példány csonka, utolsó fóliója, a befejező három versszak hiányzik, a kézirat előéletéről nem tudunk részleteket. A másik, a V. 4559/279/5/mell. jelzetű teljes példány viszont kalandos utat járt be, megfordult a segesvári ünnepségeken is. A PIM a Petőfi Társaságtól örökölte, annak irattári anyagában található, Jókai fent már említett, Bartók Lajoshoz írott levelének mellékleteként. Az 1. fólióján egy másik rájegyzést is olvashatunk, Rozsnyai Kálmánét: „E. Kovács Gyula hagyatékából, a Petőfi Háznak ajándékozva; 1909. XI. 25. Rozsnyay Kálmán.” E. Kovács Gyula kolozsvári színész volt, aki végül Segesváron elszavalta a Jókai-verset, majd a nagy melegben rosszul lett, és néhány nap múlva elhunyt. Az emlékezések szerint Jókait nagyon bántotta a haláleset, egyik unokahúga, Jókay Jolán évekkel később így emlékezett állítólagos szavaira: „Íme ez a halál nekem volt szánva és én Kovács Gyulát küldtem magam helyett… Istenem, mily szép lett volna ott meghalni, ahol Petőfi elesett, 50 év múlva ott viszontlátni a csatatéren…”
Az erdélyi ünnepségen Bartók Lajos képviselte és szólalt fel a Petőfi Társaság nevében, így valószínűleg ő vitte el a verset E. Kovács Gyulának. Az is elképzelhető, hogy az 1909-es ajándékozás után, immár Budapesten, a Petőfi Társaság anyagában rendezték az emlékezők egymás mellé a levelet és ezt a példány vers-mellékletet.
Jókai, Bartók Lajoshoz írott levelének megfelelően, a budapesti ünnepségek egyik szónoka volt, Petőfi Sándor Duna-parti szobránál mondott beszédet július 30-án. A Budai Nyári Színkörben (Fővárosi Nyári Színház) pedig Jókai leendő második felesége, Nagy Bella szavalta el az Apotheosist.

Orlai Petrics Soma (1822–1880) festőművész, a történeti festészet jeles alakja, anyai ágon Petőfi Sándor másodunokatestvére. Pápán jogi végzettséget szerzett, tanulmányai egy részét Petőfivel és Jókaival végezte, hatásukra írogatott is. Megfestette Petőfi Debrecenben című képét, amely a nyomor és nélkülözések napjaiban, fűtetlen szobában, verseit rongyos szalmaszéken írva ábrázolja a költőt. Fakult, foltos kézirat. Az első fólió verzóján Ernst Lajos gyűjteményének pecsétje, a második fólió verzóján címzés, postabélyegző, és ép viaszpecsét, középen a pecsétnél a papírlap kiszakítva.

Egressy Gábor gyűjtötte kortársai verseit. 1838-tól vezette azt a szavalókönyvet, melynek 82. és 83. lapjára barátja, Petőfi leírta a Dalaim és Az őrült című verseket 1846-ban. Egressy Gábor szavalókönyve az OSZK-ban található (OSZK Kt. Fol. Hung. 1754.), a PIM gyűjteményébe a kitépett 81–84. oldalak kerültek. Az 1. és 3. fólió rektón a Petőfi Ház 1907 feliratú körbélyegző látható, az 1. fólió rektóján Egressy Gábor hitelesítő sorai. Dr. Kacziány Géza visszaemlékezései szerint a Dalaim legelső eredeti példánya Orlai Petrich Soma tulajdonában volt, Kacziány többször is látta. Orlai a kézirattal kapcsolatban azt a történetet mondta el Kacziánynak, hogy Petőfi egy napon hozzárohant és első szava ez volt: „Adj hamar egy árkus papírt!” Orlai a félívet adta neki, mire leült és egyfolytában leírta a Dalaimat s a kéziratot aznap ott hagyta nála s másolatot csak később vett róla. Az őrült keletkezésére Berecz Károly úgy emlékezett, hogy Petőfi három éjjel egyfolytában megálmodta, majd leírta. Várady Antal szerint azonban Az őrült közvetlen előzménye Császár Ferencnek az Életképekben Petőfi ellen írott bírálata, melyre Petőfi először ellenbírálatot akart írni Császár verseiről, majd meggondolta magát, s a Berecz által is említett alkotói szokása szerint „vagy egy óráig föl s alá járkált szó nélkül, a két garasossal labdázott, azután megírta Az őrültet egy folytában.” (Várady Antal: Berecz Károly visszaemlékezései Petőfi Sándorra, 1874) Az Ellenzéki Kör 1847. március 16-i estélyén Vörösmarty Mihály az Országháza, Petőfi az erre az alkalomra írt A nép nevében és Dalaim című verseit szavalta el, Egressy pedig Az őrülttel aratott nagy sikert. Az első magyar szabadversnek tekinthető költemény zaklatott szövege előadói kihívásként sem utolsó. Petőfi vándorszínész korában többször látta Egressy alakításait, szerepformálását követendő példaként állította maga elé. Később a Pesti Divatlap segédszerkesztője, színireferensként rendre elismeréssel írt Egressy játékáról. Az 1844. augusztus 7-i Macbeth-alakítás hatására Egressy Gáborhoz című, filozofikus versében „megénekelte”, ünnepelte barátját. A kétlapos kéziratot a színész egyik fia adta el 1879-ben apja hagyatékával együtt; a szavalókönyvet az Országos Széchényi Könyvtár gyűjteményezte, míg a kitépett lapok más úton, ajándékként kerültek a Petőfi Ház tulajdonába 1907-ben.

Az 1800-as évek második felében fellendülő szoborállítási hullám során számos magyar író és költő szobra készült le és került ki a közterekre. Petőfi Sándor szobrának elkészítésével 1871-ben bízták meg Izsó Miklóst (1831–1875), aki csak a vázlatok elkészítéséig jutott el. 1875-ben bekövetkező halála után Huszár Adolf (1842–1885) vette át a szobrász utolsó megkezdett munkáit: a Dugonics-emlékművet Szegeden és a budapesti Petőfi-szobrot. Ugyan az Izsó által megformált Petőfi-szobortervet igyekezett minél hűbben követni, ez nem volt egyszerű feladat. Hiszen már Izsó életében is megoszlottak a nézetek arról, hogy Petőfinek forradalmár vagy inkább lírai énjét jelenítsék meg a szobron. Végül egy kevésbé forradalmi hevületű, de Izsó utolsó mintájához leginkább hasonlító változat készült el, és lett felavatva 1882-ben. Az itt látható gipszminta csupán részleteiben (pl. a mintadarabon Petőfi lábánál két könyv van, a kész műnél már nincs) tér el a nagyszabású köztéri szobortól, mely ma is megtalálható Budapesten, az V. kerületi Petőfi téren.

Forrás:

Soós Gyula, "A budapesti Petőfi-szobor felállításának körülményei", in Tanulmányok Budapest Múltjából 11 (1956): 335-343.

Nagy Ildikó, "Az első emlékművek, emlékműpályázatok. Társadalmi igény és művészi teljesítmény", in A magyar művészet a XIX. században, szerk. Sisa József, (Budapest: Osiris Kiadó, 2018), 579-586.

Petőfi 1846. augusztus 30-án este érhetett gyorskocsival Debrecenbe, ahonnan másnap folytathatta útját Szatmárra, ahol a visszaemlékezések szerint politika és irodalom körül folyt a diskurzus a helyi politikusok és a Tízek Társasága tagjai között. Valószínű, hogy egy ilyen vitába torkolló beszélgetés költői lenyomata a vers.

A fólió rektóján Petőfi autográf kísérőlevelét olvashatjuk, melynek címzettje Kovács Pál (1808–1885, győri orvos és író) és benne említi Lisznyai Damó Kálmán (1823–1863) költőt, a Tízek Társaságának tagját.

A címzettek a költő kunszentmiklósi barátai, a helyi ifjúság. A verzón „Horváth László” feliratú bélyegző és Horváth aláírású, tintaírású hitelesítő sorok találhatók. A kéziratot 1959-ben szerezte intézményünk Szalay József (1870–1937) szegedi rendőrkapitány, neves könyv- és kéziratgyűjtő, a Dugonics Társaság egykori elnöke gyűjteményéből.