A litográfia különlegessége, hogy egy időben készült Petőfi Sándor karddal és nemzetőrszalaggal ábrázolt, egyik legnépszerűbb képmásával. Barabás Miklós az egyik legnevesebb 19. századi magyar festőművész külön említést tesz naplójában a Szenrdey Júliát és férjét Petőfit ábrázoló rajz keletkezéséről: "1848-ban rajzoltam azt, mely őt karddal, kokárdával ábrázolja. Ezen évre 52 képem van bejegyezve; úgy látszik, hogy kevesebbet dolgoztam mint az azt megelőző években. Petőfi 18-diknak s neje, kit vele egyenlő nagyságban litografíroztam, a 19-iknek van beírva, így május végén vagy június elején rajzolhattam." Barabás Miklós ezen kívül feljegyzésében tudósít annak az ismert Szendrey Júlia-portrénak az elkészítéséről is, amelyet Orlai Petrics Soma Petőfi dolgozószobájának megfestésekor, az íróasztal fölött függő képként ábrázol.

Tichy Gyula a Jóslat című, befejezetlenül maradt, különleges tollrajzciklusa az I. világháború alatt keletkezett. Megidézve a magyar történelem, tudomány és irodalom nagy alakjait, tudományos fantasztikus vízióba illesztette őket. A történet Petőfi Sándorral indul, akinek a felébresztett Hadúr hét nyilat ad. A költő a Királyhegyről egymás után kilövi a nyílvesszőket. A vesszők egy-egy elhunyt nemzeti hőst keltenek életre (például Kőrösi Csoma Sándort, Széchenyi Istvánt, Madách Imrét). A feltámasztott hősök saját csodafegyvert kifejlesztve, harcba szállnak népük oldalán.

A mészárosbárdot Csilling András kapta Petrovics Istvántól fuvardíjként, amikor a családot Dömsödről Pestre költöztette. A Petőfi Társaság anyaga, özv. Csilling Andrásnétól, Kéry Gyula gyűjtése.

A bárd feje szabálytalan trapéz alakú. Éle kopott, az ezzel szemben fekvő perem közepén ék alakú hiány látható, alatta a perem felhajlik, kiszélesedik. A bárd domborúbb lapján felül nyolc, csillag alakú, alul két, töltényhüvely formájú mesterjegy van. A fej egy vastag, háromszög alakú kiemelkedéssel és acélgyűrűvel kapcsolódik a nyélhez. A nyél lapos, hengeres, végén egy acéltüskével rögzített kerek rézlap látszik.

„Nem is lehet csodálni! / Csak húsvágáshoz ért; / Nem sok hajszála hullt ki / A tudományokért.” (Petőfi Sándor: Egy estém otthon, 1844)

„Te a taglóval ökröt ütsz, / Tollammal én embert ütök...” (Petőfi Sándor: Apám mestersége s az enyém, 1845)

Kovács Pál (1808–1885) győri orvos és író, 1847-ben átvette a győri Vaterland című lapot, melyet Hazánk címen magyar lapként jelentetett meg 1848 nyaráig. A levél Szendrey Júlia naplójának a Hazánkban való közlésével kapcsolatos.

Coburg Fülöp herceg adománya. Petőfi Sándor 1847. július 5-én Tompa Mihállyal kirándult a murányi várba, és megörökítették nevüket a várterem telefirkált ajtaján. „Ezekről az aláírásokról 1855-ben jelent meg először tudósítás: egy kiránduló társaság a többi falra firkált név közt ráakadt a két költő aláírására is. (Lehózky Tivadar, Kirándulás Murányba, Vasárnapi Ujság, 1855. 23. sz.) Eperjessy Kálmán nagyrőcei tanár 1879-ben lemásoltatta az aláírásokat, s a másolatot elküldte Jókainak (Pesti Hírlap, 1879. dec. 16.); a nyolcadrét alakú fehér lap a Jókai-hagyatékkal 1912-ben került a Nemzeti Múzeum tulajdonába (OSZK Kézirattára, PE. 213. sz.). Hogy megóvják a két költő murányi látogatásának értékes emlékét, pár évvel később az uradalmi erdőfelügyelőség a nevek fölé védő-üveglapot tétetett, de ez egy idő múlva tönkrement, szabadon hagyva az aláírásokat (1848/49 Történelmi Lapok, 1895, 16-17. sz.). A Petőfi Társaság 1910 szeptemberében levélben érdeklődött az erdőigazgatóságnál az ereklye állapotáról; válaszként Coburg Fülöp herceg, a vár akkori gazdája adományaként megkapták a faajtónak azt a kifűrészelt darabját, melyen az aláírások – noha átfirkálva – még olvasható állapotban voltak. (Petőfi Összes Művei, VII. 588.) „Itt állt a nagy, itt állt az erős Murány, / Ezt ostromolta hajdan Veselényi” (Petőfi Sándor: Murány omladékai, 1847)

A sapkát Szendrey Júlia menyasszonysága idején hímezte Petőfinek. A költő 1848-ban használt jegyzőkönyvében, amelyben Szendrey Júliától is találhatóak bejegyzések, az „S. elhozott ruhái” című jegyzékben két házisapka szerepel. (OSZK Kézirattár, Fond VII/85.)

„Jókai Mór szombaton egy nehéz selyemből horgolt vörös színű házi föveget kapott ajándékba Kolozsvári Lajos pesti szabómestertől. A föveg különös becse abban áll, hogy a Petőfié volt, melyet egykor neje készített neki menyasszony korában. Egyetlen fia később megszorulva, eladta azt csekény pénzért, Kolozsvári Lajos pedig harmad kézből megvette magának, mígnem most csinos tokban Jókainak ajándékozta, aki rögtön ráismert, miután egykor sokszor látta a költő fején. Ha egykor Petőfi hátrahagyott apróságai össze lesznek gyűjtve a múzeumban: akkor jelenlegi birtokosa e föveget is az emlékek közé adja.” ([Sz. n.]: Jókai Mór..., Fővárosi Lapok, 1873. jan. 21.) A Petőfi Irodalmi Múzeumban található házisapka talán azonos azzal a tárggyal, ami Petőfi Zoltántól került Kolozsvári Lajos pesti szabómesterhez, majd Jókaihoz.

„Hát vállatrántó / És fej billentő / És hálósapkás / Jó békés polgár / Lesz a tüzes ifjú?” (Petőfi Sándor: A haraghoz, 1847)

"Lotz életművét elemzők a húsz ismert János vitéz ábrázolásból méltán emelik ki a friss, eleven, jó megfigyelőkészséget mutató lapokat, a Jancsi búcsúja Iluskától, Bujdosása, A zsiványok között, Felcsap huszárnak címűeket. A XI. énektől következőknél a freskófestő Lotz dagályosabb, ünnepélyes, bécsi iskolázottságához erősen kötődő stílusa dominál, és monumentális hatású ábrázolásokat eredményez. Lotz Petőfi számos munkáját tartotta magához közelállónak: illusztrálta többek között Az apostolt, a Bolond Istókot a Kinn a ménes kezdetű verset, stb. és az ő munkáival jelent meg a kiegyezés körüli években a Petőfi válogatott költeményeit tartalmazó kötet is." E. Csorba Csilla: A halhatatlanság suttogásai - A Petőfi illusztrációk történetéből.

Forrás: E. Csorba Csilla, "A hallhatatlanság suttogásai: A Petőfi illusztrációk történetéből", Magyar Napló 11, 7. sz. (1999): 16-18.

Petőfi és Szendrey Júlia 1847. szeptember 8-án összeházasodott és a nászutat Teleki Sándor vendégeiként a koltói kastélyban töltötték, innen röppent fel a boldog üzenet barátjának. „…Emődy Dániel [(1819–1891) költő, lapszerkesztő, ügyvéd]. Nem tudom: egyszer fogja-e közönség e sorokat olvasni, vagy… egyszer sem; de leírtam e nevet, hogy ahányszor olvassák leveleimet, lássák egyszersmind leghívebb, legönzéstelenebb és legtisztább lelkű barátom egyikének nevét is. Barátja vagyok, mert ő is barátom, de barátja vagyok még inkább azért, mert ő jellem, oly erős jellem, amilyen e gyönge korban kevés van, amilyen csak az lehet, kinek a szegénység volt dajkája és nevelője. Urak, tiszteljétek az ilyen embereket, kik kenyeret esznek, bár kalácsot ehetnének.” – írta Petőfi 1847. július 6-i Úti levelében. A Pilvax-asztaltársaság kispénzű, ifjú tagjai – többek között Jókai Mór, Egressy Gábor, Berecz Károly, Sass István, a fanyar humorú Pákh Albert és Pálffy Albert –, írók, művészek, joghallgatók több éven át, rendszeresen látogatták a kávéházat, amit az is bizonyít, hogy törzshelyként, a címzésben is meg lehetett adni nevét. A borítékká összehajtott lapot vörös viaszpecséttel, monogramos pecsétnyomóval zárta le Petőfi. A levelet Nagybányán, szeptember 19-én vette fel a posta és szeptember 25-én érkezett meg Pestre. A kézbesítés – nem lévén még bélyeg – a címzésben látható postai rájegyzés szerint 4 krajcárba került. A levél dr. Emődy László ajándékaként az 1920-as években került a Petőfi Házba.

Orlai rajzban és festményen is megörökítette Petőfi Sándor szüleit. „Van-e a világon az én anyámnál jobb anya?” – kérdezte közös 1842-es dunavecsei nyaralásukon a költő Orlaitól. A szülőkről készített portrék későbbiek, de a festőnek 1879-ben a Budapesti Szemle hasábjain közölt, ehhez a látogatáshoz kötődő emlékeivel egyeznek: „arcuk is, melyen a rosszra fordult viszonyok szülte mély fájdalom nyomai voltak láthatók, részvétre gerjesztő volt. Különösen anyjának szelíd arcán volt ez észrevehető, kinek még mosolyában is bizonyos keserű vonás vegyült.”

Forrás:

Keserü Katalin, Orlai Petrics Soma (Budapest: Képzőművészeti Kiadó, 1984), 22.

Az arckép hitelességéről megoszlik a kutatók véleménye. Többen megkérdőjelezik, hogy a portré Petőfit ábrázolja. Ha valóban Petőfi volt a kép modellje, akkor életpályájának adatai szerint a mű készülése az 1841-1844 közötti időszakra tehető. Ekkor Petőfi több vándorszínész társulatban is működött, bejárva a Dunántúlt, Kecskemét, Debrecen környékét egészen Erdélyig. Személyes és művészi útkeresésének ezen éveiben hol az iskolai tanulmányok folytatását, hol a színészi, hol pedig a költői hivatást tekintette céljának. 1842-ben egyfajta önmeghatározásként így szignálta barátjának címzett levelét: „igaz barátod / (jelenleg) Petrovics Sándor tanuló / (hajdan) Rónai színész / (jövőben) Sió színész és literátor." (Levele Szeberényi Lajoshoz, Pápa, 1842. július 7.) A kép kidolgozása kevéssé képzett művészt sejtet. Lehet, hogy alkotója jó rajzkészségű, amatőr díszletfestő-színész volt, aki az 1840-es évek kisebb társulatainak gyakorlata szerint az előadások háttereit, kellékeit is megfestette. Bár ez az egyetlen fennmaradt portré a költő vándoréveiből, ismerjük két elveszett Petőfi-ábrázolás leírását is, melyeket a közeli jó barátok, Orlai Petrics Soma és Jókai Mór készítettek. Orlai színészi gallérköpönyegében festette le Petőfit, míg az akkoriban festőnek készülő Jókai 1843-ban, Kecskeméten egy kisméretű olajképet készített róla. A miniatűr a jelmezként és hétköznap egyaránt viselt violaszínű frakkjában ábrázolta Petőfit.

Adrovitz Anna, Arcpoetica: Petőfi Sándor életében készült képmásai (Budapest: Petőfi Irodalmi Múzeum, 2012), 27-28.

A Petőfi Társaság anyaga, Erdélyi István nyomdai ügyvezető adománya, Kéry Gyula gyűjtése. Petőfi Zoltán elbeszélése szerint apját lefestették ezzel a pipával. Lehet, hogy Orlai Petrics Soma Petőfi Debrecenben című képének vázlatáról van szó (PIM Művészeti Tár, 57.301.1.), bár a két tárgy csak hasonlít egymásra. „Alólírott ezennel igazolom, hogy ezt a tajték-pipát, melyet Komlóssy Arthur úrnak, a Csokonai- Kör alelnökének ajándékoztam Petőfi Zoltántól, a nagy költő egyetlen fiától debreczeni színészkedése idején emlékül illetőleg három forint kölcsönadott pénzem némi viszonzásául kaptam. Zoltán barátom azon kijelentésével, hogy az atyjáról maradt reá ki azt használta, sőt egy képe is van, melyen atyja ezen szivarszipkában van lefestve. Én azóta - közel negyven éve szeretettel őriztem a szivarszipkát. Megjegyzem még, hogy a szipka maga nagyobb volt, de repedés folytán tetejéből levágattam és Lőrincsák aranyművessel ezüst karikába foglaltattam. A kapszlit és a szárát szintén én helyeztem bele. Debreczen, 1909. márczius 15-én Erdélyi István volt nyomdai ügyvezető.” (1911)

„S az volt derék, / Ha verselék! / Ujjam megdermedt a hidegben, / És ekkor mire vetemedtem? / Hát mit tehettem egyebet? / Égő pipám / Szorítgatárn, / Míg a fagy végre engedett.” (Petőfi Sándor: Egy telem Debrecenben, 1844)

1. A bejegyzések Bresztyenszky Adalbert Antal (1786–1850) Elementa Algebrae, seu Arithmeticae generalis (Győr, 1829, 415 p. + XVI p. + 3 f.) című tankönyve hátsó belső borítólapjának rektóján, a Vándordalok című Petőfi-ciklus második darabjának szövege alatt, autográf ceruzaírással, mely elhalványodott. A pápai éveket megelőzőn csupán két műfordítás-kísérlet található a Petőfi életműben (két Martialis-epigramma), Pápán négy műfordítást készít, ez után pedig egészen 1846-ig nem fordít verset. Ezért számít különlegességnek a Hazatérés, mely a pápai műfordítások első darabja. Valószínű, hogy a fordításra a Képzőtársaságban kapott ösztönzést. A Képzőtársaság elnöke, Tarczy Lajos még Petőfi érkezése előtt, egy kis antológiát szerkesztett tanítványai számára: Gyöngyök a’ német költészetből – Olvasókönyvül az ifjúság számára gyűjté Tarczy Lajos oktató (I. füzet Pápa, 1839; II. füzet, Pápa, 1841). Petőfinek a Pápai Érdemkönyvben fennmaradt fordítási kísérletei közül háromnak Tarczy Lajos gyűjteménye volt a forrása; Petőfi a Hazatérés című Heine-versen kívül Friedrich von Matthisson Elégia egy várrom fölött és Matthias Claudius a Pórnak esti dala című verseit fordította le. Heine nevével Petőfi nem Tarczy Lajos gyűjteményében találkozott először, Orlai Petrics Soma Lenauval együtt említi Heinét mint a Pápán tanuló Petőfi kedvenc költőit (Orlay Petrics Soma: Adatok Petőfi életéhez, Budapesti Szemle, 1879 344.). A műfordítás 1842 januárjában készülhetett, Petőfi 1842. február 2-án adta be bírálatra. A Pápai Képzőtársaság jegyzőkönyve ugyan nem említi a Hazatérést, de valószínűleg csak véletlenségből maradt ki. 2. A kézirat Petőfi egy Pápán használt tankönyvének lapjai közt, külön fólión maradt fönn. Most a kötet végére beragasztva található. Elképzelhető, hogy e zsenge egy unalmas számtanóra terméke volt. Petőfi 1841 október végétől 1842 augusztus végéig volt pápai diák, ezt a két strófát, feltehetően az első szemeszterben írhatta, lévén a kézírás hasonló a Hazatérés kéziratán találhatóhoz, melyet Petőfi 1842. február 2-án adott be bírálatra. A százhúsz év lappangás után előkerült fogalmazvány lírai gyakorlat csupán, valószínűleg egy olyan kísérlet, mely folytatás nélkül maradt: erre vallanak a verselés kezdetlegességei (döcögő jambusok, ige és igekötő két sorba tördelése) is, illetve a tény, hogy Petőfi nem foglalkozott a művel tovább. A könyv Darvas Lajos műgyűjtő hagyatékából 1960-ban került a Petőfi Irodalmi Múzeumba.

A versek ihletője Mednyánszky Berta (1823–1902), Mednyánszky Jánosnak, a gödöllői Grassalkovich-uradalom inspektorának lánya. Petőfi két vagy három találkozás után levélben megkérte Berta kezét, ám a lány levelében elutasította a közeledést. Mednyánszky Berta végül Sándor Lajos fölbirtokos felesége lett. Az Oh mi szép... kezdetű vers kivételével a Mednyánszky Bertához írott Szerelem gyöngyei című ciklus darabjai. A rektón „Petőfi-Társaság 1876” feliratú körbélyegzővel.

Petőfi 1846. október 26-án, elfogadván Teleki Sándor invitálását, részt vett egy koltói tanácskozáson, ahol többek között Magyarország és Erdély uniója volt a téma. „Abban az időben egyike a legfontosabb politikai kérdéseknek a Partium kérdése volt; tudniillik: az anyaországhoz visszacsatolni az onnan Erdélyhez kapcsolt négy vármegyét: Zarándot, Közép-Szolnokot, Krasznát és Kővár vidékét. A kormány adminisztrátorai által mindent elkövetett, hogy az illető megyékben a visszacsatolás ellen többséget szerezzen, s ezáltal befolyjon az országgyűlésre, hogy a Partium kérdése elejtessék.” – emlékezett 1882-ben Teleki Sándor. A verset a tanácskozás napján írta Petőfi. Az emlékezések szerint már Koltón is elszavalta a költő, de napokon belül elhangzott Désen is, míg Debrecenben a cenzúra betiltotta az előadását, és decemberre megszületett a német és magyar nyelvű besúgói jelentés, hogy aztán 1847. január 9-ére az osztrák Államtanács ülésére kerüljön. Nyomtatásban először 1847. március 15-én az Összes költeményekben jelent meg, az Unio zsebkönyvben – ahova eredendően szánta – csak a nyár során. A kéziratot Szász Károly ajándékozta a Petőfi Társaságnak az 1900-as évek elején.

Petőfi barátja, bernátfalvi Bernát Gáspár (1810–1873, ügyvéd, író, költő, zeneszerző), akinek „gazsiádák” néven illetett tréfái és adomái széles körben népszerűek voltak. Törs Kálmán, a Petőfi Társaság alapító tagja Bernát Gáspárról szóló nekrológjában így ír: „Petőfi e két levelét, csak bizalmasabb barátainak szerette megmutatni. Az egyikben így szólítja meg őt Petőfi: »Bálványom«. […] E két levelet sokan kérték tőle nagy áron, akkor is, mikor talán egy krajcárja se volt. Ő ilyenkor hidegvérrel dugta tárcájába a leveleket s így szólt: „Becsületes ember előtt az ilyen megfizethetetlen – többet ér egy dupla országnál.” (Vasárnapi Ujság, 1873. jan. 12.) Bernát Petőfinek címzett négy megmaradt levelét a Széchényi Könyvtár Kézirattára őrzi. A levelet a címzett maga ajándékozta Petőfi barátjának, gróf Teleki Sándornak, „a vad grófnak”, akinek fiától, gróf Teleki Jánostól (1868–1937, a koltói kastély utolsó ura) szerezte a mindkettőjüket tagjává fogadó Petőfi Társaság.

A tálat Petőfi Sándor gyermekkorában szomszédjánál, a Varga családnál használta Kiskunfélegyházán.

Kerek, mély, fehér mázas habán fajansz tálka. A középső feliratot (1757) zöld színű sávos minta veszi körül, a perem festése kék. A tálnak felső és alsó részén fülszerű, háromszög alakú, virágmintás fogója van, egy-egy lyukkal a felfüggesztéshez.

Petőfi 1847 júliusában, felsőmagyarországi útja során meglátogatta Kazinczy Gábort (1818–1864, író, műfordító, országgyűlési képviselő, az MTA és a Kisfaludy Társaság tagja) Sátoraljaújhelyen, s együtt látogattak el Széphalomra. A XII. úti levél (Ungvár, 1847. július 11.) szerint: „Sáros-Patakról tegnap reggel Ujhelybe rándultam Kazinczy Gábor barátomhoz, s a napot nála s vele töltém, millyen pompásan? ezt csak az képzelheti, ki Kazinczyt ismeri. […] Ujhelytől fél órányira éjszak felé esik Széphalom. Kazinczy Ferenc egykori lakása. Nevét megérdemli, mert festői szépségű táj. Különben pedig szent hely, szent az öreg miatt, kinek ott van háza és sírhalma. Kötelessége volna minden emelkedettebb lelkű magyarnak életében legalább egyszer oda zarándokolnia, mint a mohamedánnak Mekkába. És még is jobb, ha nem mentek oda, mert nagyon erőslelkűeknek kell lennetek, hogy azon sírhalomnál meg ne esküdjetek, miszerint a hazáért soha de soha egy lépést is tenni nem fogtok. Én voltam ott, láttam a pusztulás és feledés legszívszaggattóbb, legelkeserítőbb képét, és letérdeltem a sírra és már fölemeltem kezemet, hogy megesküdjem… ekkor szerencsémre vagy szerencsétlenségemre megfogott jó vagy rossz angyalom, és elvezetett onnan, minekelőtte kimondtam volna az esküt.”