Petőfi műveinek első, gyűjteményes kiadása 1847. március 15-én jelent meg, és 3000 példányban fogyott el. A nagy siker hatására Emich Gusztáv 1500 pengőért megvásárolta az összes művek kiadásának mindenkori jogát, s 1848 februárjában sajtó alá került, kiegészülve az 1846 végéig született művekkel, az Összes költemények. A kötet vörös vászonkötést kapott, a fedélen, fedélháton és a gerincen díszes aranyozott dombornyomással, keretezéssel, színes pávatollas metszéssel. A metszeten Barabás Miklós Petőfi-portréja látható.

Az első kötetben, az utólag beragasztott kötéstábla verzóján olvasható Petőfi dedikációja: „Bankós Károlynak barátilag Petőfi Sándor”. A még jurátus Bankóst a költő Pesten ismerte meg, de gyakran meglátogatta Kunszentmiklóson is. Egyik ilyen látogatása alkalmával írta Búcsu Kunszentmiklóstól című versét.

A kötet a Petőfi Társaság gyűjteményének részét képezte.

E levél melléklete A XIX. század költői című vers. Említi még a Nagy-Károlyban és az Egy gondolat bánt engemet… című verseket, illetve a Petőfi Sándor összes költeményei (1847) című kötetet. A címzés és boríték nélküli levél Kovács Pál örököseitől ajándékként került, Endrődi Sándor közvetítésével a Petőfi Házba.

A kézirat verzóján Egressy Gábor rájegyzése olvasható: „Petőfi Sándor e költeményt, igy, sajátkezűleg írva, elhozta nekem 1847-diki év elején. Kérdezte: Megengedem-e hogy közölhesse? Én kértem őt, hogy e költemény közölhetési jogát engedje át nekem egészen. ’S ő engem e joggal mindörökre megajándékozott. 1850-ben, Törökországból hazatérvén, honn maradt könyvtáramban e becses kéziratot, miröl már el is feledkeztem, ujra feltaláltam. Ugy látszott, mintha a’ jobb világba költözött Sándor szellemével találkoztam volna e pillanatban. 1850-diki december 18-dikán adtam ezt Etelka lányomnak névnapi ajándokul.” Petőfi és a nála tizenöt évvel idősebb színész, Egressy Gábor barátsága 1839-ben kezdődött. Egressy volt a kapocs a negyvenes évek demokrata és radikális ifjúsága, az Ifjú Magyarország mozgalma és az 1848-as Fiatal Magyarország között, mely részben azonos a Tízek Társaságával is. A színész szervezte meg Petőfi egyetlen fellépését a Nemzeti Színházban saját jutalomjátékán, amikor Gémesi nótáriust játszotta 1844. október 12-én Szigligeti Ede Szökött katona című népszínművében. A színésznek és Szentpétery Zsuzsanna színésznőnek három gyermeke volt, Ákos, Etelka (1835. máj. 22. – 1909. okt. 29.) és Árpád. Ákos kései és nem minden ponton hiteles visszaemlékezése szerint Petőfi verseivel szerette volna meghódítani Etelkát, valójában a Tóth Teréz nevelőintézetébe járó leánnyal ritkán találkozhatott. A versből mindazonáltal egyértelműen látszik, hogy a költő rácsodálkozik a régen, legutóbb még gyermekként látott kiskamaszra, aki a költemény megírásakor úgy 12 éves lehetett. A vers címzettje később híres színésznő lett, a szintén gyermekszínész, majd festő Telepy Károly oldalán. Portréja intézményünk művészeti gyűjteményének kiemelkedő darabja. A kéziratot a már özv. Telepy Károlyné Egressy Galambos Etelka 1908-ban, betegeskedve, apja születési centenáriumán a Petőfi Háznak ajándékozta. A műnek van egy másik autográf kézirata is, melyet az Országos Széchényi Könyvtár őriz.

Az aszódi evangélikus iskola bizonyítványa az 1836/1837 és az 1837/1836 évi szintaktikai tanfolyamok látogatásáról és a tanulmányok minősítéséről Koren István (1805–1893) gimnáziumi tanár autográf írásával kitöltve. Aláírás: Stephanus Koren mp. eiusdem Scholae docens. A verzón ceruzaírással Alex. Petőfi. A Petőfi Társaság gyűjteményében maradt fenn.

"Lotz életművét elemzők a húsz ismert János vitéz ábrázolásból méltán emelik ki a friss, eleven, jó megfigyelőkészséget mutató lapokat, a Jancsi búcsúja Iluskától, Bujdosása, A zsiványok között, Felcsap huszárnak címűeket. A XI. énektől következőknél a freskófestő Lotz dagályosabb, ünnepélyes, bécsi iskolázottságához erősen kötődő stílusa dominál, és monumentális hatású ábrázolásokat eredményez. Lotz Petőfi számos munkáját tartotta magához közelállónak: illusztrálta többek között Az apostolt, a Bolond Istókot a Kinn a ménes kezdetű verset, stb. és az ő munkáival jelent meg a kiegyezés körüli években a Petőfi válogatott költeményeit tartalmazó kötet is."

Forrás: E. Csorba Csilla, "A hallhatatlanság suttogásai: A Petőfi illusztrációk történetéből", Magyar Napló 11, 7. sz. (1999): 16-18.

A vers kéziratát Petőfi 1847. február 20-i levelében küldte el Kovács Pálnak, miután Kovács február 15. körüli, elveszett levelében visszajuttatta hozzá Nagy-Károlyban című költeményének a cenzor által elutasított kéziratát.
A címzés és boríték nélküli levél Kovács Pál örököseitől ajándékként került Endrődi Sándor közvetítésével a Petőfi Házba.

A Petőfi Társaság anyaga, Erdélyi István nyomdai ügyvezető adománya, Kéry Gyula gyűjtése. Petőfi Zoltán elbeszélése szerint apját lefestették ezzel a pipával. Lehet, hogy Orlai Petrics Soma Petőfi Debrecenben című képének vázlatáról van szó (PIM Művészeti Tár, 57.301.1.), bár a két tárgy csak hasonlít egymásra. „Alólírott ezennel igazolom, hogy ezt a tajték-pipát, melyet Komlóssy Arthur úrnak, a Csokonai- Kör alelnökének ajándékoztam Petőfi Zoltántól, a nagy költő egyetlen fiától debreczeni színészkedése idején emlékül illetőleg három forint kölcsönadott pénzem némi viszonzásául kaptam. Zoltán barátom azon kijelentésével, hogy az atyjáról maradt reá ki azt használta, sőt egy képe is van, melyen atyja ezen szivarszipkában van lefestve. Én azóta - közel negyven éve szeretettel őriztem a szivarszipkát. Megjegyzem még, hogy a szipka maga nagyobb volt, de repedés folytán tetejéből levágattam és Lőrincsák aranyművessel ezüst karikába foglaltattam. A kapszlit és a szárát szintén én helyeztem bele. Debreczen, 1909. márczius 15-én Erdélyi István volt nyomdai ügyvezető.” (1911)

„S az volt derék, / Ha verselék! / Ujjam megdermedt a hidegben, / És ekkor mire vetemedtem? / Hát mit tehettem egyebet? / Égő pipám / Szorítgatárn, / Míg a fagy végre engedett.” (Petőfi Sándor: Egy telem Debrecenben, 1844)

Petőfi Sándor aléltan, égre emelt tekintettel, mellén vérző sebbel csatamezőn pihen, mellette törött kard, jobbját a föld felett tartja, s a porban ott a vérével írott szó: HAZÁM. Mindannyiunk előtt ismert Madarász Viktor fentiekben leírt olajképe, amely a magyar heroizáló romantikus történelmi festészet egyik jellegzetes darabja, kevesen tudják azonban, hogy a jórészt olajnyomatairól képzeletünkben élő kép a Petőfi Irodalmi Múzeum Művészeti Tárában található. Az 1875-ben készült nagyméretű, reprezentatív festmény a művész családjának letétjeként került 1926-ban a Petőfi Társasághoz, a Petőfi Házban elhelyezett gyűjteménybe, majd annak jogutódjához, a Petőfi Irodalmi Múzeumhoz.

Forrás: Kovács Ida - Benkő Andrea, "A Művészeti Tár és a Relikviagyűjtemény", in A Petőfi Irodalmi Múzeum évtizedei, szerk. Botka Ferenc (Budapest: Petőfi Irodalmi Múzeum, 2000), 181.

János vitéz története többször is felbukkan Jaschik Álmos (1885–1950) munkásságában, aki a könyvillusztráció mellett tervezett színházi díszleteket és jelmezeket, plakátokat, bélyegeket és bankjegyeket is. Az itt látható 1939-es és 1941-es grafikák szín- és formavilága már egészen más képet mutat, mint az 1920-as kiadáshoz készült szecessziós illusztrációk. A derengő, kissé álomszerű jelenetekkel szemben ezek a képei homogén színfoltokból épülnek fel és humoros részletekkel gazdagítva mesélik el János vitéz történetét. A változásban szerepet játszhat, hogy az 1930-as években Jaschik nem egy újabb illusztráció készítése miatt foglalkozott a János vitézzel, hanem azért, mert célja a költemény megfilmesítése volt. Az animációs film azonban anyagi és technikai okok miatt nem készült el.

Forrás:

"Magyar népmesék - rajzfilmen", Keleti Ujság 23, 108. sz. (1940): 3.

Holló Barnabás (1865–1917) egyike volt Stróbl Alajos sikeres tanítványainak a Mintarajztanodában. Számos köztéri szobrot és reliefet készített. Egyik legismertebb alkotása a Magyar Tudományos Akadémia épületén látható dombormű, mely az Akadémia alapítását ábrázolja (1891–1893). Monumentális művei mellett figyelemre méltóak kisplasztikái is, melyek a népéletből vett jeleneteket dolgoznak fel. A Petőfi Irodalmi Múzeumban két verziója is megtalálható a juhászt ábrázoló kisplasztikának. Az egyik változaton (64.1503.1.) egy békésen pipázó juhászt láthatunk bő ingben és gatyában, kalappal a fején. Ezzel szemben az itt látható szobor Petőfi Megy a juhász szamáron… című versének szomorú sorait mintázza meg igen érzékletesen.

Forrás:

Goda Gertrud, Holló Barnabás (1865-1917) szobrászművész, Officina Musei 23 (Miskolc: Herman Ottó Múzeum, 2016), 29-30.

Petőfi Sándor feleségével, Szendrey Júliával és hét hónapos Zoltán fiával 1849 júliusában Mezőberényben vendégeskedett másod-unokatestvérénél Orlai Petrics Sománál. A költő ott-tartózkodása során sokat időzött fiatalkori ismerősénél Bonyhay Benjáminnál, ahol a diskurálás mellett elpipázgatott, újságot olvasott. Mindehhez házigazdájának 18. századból való, népi faragású székét használta. Közben Orlai, élve az alkalommal, megörökítette Petőfit, mint, ahogy tette ezt korábban többször, de ezúttal a költő kifejezett kérésére kedvenc mezőberényi gondolkodó székében festette le. Így született meg Petőfi Sándor utolsó élet utáni portréja, hiszen a költő innét Erdélybe indult, ahonnét nem tért vissza. A festmény két verzióban és több példányban ismert. A kompozíció népszerűségéről tanúskodik ez az úgynevezett csizmás változatról készült másolat. Érdekessége a falon látható alföldi tájkép, ami Petőfi Sándor költészetére utal. Továbbá rejthet egy „kép a képben” játékot is, mivel ismeretes, hogy Petőfiék pesti otthonát is díszítette egy Orlai ecsetjétől származó, a magyar pusztát ábrázoló festmény, mely talán az itt látható párdarabja lehetett.

Forrás: Keserű Katalin, Orlai Petrics Soma (Budapest, Képzőművészeti Kiadó, 1984), 19-22.

A kézirat tisztázat, kékeszöld fóliókon, korábbi kétrét hajtogatás nyomaival a mottót Petőfi eltérő színű tintával és szemmel láthatólag utólag írta be a cím és a szöveg közé, a mottó a későbbi közlésekből elmaradt. A versnek még két kéziratváltozata lappang: Somogyi József 1871-es állítása szerint Petőfi Debrecenben a szeme láttára írta az Ivás közben című verset, majd átadta a Lepke című kéziratos diáklap számára. Somogyi József közölte az addig ismeretlen mottó szövegét is. Ez a kézirat azonban sohasem került elő. Péchy Imre pedig Kiadatlan költemény Petőfitől című cikkében (Figyelő, 1871, jan. 24., 43.), melyben egyébiránt a Sorshúzás előtt című verssel foglalkozik, megemlíti, hogy apja, aki „mint hittanhallgató 1843–44-ben Debrecenben ismeretségben állt Petőfivel”, kézirataiból több költeményt lemásolt, az Ivás közben című bordalt is. Ez másolat volt ugyan, de elképzelhető, hogy egy ismeretlen eredeti kézirat után készült, mely nem azonos a most bemutatottal. Ez a másolat sem került elő. Érdekes, hogy Petőfi saját kezűleg sajtó alá rendezett köteteiben az Ivás közben messze került a többi debreceni verstől: az 1844. április–májusban írt dunavecsei versek között találjuk, az Éjjel és a Vizen szomszédságában. Ferenczi Zoltán feltevése szerint a Nemzeti Körtől felkért bírálók hagyatták ki. Vidám diáktársaságban való előadásra alkalmas darab, mely kitűnően megfigyeli a borközi állapot tüneteit (dadogás, szótévesztés, hencegés azzal, hogy bírja a bort, elálmosodás), de a zsánerfigurával azonosul. A költemény előzménye annak az 1844. évi verscsoportnak melyben Petőfi telhetetlen borivó, könnyelmű bohém-figurának mutatja magát. Pándi Pál mutatott rá, hogy a vers tudatosan illeszkedik a műfaj irodalmi előzményeihez, a költemények eredetileg egy Csokonai-strófa volt a mottója, formailag pedig a Fóti dalt követi. Maradtak fenn emlékezések a vers keletkezésének állítólagos közelebbi körülményeiről. Kettő közülük megközelítően azonos. Somogyi József így mondja el: Petőfi gyakran feljárt a debreceni kollégium „olvasóköri helyiségébe”, ahol Somogyi és Kovács József többekkel pénzt adtak össze, és kedélyes estét rendeztek. Éjféltájban Somogyi felszólította Petőfit, hogy írjon valamit a Lepke című folyóiratba. Petőfi ekkor papírt kért, és felírta a címet: Ivás közben. A kéziratot a PIM 1965-ben gyűjteményezte Vasberényi Gézától, akihez Szakonyi Emesétől, Balogh Jánosnak, Arany János és Petőfi nagyszalontai barátjának leszármazottjától került.

Az ajándékozó szerint Petőfi ezt a kanalat diákkorában használta. Petőfi Zoltán rövid élete során lakott Szarvason, és szokása volt apja tárgyait ismerőseinek ajándékozni. Ha valóban diákkori kanálról van szó, akkor valószínűbb, hogy Koren István, Petőfi egykori aszódi tanára – aki később Szarvason tanított – hagyományozta ezt a kanalat leszármazottjaira. „De nekem a sors mindig akkor ad kanalat ha levesem nincs, és viszont.” (Petőfi Sándor: Úti jegyzetek)

Berán Lajos (1882–1943) a 20. század keresett éremművésze volt. Tanulmányait Telcs Edénél, majd a bécsi képzőművészeti egyetemen folytatta. 1903-től leginkább érmeket készített, de pályája során mintázott mellképeket és emléktáblákat is. 1932-től egészen haláláig az Állami Pénzverde fővésnökeként dolgozott, mely számára a legnagyobb elismerést jelentette. Petőfi születésének 100. évfordulója alkalmából készítette ezt az érmet és egy emléktáblát, mely Budapesten az V. kerületi Kossuth Lajos utca és Szép utca sarkán található. Az érem előlapján Petőfi arcképe látható, a hátlapon pedig a Szabadság, szerelem! című vers. Berán kisplasztikája a Céhbeliek Művészegyesületének negyedik tárlatán is szerepelt 1923-ban, melyet Petőfi tiszteletére rendeztek meg a Nemzeti Szalonban.

Petőfi Pesten ismerte meg a jogászkodó Pap Zsigmondot (1823–1904), aki később Nagybányán telepedett le. Festőként is tevékenykedett, Petőfi őt kérte meg, hogy fesse le számára Júliát.

A levélben Petőfi említi Jókai Mórt, Arany Jánost és Tompa Mihályt. A címzés és boríték nélküli misszilis Kovács Pál örököseitől ajándékként került, Endrődi Sándor közvetítésével a Petőfi Házba.