A Petőfi Társaság anyaga, özv. Zádory Jánosné adománya, Kéry Gyula gyűjtése. A leltárkönyvek ezt a tárgyat „rojtnak”, illetve „paszománydarabkának” nevezik. A paszomány és a gomb nem katonai egyenruháról való. A fémszál esetleg katonai viseletre utalhat, bár mindenki maga csináltatta az egyenruháját, s így lehet, hogy Petőfi nem szabályos ruházatot viselt. A fémszálas paszomány magyar viselet, atilla dísze is lehetett. „Rongyos legények, de vitézek, / Mind bátran harcol, bátran vág, / S a katonának bátorsága / Teszi diszét, nem a ruhák.” (Petőfi Sándor: Rongyos vitézek, Pest, 1848. okt.)

Kovács Pál (1808–1885) győri orvos és író, 1847-ben átvette a győri Vaterland című lapot, melyet Hazánk címen magyar lapként jelentetett meg 1848 nyaráig. A levél Szendrey Júlia naplójának a Hazánkban való közlésével kapcsolatos.

A kéziraton a cím ceruzával kétszer át van húzva, fölé ceruzával II-es számot írtak.
A Dal a pipáról és más egyébről volt a mű első változata, mely egy kézirategységen maradt fenn a Vándorélettel, amit Petőfi még 1844 húsvétja előtt (április 7–8.) adott át Császár Ferencnek. A Dal a pipáról s más egyébről című változat kora tavasszal, Petőfi pesti tartózkodása első hónapjában, március folyamán vagy április első napjaiban keletkezhetett. Erre következtethetünk abból az adatból is, hogy Petőfi a verset, mely első kötetében még a húsvéti hazatéréshez kapcsolódó Füstbe ment tervet követte, a Petőfi Összes Költeményei első kiadásában már a Füstbe ment terv elé helyezte, tehát megcserélte a sorrendjüket. Ennek a módosításnak csak időrendi oka lehetett: az 1844. évi versek elhelyezése az összkiadásokban eleinte nagyjából kronológiai. Petőfi 1846-ban, amikor sajtó alá rendezte az Összes Költemények első kiadását, úgy látszik felfigyelt erre az apró sorrendi hibára, tehát valószínűsíthető, hogy az egész pályafutása szempontjából fontos 1844. évi tavasz – különös tekintettel a húsvéti hazatérésre – emlékei mélyen belevésődhettek tudatába.
Nem bizonyítható, hogy a vers az Aradi Vészlapok részére, tehát az azzal kapcsolatos, március közepén kiadott felhívás nyomán készült, mint a vele egy kézirategyüttesben fennmaradt Vándorélet. A verset ironikus humora és felszabadult életfilozófiája élesen elkülöníti a március eleji komor, halálvágyas darabokból, hogy az új, derűsebb, harmonikusabb életszakasz előhírnökének tekinthető. Megírása tehát március végére, április elejére tehető, amikor kedvező változások sora hozott éles fordulatot Petőfi életébe: Vörösmarty négyszemközt, majd a Nemzeti Kör igazgató-választmányának március 27-i ülésén is nagy elismeréssel nyilatkozott a fiatal költő verseiről, s ennek nyomán elfogadták kiadásukat. Petőfi emellett jelentős összegű kölcsönhöz jutott, mellyel adósságát rendezhette, megélhetési gondjait enyhíthette. Így végre lehetővé vált hazautazása, és szüleivel való kibékülése. Vahot Imrével is ez idő tájt állapodott meg, hogy július 1-től a Pesti Divatlapok szerkesztője lesz.
A versben megénekelt kék szemű lányt a Petőfi szakirodalom korábban a dunavecsei Nagy Zsuzsikával azonosította, ami alapján a vers keletkezését a dunavecsei tartózkodás utáni pesti időszakra, 1844 nyarára tette. Ferenczi Zoltán azonban a Szerelem- és pipadalt kihagyta a Zsuzsika-versek közül, azzal a megjegyzéssel, hogy valószínűleg korábbi, és „ötletszerűnek látszik”. A húsvét előtt megismert, a költő szerelmét viszonzó kék szemű lányról e versen kívül semmit nem tudunk, valószínű, hogy csak képzelt alak volt, akit egy szeszélyes ötlet, a pipázás és a szerelem újszerű költői összekapcsolása hívott életre.
Számos adattal igazolható, hogy Petőfi hódolt a pipázás szenvedélyének, rendszeres dohányos, főként pipás volt.
Császár Ferenc a vers első változatát nem fogadta el, vagy legalábbis sikerült a költőt átdolgozásra bírnia: a kéziratot áthúzta. Ez a szöveg nem is került soha közlésre, mert Petőfi az Aradi Vészlapok számára átírta, így keletkezett a Dal a szivarról című változat. Önálló köteteiben Petőfi lényegében visszatért az eredeti fogalmazáshoz, de változtatott is a szövegen, például a címében. Így alakult ki 1844 nyarán a Szerelem- és pipadal végleges szövege.
Petőfi verse megírásához bőven meríthetett ösztönzést a magyar irodalomból. A magyar pipadalok hosszú sorát Faludi Ferenc A pipárul című verse nyitja, de ide sorolható Garay János Kandalló dal című műve is. Ezeken kívül írt még pipadalt Kölcsey Ferenc, Kisfaludy Károly, Gaal József, Sárosy Gyula, Finta Károly. A német költészetből Petőfi Lessing, Hölty, Lenau hasonló tárgyú verseit ismerhette. A pipázás a szerelemmel is sokféleképpen kapcsolódik a Petőfi előtti magyar költészetben; klasszikus példa erre Amadé László „A szép fényes katonának…” kezdetű közismert toborzódalának 10. versszaka: Mint tűz meggyúlt pipájában: / Úgy ég a szerelme”.
Maga Petőfi már 1843 nyarán, Befordúltam a konyhára… című népdalában a pipatűz és a szerelmi érzés, a rágyújtás és a szerelem fellobbanása motívumait párosítja, illetve szembesíti. Csak egy lépés ettől a Szerelem- és pipadalnak a pipakedvelést a szerelmi érzéssel szinte azonosító hasonlatsora: „Szeretem én galambomat, / Miként szeretem a dohányt.”.
A kézirat Császár Ferenc hagyatékából, az Aradi Vészlapok című jótékony célú album szerkesztési irataival került elő. Ez a hagyaték, mely 1956-ban Császár Margittól vétel útján került a PIM Kézirattárába, nyolc Petőfi-verset tartalmazott.

Petőfi 1848 októberében írta a verset Erdődön, a pákozdi csatát követően. A vers történelmi hátterét adja a forradalom első csatája; az első strófa utal az 1848. szeptember 29-én vívott pákozdi ütközetre, melyben a magyarok megfutamították Jelačić horvát bán sokkal nagyobb létszámú és képzettebb csapatait. De a mű családi vers is, hiszen Petőfi édesapja a címben megidézett zászlótartó. Az ekkor ötvennyolc éves Petrovics István ugyanis Vasvári Pál négy századból álló önkéntes alakulatának, a Fővárosi Csapatnak lett tagja, őrmesteri rangban volt zászlótartó. Az alakulat először a budai hegyekben, majd Ivánka Imre alezredes dandárjához beosztva a bán csapatait követő hadsereg elővédjét alkotta. Az október 9-én már a Lajtáig eljutott csapat október 18-án érkezett vissza gőzhajón Pozsonyból. „Vasvári rövid beszédben, de meleg szavakkal adta elő, hogy a nemzeti lobogó, e szent jelvény hívebb kezekre nem lehet bizva, mint hazánk jelenkori egyik legnagyobb és legnépszerűbb költője, Petőfi édes atyjáéra. […] Petőfi atyja mélyen meg volt hatva e nagy kitüntetés által, szemeiből a könny, az öröm könnye csordult ki, s alig talált szavakat e váratlan megtiszteltetésért, s nem győzte viszonozni az ezernyi kézszorítást és üdvözletet. […] Azonban amily népszerűek és kedveltek voltak a kardalnok-tüzérek az egész magyar táborban, épp oly nagy kegyelettel viseltetett mindenki a pesti önkénytes csapat zászlótartója, a tisztes ősz férfiú, Petőfi atyja iránt. Midőn az éj beálltával a tábori tűz föllobogott, százankint csődültek köré, tisztelettel üdvözölték, mindenki kedvét és barátságát kereste, ami igen jólesett az öregnek, s csakhamar földerült, beszédbe eredt ifjú bajtársaival; s szeretett is beszélni, miután látta, hogy mily áhitatos figyelemmel hallgatják. Természetes, hogy beszédének legkedvencebb tárgya fia, Sándor volt, akinek nevét, ha ajkaira vette, arca mindannyiszor kigyulladt, mintha szívéből a vér odaszökött volna föl, s olyankor hangja is ünnepélyesebb volt, a büszke önérzettől. (Egerváry P. Ödön: Petőfi atyja mint szabadságharcos, Vasárnapi Ujság, 1882. 11. szám) Így lett Petrovics István fia egyik legismertebb szabadságharcos mozgósító versének ihletőjévé. A költeményt Petőfi eredetileg a Kossuth Hirlapjába szánta, végül azonban az Életképekben jelent meg 1848. november 19-én. Érdekes adalék, hogy Petőfi családjának minden férfitagja részt vett a szabadságharcban: öccse, Petőfi István végig harcolt, s közlegényből a százados rangig vitte. A verzón Kertbeny Károly (1824–1882) műfordító ceruzaírású német fordítása látható. Kertbeny Károly 1849. április 15-én Nürnbergből írott, Erdélyi Jánosnak szóló levelében tudatta, hogy fordításában néhány hét múlva megjelenik a Gedichte von Petőfy. Feltehetően a kötet terjesztéséhez kért ekkor adatokat: „Kapcsolataim magával Petőfivel utazásaim miatt néhány éve megszakadtak, és ma már azt sem tudom, hogy hol tartózkodik ez a költő, ennélfogva tőle magától nem kérhetek adatokat az életéről; ezért fordulok Önhöz azzal a kéréssel, legyen szíves közölje velem, amit tud róla: Mikor született? Hol? Ifjúkora? Élményei? Utazásai? Műveinek pontos jegyzéke? Valóban táblabíró lett Szatmárban? Mikor és kit vett feleségül? Milyen politikai szerepet játszott a forradalomban, s most a háborúban? Végül: Petőfinek 1848 márciusa óta 1849 januárjáig állítólag nagyon sok politikai költeménye jelent meg, nem kaphatnám-e meg őket?…” A kézirat intézményünk jogelődje, a Petőfi Házat létrehozó Petőfi Társaság által gyűjtött Petőfi-relikviák részeként tagozódott be az országos irodalmi múzeum alapgyűjteményébe: Hongkong 4. kormányzójának, a közgazdász és politikus Sir John Bowringnak (1792–1872), nem mellesleg neves angol Petőfi-fordítónak fia ajándékozta a Társaságnak 1891-ben. A hitelesítő levélből megtudható, hogy apja Kertbeny Károlytól kapta a fóliót még 1866-ban. Ezért nem meglepő, hogy a hátoldalon a mű német nyelvű fordítása található Kertbeny ceruzaírásával. A költemény másik autográfját az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattára őrzi.

A grafikán Petőfit félprofilban, begombolt sötét atillában és fehér ingben ábrázolta a művész, a mai néző számára ez már az ismerős Petőfi-öltözet. Fontos azonban felhívni a figyelmet arra, hogy ez a viselet nem felelt meg teljes egészében a korabeli társasági konvencióknak. A nyakkendő nélküli csupasz nyak, a begombolt ing és a kihajtott inggallér, melyek ezen a mellképen jelennek meg először, a továbbiakban nem csak Petőfi hétköznapi öltözetét fogják  jelenteni, hanem költői megjelenésének is jellemző "védjegyévé" válnak. Ezzel a kérlelhetetlen republikanizmusát, politikai radikalizmusát hangsúlyozó gesztussal példaképeit, a francia jakobinusokat, az angol és német romantikusokat - Byront és Schellyt - követte. A kihajtott ingnyak viselete annak az embernek a tudatos választása, aki otthonának falát a francia forradalmárok Párizsból rendelt portréival borította be, és a rajz születése táján írta A nép című vers kemény hangú, szállóigévé vált sorait: "Haza csak ott van, hol jog is van, / S a népnek nincs joga."

Az itt látható grafika egyike a Barabás Miklós tusrajza nyomán, Tyroler József által készített metszeteknek, mely Petőfi Sándor összes költeményének első kiadásában jelent meg 1847-ben.

Forrás:

Adrovitz Anna, Arcpoetica: Petőfi Sándor életében készült képmásai (Budapest: Petőfi Irodalmi Múzeum, 2012), 49-50.

"Lotz életművét elemzők a húsz ismert János vitéz ábrázolásból méltán emelik ki a friss, eleven, jó megfigyelőkészséget mutató lapokat, a Jancsi búcsúja Iluskától, Bujdosása, A zsiványok között, Felcsap huszárnak címűeket. A XI. énektől következőknél a freskófestő Lotz dagályosabb, ünnepélyes, bécsi iskolázottságához erősen kötődő stílusa dominál, és monumentális hatású ábrázolásokat eredményez. Lotz Petőfi számos munkáját tartotta magához közelállónak: illusztrálta többek között Az apostolt, a Bolond Istókot a Kinn a ménes kezdetű verset, stb. és az ő munkáival jelent meg a kiegyezés körüli években a Petőfi válogatott költeményeit tartalmazó kötet is."

Forrás: E. Csorba Csilla, "A hallhatatlanság suttogásai: A Petőfi illusztrációk történetéből", Magyar Napló 11, 7. sz. (1999): 16-18.

Kovács Pál (1808–1885) győri orvos és író, 1847-ben átvette a győri Vaterland című lapot, melyet Hazánk címmel magyar lapként jelentetett meg 1848 nyaráig. Petőfi az Úti levelek Kerényi Frigyeshez első nyolc darabját a Hazánknak küldte el. A szórakoztató, érzékletes, dinamikus útleírásokat 1847 augusztusától tervezte közölni a szerkesztő, de előbb meg akart állapodni Petőfivel, hogy – a sértődést elkerülendő – néhány költőtársára tett gúnyolódó megjegyzését valahogy semlegesítsék. Petőfi ebben a levelében hozzájárult ahhoz, hogy Kovács azonosíthatatlanra változtassa a neveket, cserébe azonban nem engedett a járandóságából. Végül Császár Ferencből egyszer „egy magát költőnek tartó úriember”, másszor „Cs… F…” lett. Természetesen az utóbbi suta megoldásban az érintett magára ismert, megneheztelt Petőfire és barátjára, Kovács Pálra is. A címzés és boríték nélküli levél Kovács Pál örököseitől ajándékként került, Endrődi Sándor közvetítésével a Petőfi Házba.

Miután Emich Gusztáv megvásárolta a költőtől összes verseit, minden kötetének ő lett a kiadója vagy bizományosa. Az 1847-es Összes költeményei megjelentetését követően 1848-ban újabb kiadást rendezett sajtó alá, melynek első kötetében az 1842–44 közötti versek, a másodikban pedig a folytatás, az 1846 végéig született alkotások kaptak helyet. Az Életképek az 1848. február 6-i számban már hirdette: „Megjelentek Petőfi összes versei Emich Gusztávnál második igen csinos kétkötetes kiadásban. Áruk: 3 frt.” A kiadásnak három, egymástól némileg különböző szedésváltozatát sikerült azonosítani: a kelendőség miatt Emich háromszor szedette ki a gyűjtemény szövegét. 1850-ben, az osztrák rendőrség által Emich Gusztáv Kígyó utcai üzletében tartott házkutatást követően a kiadói készleteket lefoglalták, csak nagy nehézségek árán kapta vissza a példányokat. A metszeten Barabás Miklós Petőfi-portréja látható.

Sass Károllyal (1825–1890), aki később városi pénztáros lett, Petőfi Sopronban ismerkedett meg. Sass Károlyi Lajos gróf erdődi birtokán írnokként tevékenykedett, mind Petőfi, mind Szendrey Júlia bizalmasa lett, ő közvetítette Szendrey Júliának Petőfi leveleit, s ő volt a fiatal pár egyik esküvői tanúja. A levél „várban” kitétele utalás Erdődre.

50 x 20 cm méretű, 2 összefüggő zöldes fólió 1–3. lapján, mottóval. A 4. fólión a Dal a pipáról és más egyébről című vers olvasható.
A kézirat Császár Ferenc hagyatékából, az Aradi Vészlapok című jótékony célú album szerkesztési irataival került elő. Ez a hagyaték, mely 1956-ban Császár Margittól vétel útján került a PIM Kézirattárába, nyolc Petőfi-verset tartalmazott.
Petőfi 1844 koratavaszán felkereste Császár Ferencet mint az Aradi Vészlapok szerkesztőjét néhány versével, köztük a Vándorélettel, hogy közlésre ajánlja őket. A Vándorélet című vers (és a vele egy kéziratra írt Dal a pipáról és más egyébről című mű) március vége, április eleje felé keletkezhetett, mert ez az album egyik mellékletéhez készült, verses illusztrációként, mely feladatra feltehetően a szerkesztő kérte fel a költőt, s első jelentkezésekor adhatta oda neki Barabás Miklós a kiadvány számára felajánlott egyik festményét reprodukáló rajzát. Barabást Császár kérhette fel az albumhoz való hozzájárulásra. Barabás a rajzot gyorsan elkészítette, Petőfi már ennek alapján dolgozott. Az eredeti kép, melyről a rajz készült, az Egy utazó cigány család Erdélyben (1843) című olajfestmény volt. A kép első és egyetlen reprodukciója az a rajz, melyet Barabás az Aradi Vészlapok számára készített. Ez nem maradt fenn, csak a kiadványban megjelent metszet őrizte meg.
Az almanachban a metszet és a hozzá tartozó költemény címe azonos. Kérdés, hogy a rajz és a verses illusztráció összetartozását jelző közös cím kitől származott: Barabás adta-e a beküldött rajzának, vagy a szerkesztő leleménye volt, vagy a költő adott versének önálló címet, ami aztán a metszet alá került. Ez utóbbi a legvalószínűbb: Petőfi mindvégig sajátjaként kezelte a címet, a kiadásokban is megtartotta. Petőfi versének alcíme Petőfi összes költeményeinek első kiadásában Barabás rajzához volt.
Petőfi egy helyen javította a vers szövegét: az 58. sorban a „farba rugnak” kifejezést „elfelednek” szóval helyettesítette.
A vershez Petőfi Szigligetitől választott mottót, így jelent meg az Aradi Vészlapokban, a későbbi közlésekből ez azonban elmaradt.
Petőfi tehát felkérésre, Babarás Miklós rajza nyomán írta a költeményt, s amit hozzátett, azt saját emlékeiből merítette. Olvasmányélményeknek ezért a vers létrejöttében nem lehetett számottevő szerepe.

Benedekfalvi Luby Zsigmond (1819–1887) jegyző, Szatmár vármegye főszolgabírája, királyi tanácsos, Petőfi szatmári baráti köréhez tartozott. A levélben említett Pap Endre (1817–1851), akinél a levél írásának idején Petőfi tartózkodott, jogász költő, országgyűlési követ volt. A levélnek két melléklete van, az első Pap Endre levele Luby Zsigmondnak, a másik Kondor Sándor tintaírású hitelesítő sorai egy szakadt borítékon. A kéziratot 1956-ban gyűjteményezte intézményünk Luby Zsigmond unokájától, Luby Margit (1885–1976) néprajzkutatótól 1956-ban.

Petőfi barátja, bernátfalvi Bernát Gáspár (1810–1873, ügyvéd, író, költő, zeneszerző), akinek „gazsiádák” néven illetett tréfái és adomái széles körben népszerűek voltak. Törs Kálmán, a Petőfi Társaság alapító tagja Bernát Gáspárról szóló nekrológjában így ír: „Petőfi e két levelét, csak bizalmasabb barátainak szerette megmutatni. Az egyikben így szólítja meg őt Petőfi: »Bálványom«. […] E két levelet sokan kérték tőle nagy áron, akkor is, mikor talán egy krajcárja se volt. Ő ilyenkor hidegvérrel dugta tárcájába a leveleket s így szólt: „Becsületes ember előtt az ilyen megfizethetetlen – többet ér egy dupla országnál.” (Vasárnapi Ujság, 1873. jan. 12.) Bernát Petőfinek címzett négy megmaradt levelét a Széchényi Könyvtár Kézirattára őrzi. A levelet a címzett maga ajándékozta Petőfi barátjának, gróf Teleki Sándornak, „a vad grófnak”, akinek fiától, gróf Teleki Jánostól (1868–1937, a koltói kastély utolsó ura) szerezte a mindkettőjüket tagjává fogadó Petőfi Társaság.

János vitéz története többször is felbukkan Jaschik Álmos (1885–1950) munkásságában, aki a könyvillusztráció mellett tervezett színházi díszleteket és jelmezeket, plakátokat, bélyegeket és bankjegyeket is. Az itt látható 1939-es és 1941-es grafikák szín- és formavilága már egészen más képet mutat, mint az 1920-as kiadáshoz készült szecessziós illusztrációk. A derengő, kissé álomszerű jelenetekkel szemben ezek a képei homogén színfoltokból épülnek fel és humoros részletekkel gazdagítva mesélik el János vitéz történetét. A változásban szerepet játszhat, hogy az 1930-as években Jaschik nem egy újabb illusztráció készítése miatt foglalkozott a János vitézzel, hanem azért, mert célja a költemény megfilmesítése volt. Az animációs film azonban anyagi és technikai okok miatt nem készült el.

Forrás:

"Magyar népmesék - rajzfilmen", Keleti Ujság 23, 108. sz. (1940): 3.

A levélnehezék aljára ragasztott papíron az alábbi felirat olvasható: „Bizonyítom, hogy ez a levélnehezék Magyarország n. Kormányzóján[ak], Kossuth Lajos szeretett bátyámnak tulajdona volt Budapest 1898. Sep. 25. Rutkayné Kossuth Luiza.” A felirat fölött viaszpecsét töredéke, alatta a Petőfi Társaság körbélyegzője az 1876-os évszámmal. Kossuth Lajost a Petőfi Társaság 1877-ben tiszteletbeli taggá választotta, amelyet ő meleg hangú levélben köszönt meg. „...Még ha különben tudnék is valamit Petőfi személyéről mondani, már csak azért sem tenném, mert tisztelem Petőfinek a költőnek emlékét és profanációnak tartanám azt Petőfinek, az embernek reminiscentiáival csökkenteni, mert bizony a tény, hogy amilyen bámulatos Petőfi, a költő, ugyanő, mint ember, kiállhatatlanul gyarló volt.” (Kossuth Lajos kiadatlan levele, Pesti Hírlap, 1923. karácsonyi szám.)

„Kedves barátom, az napon, mellyen hirdettük a népgyülést, a mellyre föllovalt volt bennünket Kossuth, hogy fanatizáljuk a pesti népet a főváros környékén vivandó véres, elhatározó, utósó lehelletünkig tartó csatára, hol Kossuth maga is jelen lesz, s ha kell, meghal Pest romjai alatt sat. mint ő: maga mondá ugyanaz napon adta tudtára a kormány a fővárosi népnek – hegedűszóban persze – hogy esze ágában sincs Pest környékén harcolni, még kevésbé ott hagyni becses fogát, hanem az első bokor zörrenésére el fog eblábalni világtalan világig, hol Árpád óta nem volt ellenség, s hol hazamentő irhája nagyobb biztosságban lehet.” (Petőfi levele Arany Jánosnak, Mezőberény, 1849. júl. 11.)

„A Nemzeti dalt két nappal előbb, március 13-án írtam azon lakomára, melyet az ifjúság március 19-én akart adni, mely azonban az eddigi események következtében szükségtelenné válván, elmarad. Míg én az egyik asztalnál a Nemzeti dalt írtam, feleségem a másik asztalnál nemzeti fejkendőt varrt magának.” – jegyezte fel naplójába Petőfi. A költemény egy másik kéziratára pedig a következőket írta: „E költemény buzdította március 15-én a pesti ifjúságot. Elszavaltam először az ifjak kávéházában [a Pilvax kávéházban], azután az orvosi egyetemben [tehát a Hatvani és Újvilág utca, ma Kossuth Lajos és Semmelweis utca sarkán álló épületben], azután a szeminárium terén (most már 15-dik március tere) [a mai Egyetem téren], végre a nyomda előtt, melyet erőszakosan elfoglaltunk a Hatvani utcában (most szabad sajtó utca) [a Landerer és Heckenast nyomda a mai Kossuth Lajos utca és Szép utca sarkán állt]. A szabaddá lett sajtó alól ez a költemény került ki először.” Egressy Gábor színész, aki a Szemináriumi téri szavalaton volt jelen, a következőképp emlékezett az Életképek 1848. március 26-i számában megjelent tudósításában: „Ekkor Petőfi fölemelkedik, mint egy túlvilági alak, mint megtestesült népszenvedés, mint egy ezeréves tantalusi szomjúság – mint végítélet halálangyala. Elüvölti Nemzeti dalát. – E hangok leírhatatlanok. Most is hallom és látom azokat, és örökké fogom látni és hallani, mert e kép és hang elválaszthatatlanok. Leírhatatlan e dalnak hatása a népre, mely nőttön nőtt – s megesküvék isten szabad ege alatt.” Este a Nemzeti Színház félbeszakított Bánk bán-előadásán már Egressy szavalta el közkívánatra kétszer is a Nemzeti dalt, a színház férfikara pedig elénekelte az Egressy Béni által megzenésített költeményt. Landerer és Heckenast nyomdájában több ezer röplap készült a versből és a 12 pontból, csaknem valamennyi újság leközölte szövegét, pár napon belül németre és franciára is lefordították. A sokszorosan restaurált, rossz állapotú kéziratot Schnitzer Ignác ajándékozta a Petőfi Társaságnak 1900 körül.

Ferenczy Béni (1980-1967) 1948-ban, a forradalom 100. évfordulójára készítette Petőfi-szobortervét, de a megrendelőnek végül nem tetszett a vékonydongájú, minden pátoszt nélkülöző, kemény tartású fiatal legényt formáló alkotás. A gipszben maradt szobrot egy pincéből Hatvany Lajos hozta elő, s tette a nagyközönség számára is láthatóvá, amikor Így élt Petőfi című könyvének (1955) borítójára tetette. Az évekig dugdosott szobor először Gyulán (1960) állították fel, majd kalandos úton eljutott Milánóba, ahol a híres Biblioteca Ambrosianába - talán a világ első múzeumába - került. A Cortile degli Spiriti Magni (az európai kultúra nagy gondolkodói) loggiás udvarában helyezték el, Platón, Aquinói Szent Tamás, Goethe, Chateaubriand, Schiller, Dante, Galilei, Shakespeare, Manzoni társaságába. A Petőfi Irodalmi Múzeum kérésére az 1960-as évtizedben bronzba öntötték, s hosszú ideig a Petőfi-kiállítások központi alakja volt. Az elmúlt évtizedekben a múzeum kertjében állt, s március 15-én, július 31-én az irodalomszeretők Petőfi-ünnepét itt tartják Ferenczy Bénire és Petőfire egyszerre emlékezve.

Forrás:

E. Csorba Csilla: Bolyongó üstökös. A Petőfi-kultusz alakváltozatai. 2019. október 29. - 2020. szeptember 30.