A sapkát Szendrey Júlia menyasszonysága idején hímezte Petőfinek. A költő 1848-ban használt jegyzőkönyvében, amelyben Szendrey Júliától is találhatóak bejegyzések, az „S. elhozott ruhái” című jegyzékben két házisapka szerepel. (OSZK Kézirattár, Fond VII/85.)

„Jókai Mór szombaton egy nehéz selyemből horgolt vörös színű házi föveget kapott ajándékba Kolozsvári Lajos pesti szabómestertől. A föveg különös becse abban áll, hogy a Petőfié volt, melyet egykor neje készített neki menyasszony korában. Egyetlen fia később megszorulva, eladta azt csekény pénzért, Kolozsvári Lajos pedig harmad kézből megvette magának, mígnem most csinos tokban Jókainak ajándékozta, aki rögtön ráismert, miután egykor sokszor látta a költő fején. Ha egykor Petőfi hátrahagyott apróságai össze lesznek gyűjtve a múzeumban: akkor jelenlegi birtokosa e föveget is az emlékek közé adja.” ([Sz. n.]: Jókai Mór..., Fővárosi Lapok, 1873. jan. 21.) A Petőfi Irodalmi Múzeumban található házisapka talán azonos azzal a tárggyal, ami Petőfi Zoltántól került Kolozsvári Lajos pesti szabómesterhez, majd Jókaihoz.

„Hát vállatrántó / És fej billentő / És hálósapkás / Jó békés polgár / Lesz a tüzes ifjú?” (Petőfi Sándor: A haraghoz, 1847)

Petőfi Sándor bejegyzése az aggteleki barlang látogatókönyvében a fólió rektóján, a látogatókönyvből kivágott lap 87. oldalán található.
Petőfi Sándor 1845. május 24-én Szabó Gedeon aggteleki tanító kíséretében tett látogatást a Baradlában. Nevét a barlang akkori végpontján a falba véste, és a vendégkönyvbe is beírta. Erről Úti jegyzeteiben meg is emlékezett. Írásában nem a szokás szerinti barlangleírást adja, a látvány arra ösztönözte, hogy a barlang keletkezésére mesés megoldást találjon.
Petőfi írásában arról is beszámolt, hogy a faluban őrzött vendégkönyvbe is bejegyezte nevét. Az 1835-ben megnyitott Az Akteleki barlang jegyzőkönyve című, 518 x 212 mm nagyságú, disznóbőrkötésű könyvet a fogadóban tartották, erről Pongrácz Lajos 1845-ben, Petőfi látogatásának évében írt. Az Aggteleki Nemzeti Park Igazgatóságának tulajdonát képező, 322+3 oldalas könyv hiányos, így többek között hiányzik az a két lap is (p. 87-90. oldal), amelyik az 1845 áprilisa és szeptember 23-a közötti látogatók nevét tartalmazza. Bár Vigyázó János már 1931-ben rögzítette, hogy „Történeti feljegyzések szerint Petőfi Sándor neve is olvasható volt a könyvben, de sajnos, ezeket az oldalakat valamely szenvedélyes autogramgyűjtő ismeretlen időkben kiszaggatta”. Ezt a néhány sort nem ismerve többen is tudni vélték, hogy a vendégkönyv még az 1960-as években hiánytalan volt, és a megalapozatlan mendemonda több személyt is vádolt a lap eltávolításával. A lap a Petőfi Irodalmi Múzeumba került, a nyilvántartás szerint Endrődi Sándor ajándékaként. Az 1957-ben végzett leltározáskor származásának idejét 1926 előttre datálták. A Múzeumban fellelhető dokumentumok alapján az adományozás pontos időpontja ugyan nem állapítható meg, de az biztos, hogy az 1911 előtt történt, hiszen a Petőfi-ház katalógusában már szerepelt.

Jan Styka neves lengyel festőművész a magyar kormánytól kapott megbízást arra, hogy a forradalom és szabadságharc 50. évfordulójára, 1898-ra fesse meg az 1848–49-es események egyik felemelő történetét. A legnagyobb össznépi látványosságnak tervezett körkép témájául Styka az 1849. március 11-i nagyszebeni ütközetet választotta, ahol Bem József lengyel tábornok fényes győzelmet aratott az osztrák–orosz haderő felett. A festő az előkészületek során alapos feltáró munkát végzett. Munkatársául három lengyel művész mellett Vágó Pált, Spányi Bélát és Margitay Tihamért választotta. 1897 áprilisában kezdtek munkához, 1897 őszén a lengyel közönség már láthatta is az elkészült művet. 1898 elejétől a Városligetben egy külön erre a célra épített pavilonban lehetett megtekinteni a tizenötször százhúsz méteres, körpanorámájú festményt. Bem és vezérkara mellett a festmény egyik kimagasló alakja a fehér lovon, fehér köpenyben kalapját lengetve megjelenő Petőfi. Bár a költő köztudottan nem volt jelen a nagyszebeni ütközetben, mint ahogy a székely haderők sem csatlakoztak ekkor még Bem seregéhez, a sűrítetten, filmszerűen előadott történet hitelesnek tűnhetett.
A körképről fotóalbum, katalógus jelent meg, műlap formájában a Petőfit középpontba állító részét sokszorosították és árusították. A festő nem találta meg anyagi számításait, ezért a körképet feldarabolta, feltehetően árusította, így az megsemmisült, szétszóródott, jelenleg 36 részlet ismert belőle.
Az itt látható festmény a panorámakép vázlata, mely a kép központi elemét, Petőfit ábrázolja.

50 x 20 cm méretű, 2 összefüggő zöldes fólió 1–3. lapján, mottóval. A 4. fólión a Dal a pipáról és más egyébről című vers olvasható.
A kézirat Császár Ferenc hagyatékából, az Aradi Vészlapok című jótékony célú album szerkesztési irataival került elő. Ez a hagyaték, mely 1956-ban Császár Margittól vétel útján került a PIM Kézirattárába, nyolc Petőfi-verset tartalmazott.
Petőfi 1844 koratavaszán felkereste Császár Ferencet mint az Aradi Vészlapok szerkesztőjét néhány versével, köztük a Vándorélettel, hogy közlésre ajánlja őket. A Vándorélet című vers (és a vele egy kéziratra írt Dal a pipáról és más egyébről című mű) március vége, április eleje felé keletkezhetett, mert ez az album egyik mellékletéhez készült, verses illusztrációként, mely feladatra feltehetően a szerkesztő kérte fel a költőt, s első jelentkezésekor adhatta oda neki Barabás Miklós a kiadvány számára felajánlott egyik festményét reprodukáló rajzát. Barabást Császár kérhette fel az albumhoz való hozzájárulásra. Barabás a rajzot gyorsan elkészítette, Petőfi már ennek alapján dolgozott. Az eredeti kép, melyről a rajz készült, az Egy utazó cigány család Erdélyben (1843) című olajfestmény volt. A kép első és egyetlen reprodukciója az a rajz, melyet Barabás az Aradi Vészlapok számára készített. Ez nem maradt fenn, csak a kiadványban megjelent metszet őrizte meg.
Az almanachban a metszet és a hozzá tartozó költemény címe azonos. Kérdés, hogy a rajz és a verses illusztráció összetartozását jelző közös cím kitől származott: Barabás adta-e a beküldött rajzának, vagy a szerkesztő leleménye volt, vagy a költő adott versének önálló címet, ami aztán a metszet alá került. Ez utóbbi a legvalószínűbb: Petőfi mindvégig sajátjaként kezelte a címet, a kiadásokban is megtartotta. Petőfi versének alcíme Petőfi összes költeményeinek első kiadásában Barabás rajzához volt.
Petőfi egy helyen javította a vers szövegét: az 58. sorban a „farba rugnak” kifejezést „elfelednek” szóval helyettesítette.
A vershez Petőfi Szigligetitől választott mottót, így jelent meg az Aradi Vészlapokban, a későbbi közlésekből ez azonban elmaradt.
Petőfi tehát felkérésre, Babarás Miklós rajza nyomán írta a költeményt, s amit hozzátett, azt saját emlékeiből merítette. Olvasmányélményeknek ezért a vers létrejöttében nem lehetett számottevő szerepe.

Szendrey Júlia autográf tintaírású nyilatkozata teljes névaláírással, idegen kezek tinta- illetve ceruzaírású rájegyzésével, két viaszpecséttel, az 1. fólió rektója erősen sárgult, a tintaírás fakulóban. Szendrey Júlia aláírása mellett a viaszpecséten P. S. monogram szerepel. A fólión még látható Horvát Gyula aláírása és pecsétje. Az irat említi August von Heydte osztrák őrnagyot, aki majd 1854-ben tanúskodik Petőfi elestéről a segesvári csatatéren.

"Lotz életművét elemzők a húsz ismert János vitéz ábrázolásból méltán emelik ki a friss, eleven, jó megfigyelőkészséget mutató lapokat, a Jancsi búcsúja Iluskától, Bujdosása, A zsiványok között, Felcsap huszárnak címűeket. A XI. énektől következőknél a freskófestő Lotz dagályosabb, ünnepélyes, bécsi iskolázottságához erősen kötődő stílusa dominál, és monumentális hatású ábrázolásokat eredményez. Lotz Petőfi számos munkáját tartotta magához közelállónak: illusztrálta többek között Az apostolt, a Bolond Istókot a Kinn a ménes kezdetű verset, stb. és az ő munkáival jelent meg a kiegyezés körüli években a Petőfi válogatott költeményeit tartalmazó kötet is."

Forrás: E. Csorba Csilla, "A hallhatatlanság suttogásai: A Petőfi illusztrációk történetéből", Magyar Napló 11, 7. sz. (1999): 16-18.

János vitéz története többször is felbukkan Jaschik Álmos (1885–1950) munkásságában, aki a könyvillusztráció mellett tervezett színházi díszleteket és jelmezeket, plakátokat, bélyegeket és bankjegyeket is. Az itt látható 1939-es és 1941-es grafikák szín- és formavilága már egészen más képet mutat, mint az 1920-as kiadáshoz készült szecessziós illusztrációk. A derengő, kissé álomszerű jelenetekkel szemben ezek a képei homogén színfoltokból épülnek fel és humoros részletekkel gazdagítva mesélik el János vitéz történetét. A változásban szerepet játszhat, hogy az 1930-as években Jaschik nem egy újabb illusztráció készítése miatt foglalkozott a János vitézzel, hanem azért, mert célja a költemény megfilmesítése volt. Az animációs film azonban anyagi és technikai okok miatt nem készült el.

Forrás:

"Magyar népmesék - rajzfilmen", Keleti Ujság 23, 108. sz. (1940): 3.

Petőfi megházasodásáról ad hírt barátjának, bernátfalvi Bernát Gáspárnak (1810–1873, ügyvéd, író, költő, zeneszerző), akinek „gazsiádák” néven illetett tréfái és adomái széles körben népszerűek voltak. Törs Kálmán, a Petőfi Társaság alapító tagja Bernát Gáspárról szóló nekrológjában így ír: „Petőfi e két levelét, csak bizalmasabb barátainak szerette megmutatni. […] A másikban, melyben már azt is tudtára adja, hogy megnősült, egy kis „paprikást” kér, ami jól esik a sok szerelmi édességre, „de ne legyen annyira paprikás, hogy aztán az asszony ne élvezhesse”. E levél így van címezve: „Szent Gáspár barátomnak.” E két levelet sokan kérték tőle nagy áron, akkor is, mikor talán egy krajcárja se volt. Ő ilyenkor hidegvérrel dugta tárcájába a leveleket s így szólt: „Becsületes ember előtt az ilyen megfizethetetlen – többet ér egy dupla országnál.” (Vasárnapi Ujság, 1873. jan. 12.) Bernát Petőfinek címzett négy megmaradt levelét a Széchényi Könyvtár Kézirattára őrzi. A levelet a címzett maga ajándékozta Petőfi barátjának, gróf Teleki Sándornak, „a vad grófnak”, akinek fiától, gróf Teleki Jánostól (1868–1937, a koltói kastély utolsó ura) szerezte a mindkettőjüket tagjává fogadó Petőfi Társaság.

A költő első önálló kötete több sikertelen kiadói próbálkozás után 1844-ben jelent meg Vörösmarty Mihály és a Nemzeti Kör támogatásával. A kéziratot egy háromtagú bizottság (Vörösmarty, Szigligeti Ede, Vachott Sándor) hagyta jóvá kisebb változtatásokkal. Feltehetően júliusban került nyomdába az eredetileg tervezettnél két ívvel nagyobb terjedelemben, és novemberben jelent meg.

Petőfit már 1839 óta foglalkoztatta versei kötetben való kiadása, egybemásolt költeményeinek több füzete ismert. Ilyen volt az egyik barátjának ajándékozott, 1839 és 1841 között keletkezett, tizenhét művet tartalmazó Lant versei, amelynek kiadásával hiába próbálkozott Pozsonyban. A közelmúltban előkerült egy 1843-ban összeállított Ibolyák című gyűjtemény, mely hat vers mellett két rövid novellát is tartalmaz.

Petőfi 1844-ben újabb versesfüzetet állított össze kiadás céljával, melyre a XI. úti levél Kerényi Frigyeshez című írásában így emlékezett: „Debrecenből utaztam Pestre, 1844-ben, februáriusban, kopott ruhában, gyalog, egypár huszassal és egy kötet verssel. E kötet versben volt minden reményem…” Petőfit az Athenaeum szerkesztője, Vörösmarty Mihály és a Nemzeti Kör támogatta. A költő 60 pengőforint kölcsönt kapott Tóth Gáspár szabómestertől, amelyre a teljes választmány kezességet vállalt. Ezt az összeget Petőfi egy év múltán vissza is fizette. A kéziratot véleményező háromtagú bizottság tanácsára tizenöt verset – főképp bordalokat – elhagyott az eredeti kéziratból, melyről Irtóztató csalódás című költeményében emlékezett meg. A költő szüleinél, Dunavecsén és Pesten is dolgozott kéziratán, kiegészítve az 1844 márciusa óta írt verseivel. A nyomtatott kötet százkilenc költeményéből ötvenöt még kiadatlan volt, a többi folyóiratban, almanachban vagy naptárban már megjelent. 1842-ből tizenhárom, 1843-ból harminckettő, 1844-ből hatvannégy szöveget tartott méltónak Petőfi a kötetbe beválogatni, valamennyi zsengéjét mellőzte.

A köteten belül a három verscsoport – a romantikus személyiség vallomásversei, a zsánerképek és helyzetdalok, valamint a népdalok – körülbelül egyharmados arányt mutatnak; a két utóbbi műfaj túlsúlya miatt a kritikusok és az olvasók az irodalmi népiességet megvalósító eseményként fogadták a könyvet.

A kötet a Petőfi Társaság gyűjteményének részét képezte.

A levélben Petőfi említi Jókai Mórt, Arany Jánost és Tompa Mihályt. A címzés és boríték nélküli misszilis Kovács Pál örököseitől ajándékként került, Endrődi Sándor közvetítésével a Petőfi Házba.

Telegdi Kovács Lajos (1818–1873) debreceni könyvkereskedő volt, kinek üzletében Petőfi is sűrűn megfordult. A honvéd című lelkesítő költeményt 1849. június 1. és 10. között írta Petőfi. Anyagi nehézségein könnyítendő vállalkozásba fogott, és saját költségén kinyomtatta a verset 50 000 példányban. Ebből – baráti közbenjárásra – a kormány 25 000 példányt rendelt, és megküldték a hadtesteknek, osszák szét a katonák között. A röplapok másik felét ismerős könyvárusoknak – Emich Gusztávnak, Telegdi Lajosnak – adta át a költő bizományos terjesztésre. Petőfi a levelet borítékká hajtotta és vörös viaszpecséttel rögzítette, nem postai úton kézbesítették. A címzés oldalán látható „Petőfi Sándor Pesth, 1849” rájegyzés nem Petőfi írása, talán Telegdi nyilvántartásában kerülhetett a levélre. A Petőfi Társaság leltárkönyve szerint a levél 1882-ben, Telegdi László ajándékaként került a gyűjteménybe. A Hon 1882-ben közölte a levelet néhány soros magyarázó szöveggel, amiből az derül ki, hogy a kéziratot egy fásládában lelték meg Debrecenben, majd átadták Jókai Mórnak, a Petőfi Társaság számára.

Szendrey Júlia borítékjához, melyen 1848. június 7-i postabélyegző és tört viaszpecsét látható, nem maradt fenn levél. A kézirat ma már ismeretlen módon került a Petőfi Társaság gyűjteményébe.

1845. nyár végén, augusztustól szeptemberig a költő Erdélyi Ferenc református lelkésznél tartózkodott Gödöllőn. A parókián ismerte meg Mednyánszky Bertát, a gödöllői jószágigazgató lányát. A kapcsolatról számos, bizonytalan hitelességű visszaemlékezés született évtizedekkel később. Annyi bizonyos, hogy a költő legfeljebb háromszor találkozhatott a szép, szőke, kék szemű, vele egyidős lánnyal. Éppen ezért Berta mit sem tudott a váratlan leánykérésről, melyet Mednyánszky János, az apa természetesen visszautasított. E szerelem élményéből született a 39 verset tartalmazó ciklus, melyet Emich Gusztáv jelentetett meg 1845-ben. A költemények ugyanolyan formában, 10+9+10+8 szótagú, félrímes trochaikus sorokban íródtak, és részben párhuzamosan készültek a Versek 1844–1846 kéziratának lezárásával. Emich Gusztáv, mivel nem rendelkezett saját nyomdával, a Heckenast és Landerer társas céggel nyomtattatta ki a könyvet, s még nem remélt különösebb hasznot a megjelentetésétől.

Sass Károly (1825–1890) Sass Isvánnak, Petőfi iskolatársának és barátjának volt az öccse. Gazdasági tanulmányait a keszthelyi Georgiconon bevégezvén 1845 őszén az erdődi Károlyi-uradalomba került Júlia apja, Szendrey Ignác intéző mellé írnoknak. Petőfivel a soproni és borjádi együtt töltött idők után, a költő szatmári útja alkalmával, 1846 őszén találkozott újra. A szigorú szülői tiltás ellenére segített a szerelmeseknek leveleik közvetítésében, végül az 1847. szeptember 8-i esküvőn is ő volt az egyik tanú. A borítékká összehajtható, pecséttel rögzíthető lap belső oldalán a levél szövege, a külsőn pedig a címzés olvasható. A címzés oldalán látható, hogy a levelet március 12-én adták fel Pesten, a küldemény Debrecen és Szatmár postaállomását érintve jutott el Erdődre, és Petőfi 12 krajcárt fizetett a küldeményért. A levél Sass István özvegyétől került a Petőfi Társaság gyűjteményébe az 1900-as évek körül.

A Petőfi Társaság anyaga, Adám Imre mohács-kölkedi lelkész, Nagy Zsuzsika Balla Istvánné unokájának ajándéka, Ferenczi Zoltán gyűjtése.

Petőfi Nagy Pál házában lakott Dunavecsén, ahol a házigazda lánya néhány költemény megírására ihlette, e vonzalom emlékére ajándékozta Petőfi az evőeszközöket Nagy Zsuzsikának. (1911) - Gencsy Zoltán cikke szerint Adám Imre tulajdonában volt „még egy nagyanyjától maradt énekes zsoltárkönyv és egy négyszögletes, betétmunkával díszített tükördoboz”. (Gencsy Zoltán: Újabb feljegyzés sek Petőfiről és Zsuzsikáról.) — „Szépen letisztázva [ti. a hozzáírott verseket] egy szép kisérő szerelmes levél, egy karikagyűrű kíséretében, elküldötte István öccsétől a költő Zsuzsikának, melyeket az holta napjáig kegyelettel őrizett.” (Péchy Imre: Petőfi és Zsuzsikája. VU 1879. aug. 3.)

„Kicsinké szőke kis leányka, / Az én szerelmem nagy! / És tárgya e nagy szerelemnek / Kis szőke lány, te vagy. / Mit mondasz erre szőke kislány?... / De ez csak fele még. / Azon volnék én, hogy te lennél / Énnekem feleség!” Zsuzsikához 2.

Hatvány I. 549. /Péchy Imre - Gencsy Zoltán: Újabb feljegyzések Petőfiről és Zsuzsikájáról. Szózat 1923. dec. 23.
Dunavecse, 1844 tavasza—1844. 06 vége

„A Nemzeti dalt két nappal előbb, március 13-án írtam azon lakomára, melyet az ifjúság március 19-én akart adni, mely azonban az eddigi események következtében szükségtelenné válván, elmarad. Míg én az egyik asztalnál a Nemzeti dalt írtam, feleségem a másik asztalnál nemzeti fejkendőt varrt magának.” – jegyezte fel naplójába Petőfi. A költemény egy másik kéziratára pedig a következőket írta: „E költemény buzdította március 15-én a pesti ifjúságot. Elszavaltam először az ifjak kávéházában [a Pilvax kávéházban], azután az orvosi egyetemben [tehát a Hatvani és Újvilág utca, ma Kossuth Lajos és Semmelweis utca sarkán álló épületben], azután a szeminárium terén (most már 15-dik március tere) [a mai Egyetem téren], végre a nyomda előtt, melyet erőszakosan elfoglaltunk a Hatvani utcában (most szabad sajtó utca) [a Landerer és Heckenast nyomda a mai Kossuth Lajos utca és Szép utca sarkán állt]. A szabaddá lett sajtó alól ez a költemény került ki először.” Egressy Gábor színész, aki a Szemináriumi téri szavalaton volt jelen, a következőképp emlékezett az Életképek 1848. március 26-i számában megjelent tudósításában: „Ekkor Petőfi fölemelkedik, mint egy túlvilági alak, mint megtestesült népszenvedés, mint egy ezeréves tantalusi szomjúság – mint végítélet halálangyala. Elüvölti Nemzeti dalát. – E hangok leírhatatlanok. Most is hallom és látom azokat, és örökké fogom látni és hallani, mert e kép és hang elválaszthatatlanok. Leírhatatlan e dalnak hatása a népre, mely nőttön nőtt – s megesküvék isten szabad ege alatt.” Este a Nemzeti Színház félbeszakított Bánk bán-előadásán már Egressy szavalta el közkívánatra kétszer is a Nemzeti dalt, a színház férfikara pedig elénekelte az Egressy Béni által megzenésített költeményt. Landerer és Heckenast nyomdájában több ezer röplap készült a versből és a 12 pontból, csaknem valamennyi újság leközölte szövegét, pár napon belül németre és franciára is lefordították. A sokszorosan restaurált, rossz állapotú kéziratot Schnitzer Ignác ajándékozta a Petőfi Társaságnak 1900 körül.